A nap fia

Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 151

A nap fia

Amikor még Istenek jártak a földön, ez a történet akkoriban kerekedett ki. Így, ahogy most van, meseként maradhatott meg csupán. De volt idő, mikor még tudták az emberek, hogy valaha magasságosak, óriások, titánok, Istenek voltak. Hiszen ez volt életük legalapvetőbb tudata.
Történetnek nevezzük e mesét, mely már a múlt része, hiszen oly’ régen volt, mi megesett, hogy csak az erős emlékezet kényszeríthető, hogy felismerje értelmét. Eljött ugyanis a kor, mikor az akkor, a most, a majd ma már nem egységes-egyek voltak, mint valaha, hanem széteső szeletek, melyet összeforrasztani mostanra már nem lehet.
Sok-sok esztendő telt el. Évszázadok, évezredek. Újabb és újabb korok és legendák kerültek tűzbe, váltak hamuvá, szélfútta pernyévé, hogy ne maradjon utánuk semmi. Majd eljött az a kor is, amikor az emberek már nem ismerték fel egymást, s eljött az is, amikor a megismerés képességét is elvesztették.
Egykoriban azonban Istenek jártak a földön. Jól tudták mind, hogy azonosságukat mivel mérjék. Majd a megismerés ki nem elégíthető éhségének erejéből történeti emberré váltak, később pedig – mert elvesztették emlékezetüket – silány hússá korcsosultak, akik tárgyakat és trendeket imádnak, elfogyasztják, miből bőven adatott nekik, s életüket, mint utcalányok, úgy töltik.
Ám ez a mese még arról az emberről szól, aki nem egy volt, hanem többel-egy, s ki azonosságát az égiekkel mérte, s imádta a napot, éppúgy, mint hajdan, kelet hatalmas népei és Egyiptom nagy fáraói.
„Én láttalak Téged. Láttalak Szicíliában, Mosztárban, Jeruzsálemben, Trogirban és Libanonban, mandulafák virágzásában, naplementében izzó kőfalakon, görög színház oszlopcsarnokai közt és a Nap városában. Kérdeztem tőled: ki vagy te? Azt felelted, Te vagyok.
Én a nap szerelmese voltam. A napé, mely az örökkévaló földi szimbóluma, mi felkel, s lenyugszik nap-nap után, élteti a világot és mind a létezőket, kik e planétán az ő kegyében részesülnek. Én, ki ott voltam, láttam a pirkadat és az alkonyat óráit, tekintetemmel őelőtte hódoltam. A lenyugvó nap fénye, a túlvilág áttetsző hártyáján hatol át, hogy narancssárgás, tiszta, átható fénnyel fesse a fák lombjait, kőfalakat, kupolákat, az emberek városait. A színek jelentései különösen hangsúlyosak, a rájuk vetődő fény pedig megmutatja a jelenségek valódi arcát.
Akkoriban Nápoly környékét járva, találkoztam azzal az emberrel, aki akkoriban, e világban, a főhatalmat gyakorolta. Egy öreg halászra emlékszem, aki magában a mindenség sötét erőit megfékezvén botjára támaszkodva állt, hosszasan nézve a tengert, oly közönyösen és szelíden, mint aki megértett valamit. Sok év múltából visszatekintve, igen, ő volt az, a sok közül, aki Istent önmagában jelenvalóvá tette. Emlékezetemben él ráncos, vén, öreg arca, s az emlékezet, mely az ő arcán öltött alakot. Az öreg feloldozott engem, s mindannyiunkat, s azt gondolom, ezzel a legfőbb hatalmat gyakorolta, amit ember megtenni képes.
Én hagytam időt és figyelmet, hogy elvégezd rajtam, amit akartál. Szerelem ez, ami a másikért gyúl, a te szerelmed, mellyel a létezőket szereted, akikért életedet adod, hogy életük legyen. Szerelmed valamennyi létező élete, szerelmed a valódi áldozat, hogy életedet feloldd, s a létezést is lehetővé tedd. Életed nem tartottad meg magadnak, hanem szétosztottad - mint Krisztus a kenyeret és a bort - önmagad életét áldozatul adtad, hogy ezzel a létezést életre hívd, s egyúttal önmagaddal szolgáltasd ki azt. Krisztus képes volt megérteni Istent, ezért másolta Isten áldozatát, mely az egyetlen hiteles létaktus. Ezért volt szájából igaz, hogy ő és az Atya egyek. Ontológiailag is azonos vele, de az áldozatban is azonosult Istennel.
Ezért szerettem beléd, a te mítoszodba, a te titokzatos titkodba, s megtudtam ki vagy. Ezért szenvedtem oly sokat, ezért ragadtam ecsetet, hogy gondolatok és színek erejével jelenvalóvá tegyelek Téged, hogy a te alázatos elrejtőzködésednek, én legyek tanúja és közvetítője.
Amíg gyermek voltam, azt gondoltam, te óriás nagy vagy, s én kicsike. Trónodon ülsz, világokat alkotsz, gondod van mindenre, magadhoz hívsz, ítélkezel. Felnőtt fejjel, azt gondoltam, mint a legtöbben: hogy te más vagy, mint mi, útjaid nem a mi útjaink, gondolataid nem a mi gondolataink, te Isten vagy, mi emberek. Később, a kétség óráiban már-már azt hittem, sehol se vagy, hiszen nem vagy velünk. Utólag tudom, ekkor már igazán közel jártam az Igazsághoz.
Gyógyszerész lettem, átlagos, olyan ember, mint más a városkánkban. Amikor megszólítottál, hallottam hangodat, oly feladattal bíztál meg, melytől majd összeroskadtam. De idővel belefogtam a munkába, hogy a nagy alkotás kivitelezhető legyen. Hosszú fáradságos útra indultam, mely a nap hevétől ragyogó, s elviselhetetlen lett. Biztos voltam benne, hogy a téged látás elemésztő tűzében odaveszek. De nem késlekedhettem…
A te elrejtőzködésed, a te látszólagos nem léted, beszédesebb bárminél. Dicsőíthetünk, alázhatunk, hálát adhatunk, átkozódhatunk, bizonygathatjuk léted, állíthatjuk nem léted, te mégis vagy. Láthatatlanul, észrevétlenül, látensen, de immanensen. Miért tudjuk mindannyian, hogy te vagy? Nem látunk téged, s mi mégis létezünk. Miért tudjuk, hogy mindenben jelen vagy? Nem látunk téged, s mi mégis létezünk.
Az isteni önfeláldozás egész valójával jelen van a létezésben. Az önfeladás, az észrevétlen ön-feltárulkozás, az isteni önfeláldozás akkor válik igazán megtapasztalhatóvá, ha Istent épp sehol se találod. Mert ekkor van a legközelebb. Ezt a tavasznyílás miatt tudom. Taorminában jártam, láttam a felkelő napot, nyíló hófehér-piros virágokat, s az öblöt, mely a végtelen óceánt határolja. Ekkor értettem meg az isteni megtestesülés titkát. Isten önnön életét körvonalazhatóvá tette, mint partok a tengert. Így lett Isten élete megismerhetővé.
A nem-lét vak, őrjöngő, sötét, emésztő tűzében csak Isten volt jelen, önmagának és önmagáért, teljes valójában, de önmagát soha ki nem elégíthető módon, sóvár görcsben, bőszült őrjöngésben, saját önvilágának emésztő burokjában, önmagát istenítve és akarva, végtelen szenvedések közepette. Ez Isten primer állapotának fundamentuma. Önmagát pusztító méreg, vak, dühös, soha ki nem elégíthető önvágy. Őrjítően sötét, jéghideg, vak, örök éjszaka. Ám Isten egy „pillanatra” sem engedte, hogy primer állapota fennmaradjon, ezért kilehelte, szétszórta, szétosztotta, elengedte, feltárta isteni valóságát, hogy első állapotát feloldja. Ebből az isteni feltárulkozásból merít a létezés, ebből fakad, ebben él, ebből táplálkozik. Isten a teljességet - ami ő maga - kiönti magából, hogy a létezés megvalósuljon.
Isten nem primer állapota, de nem is a jóság maga, hanem e kettőség ura, aki önmaga megszámlálhatatlan tulajdonságát legyőzve, önmagát elengedni, feltárni, feloldozni képes, hogy ezzel az aktussal a létrejövő létezést szolgálja. Ez az ön-lemondás, az ön-feláldozás. Így szüleik a létezés, mely az isteni természet kettőségét hordozza magán. Ennek a kettős természetnek része és hordozója minden létező, kik valamennyien Isten feltárulkozásának megtestesítői. Minden létező ugyanazzal a létproblémával szembesül, mint amivel Isten maga, azzal a különbséggel, hogy Isten már megértette és megtette létének megoldását, kezünkbe adva ennek ismételt lehetőségét. Nincs végső megoldás, nincs végső állapot, egyetlen aktus van, az áldozat, mellyel mindenki más életét szolgálni lehetséges. Ha az ember megérti, hogy ő azonos azzal az entitással, aki létét feltárni és feláldozni képes volt, akkor megérti és éli azt az aktust, amit az isteni lény is örökké gyakorol. Az áldozat az egyetlen tett, mellyel a bennünk megtestesült Istent jelenvalóvá tehetjük, hogy életét általunk szolgáltassa ki, hogy életével általunk szolgáljon. Krisztus is ezt tette. Ezért azonos Istennel.
Ecsetet ragadtam hát, hogy mindezt fénnyel és térrel megjeleníteni sikerüljön. Az átélt Életet és a nagy megértés energiáját szét kell osztani, ahogyan ezt azok is tették, akik önmagukban hordozták e felismerés titkát.
Maradandó alkotást csak az Igazságból meríthetünk. Az Igazságot pedig Krisztus közli a világgal: én Ő vagyok. Nincs is más, mi ne lenne Ő, csakis Ő Van, kimeríthetetlen módon Van, s ezért van, hogy aki engem lát, látja az Atyát is.
A létezés ontológiailag azonos létrehozójával, a létezők azonosak Istennel. A létezés egyenlő valamennyi létezővel. A létezés azonos a mindent átfogó valóság teljességével. Ezért a létezés és a lét azonos és fordítva. Isten tehát egyenlő azzal, amit alkotott. Én és az Atya egyek vagyunk – mondja Krisztus. Ez alól a vastörvény alól kivétel nincs, ez mindenre és mindenkire vonatkozik.
Titokzatos szigeten jártam, különös lények között, egyes egyedül. A tenger hullámai a partot nyaldosták, kőablakokat, oszlopokat és egy átjárót láttam, hófehér alakok táncoltak körülöttem. Vihar jött, bár a sziget mögött még csendes volt az óceán. nem tudom, hogy a vihar valaha eléri-e a napfényes nyugalmat, de mindig fenyegeti. A táncoló alakok körülöttem, épp úgy egyensúlyoztak, mint a szigetet fenyegető vihar és a sziget mögötti béke. Örök harc, örök kettőség, paralel ellentét, feloldhatatlan kibékíthetetlenség. Ez alaptermészete létezésünknek és ebből következően Istennek magának is. A létezésben tapasztalt dualitás Isten alaptermészete. Ám e kettősség benne egy, s ez az egy Istenben a döntés, hogy mindez ne csupán sajátja legyen, hanem mindazt mi benne van, egészen kiszolgáltassa. Isten nem szégyelli ezt. Isten megfékezi önmaga sötét önző, vak, őrjítő, önirányú erőit, s áldozatot hoz, fölszabadítja és szétosztja kettős természetű életét, hogy ezzel életet adjon valamennyi létező megtestesülésének.
Nincs nyugvópont. A feloldhatatlan kettős alaptermészet mindig megmarad, örökké ugyanaz marad. Azonban egyet mindenki tehet a maga vak, sötét, önző, mohó, önvágyó energiáinak megfékezéséhez, mégpedig ugyanazt, amit Isten is tesz, ugyanazt, amit Krisztus is tesz, s ez az áldozat, az élet feláldozása, tökéletes szétosztása. Maradéktalan kiszolgáltatottság, tökéletes önfeladás. Ez az a tett, ami a sötétség minden erőin képes úrrá lenni.
A mohó vak önvágy, Istenben és bennünk is ugyanaz. Szépség, jóság, értelem, rend, Istenben és bennünk is ugyanaz. De csupán az áldozat képes a mindannyiunkban meglévő kettős természetet feloldani, s megoldást készíteni a kibékíthetetlen ellentétek kiküszöbölésére.
Az áldozat: a hármasság létrehozása a kettősség feloldásáért. A hármas szám a megváltás szimbóluma. Isten száma, szimbóluma, értéke. Nem az ellentétek egyik vagy másik pólusa, hanem csakis az áldozat hozhat megváltást. Ez valamennyi létező létproblémája és az arra adott egyetlen, lehetséges, helyes létmegoldás. Ezért táncolnak és egyensúlyoznak a fehér ruhás alakok a szigeten. Mert e kettősséget csak önmaguk tudják feloldani, játékkal, tánccal, figyelmességgel, vagyis áldozattal. Tiszta ragyogás, átható üdeség és merő jókedv sugárzik belőlük.
Szerettem kelet országait, a cédrusokat, a napisten királyságát és azoknak napba öltözött fejedelmeit, kik a mennyek országa emberének földi szimbólumai. Baalbek hatalmas kőfalain és házain átszűrődő aranyszín alkonyat megértette velem az ember súlyát és mértékét a tájban és a megtapasztalt létezésben. De azt is, hogy a világ nem kívül, hanem belül van. Hogy, amit látok: az én vagyok. Hegyek és sírhantok, oszlopok és cédrusok, hidak és útvesztők, tornyok és háztetők, de nagyság és törékenység, közel és távol, színek és színtelenség, fény és árnyék, s a messzi levegőég, mind bennem válnak valósággá, bennem készülnek széppé vagy csúffá. Én magam nemesítem vagy pusztítom el mindezt. Ezért tanultam meg, hogy csak az idő – mely türelemből, várakozásból és odaadásból van -, az egymásra szánt idő az, aminek értéke van. Ami nem az idő keze által, hanem sebtiben, hamar, sietve, lihegve készül, az mind hamis. Lesz idő, mikor mindenki megtébolyodik, mert jóval többet akarnak majd, mint amennyi a nekik szánt időből elég ahhoz, hogy széppé és igazzá formálják életüket. A kapzsiságtól, a kapkodástól, a fejvesztett rohanástól kívül és belül is zilálttá válnak, s ez kiütközik majd társadalmukon és egyéb bajaikon. Mérték, arány, rend és az idő szeretete elmúlik belőlük, vergődnek, csapkodnak, őrjöngnek majd, hogy még több mindenük legyen mindenből, amelyekről utóbb kiderül, mind feleslegesek. Időtől és figyelemtől megfosztják magukat és egymást, de a következményeket elszenvedni nem akarják. De ez az önpusztító tevékenység már a vég lesz, amikor is belül is kívül is felélnek mindent, ami életüket még megsegíthetné.
Az ember mennyből jön, félreérti a létezést, alászáll a poklokra, majd megistenülve feltámad. Az emberiség sem jár soha teljes sötétségben, mindig világít majd egy fénylámpás, s ennek a lámpásnak az őrzője lesz mindig az a valaki, aki a világot a világosságra és az istenazonosságra emlékezteti. Szavát hallatja majd, még ha kevesen is figyelnek oda: „hisz oly régóta veletek vagyok már, mégsem ismertek meg, aki engem lát, látja az Atyát is”. Az, aki újabb és újabb korokban, újra és újra ezt a mondatot ismétli, ő lesz a világosság, aki lényével emlékeztet az istenazonosságra. Arra, hogy Isten nem más, mint maga a megtestesült létezés, hogy mindaz, ami létrejött, azonos Istennel, hogy a létezés Istenben, s Isten a létezésben van. Aki erre emlékeztet, őt hallgassátok. Baalbek város lakói közül is akadt egy, aki tudta e titkot és élte következményeit. Ecsetem házát napsugárból készítette, s ha benézel ablakán, láthatod őt. Ám a város többi lakója nemigen érdeklődött felőle, s az emlékezésre nem jutott idejük, mert mindig üzletükkel, a profittal és egyéb más olyan dolgokkal voltak elfoglalva, amik mind halaszthatatlannak bizonyultak.
Ha Krisztusra valóban ráismertek volna tanítványai és a kor, amelyben élt, az evangélium az eredeti formájában maradt volna fent, s valódi üzenete máig kristálytiszta volna. Tisztázni szükséges az Istenember legelső szándékát és annak következményeit. Még mindig nem késő. Lesz kor, melyben a tisztátalanság minden ember általános ismertetőjegye lesz, a tisztátalanság tartalma pedig a létezés félreértéséből fakadó lét-tudatlanság, lét-amnézia lesz. A következmény pedig az idegenség, mely mindent és mindenkit különbözőnek, ismeretlennek, másnak definiál, ezzel lét-skandalumot állít elő, alapvető tévedést hagyva jóvá.
Az istenember szándéka ez: „legyetek mindnyájan egyek”. Ami minden létező azonosításában egy, az a létezés fundamentuma. Az Istenember szándéka tehát az, hogy valamennyi ember emlékezzen az Istennel való azonosságra. Az Istenember szándéka, hogy az azonosságot egymásban fedezzük fel, s hogy az azonosság definiálása a valamennyiünkben megtestesült Isten legyen. Az Istenember üzenete, hogy emlékezzünk Isten egyetlen létmegoldó képletére, arra az áldozatra, mely a létezést létrehozta. Az áldozatra, mely a világot élteti, az áldozatra, mely egyedül képes a lét-skandalumot feloldani, az áldozatra, mely az egyedüli megoldása minden létbe lépőnek. Hiszen Isten - ahogyan Krisztus is, a kenyeret és a bort – szétosztja életét és önmagát adja áldozatul azért, hogy mindennemű létező létbe lépése lehetségessé válhasson. Egyedül ez az áldozat képes minden bajon úrrá lenni. Ez az áldozat hoz megváltást, s ez az áldozat az, amit egymáson is el kell végeznünk, hogy Isten áldozata megvalósulhasson. Ezzel oldhatjuk fel önmagunkat önnön magunk poklából, hogy egyúttal mindenki mást is üdvözítsünk.
Viharba kerültem, társaimmal hajótörést szenvedtünk. Sírást, fogcsikorgatást és jajveszékelést hallottam. Társaim rémületéről nem tudtam eldönteni, hogy a vihartól, vagy saját riadtságuktól vannak e megijedve. A hajó, akár az emberi történelemnek nevezett hajó is, a nagy viharban zátonyra futott. Az emberi rémület, amit társaim arcán láttam a koré, melyben az emberek megrémültek saját nihilizmusuk poklától, igénytelenségüktől, s attól a rothadástól, ami belülről kifelé emészti fel és őrjíti meg őket, éppúgy, mint társaimat, a haláltól való félelem.
Az újkorban nem a haláltól fog félni az új nemzedék, hanem az élettől. Attól félnek majd, hogy a higgadt megnyugvásban megszólal bennük az, aki bennük örökké Van. Miért menekül vajon a legtöbb ember az igazság elől, olyannyira, hogy inkább hamis bálványt farag magának önmagáról, másokról, a dolgokról, az életről, de még a valóságról is? Az ember miért nem a matematikailag is egyszerűbb lét-megoldást választja? Miért kreál vajon az életről hamis képzetet, amit aztán szívesebben alkalmaz magára, mint az eredeti istenképiséget? Az, hogy vihar van, s hogy meghalhatunk, elfogadható dolog. Az, hogy hajótörést szenvedtünk, s hogy lesznek halottak, s túlélők, az is. De az nem, hogy az erősek kiirtják a gyengébbeket, hogy legyenek néhányan, akik túlélik. Az nem, hogy őrült jajveszékelésünkben minden lehetséges módszerrel azon igyekszünk, hogy egymás esélyeit rontsuk. Lesz idő, hogy a világ nyolc milliárd lakosából egy század százalék uralja majd az anyagi javak kilencven százalékát. Eddig juttok majd.
Hamis eszmék, trendek, ideák majmolásában élünk, az, hogy az élet elkészítéséhez hamis képet formálunk magunknak, nagyon komoly bajokat szül. Hamis világot tákolunk, ami nem az egyszerű valóság talaján áll. Őrületszerű és ötletszerű megzavarodásban vergődünk. Miért nem mondjuk, hogy állj, hogy ne tovább? Miért engedjük, hogy olyan világ szülessen, ami a hamisság minden változatát magán hordozza. Színlelt, fals ideákat képzünk, mesterkélt és megtévesztő ideálokat és eszményeket alkotunk, mondvacsinált fiktív, hamis és torz emberképiséget teremtünk. Miért nem kapcsolunk ki mindent, ami hibás és téves képzeteket készít bennünk, önmagunkról és egyben minden másról is? Miért nem mondjuk, hogy állj, ne tovább, én magam akarom felismerni az Élet szerzőjét és létrehozóját? Miért nem vagyok annyira igényes, hogy magam találjam meg az eredeti istenképiséget, ami létezésem valódi alakját és tartalmát tudatná velem? Miért futamodok meg a belső vihar elől, ahelyett, hogy azt lecsendesíteném?
Az igazi belső vihart az okozza, hogy minden lehetséges eszközzel magunkat mentjük, mindannyiunk helyett. Ez a tévedés élteti a világ bűneit. Krisztus pere és elitélése tökéletes példája a viharnak, ami minden korban a világot tépázza. Az akkor zajló események, azóta is zajlanak, más és más eseményeken keresztül, más és más szereplőkkel, más és más helyszíneken. De ugyanúgy.
A kérdés minden emberi élet belső velejárója: így vagy úgy, s ahogy lehetséges, inkább magamat mentem, vagy az Igazsághoz tartozom? Az örök-lét megtestesülését hordozom magamban, vagy maradok az a haladósága miatt jajveszékelő élőlény, aki nem tud úrrá lenni kétségbeesésén? Íme, a vihar lélektata. Jaj, Istenem meghalunk! Jaj, Istenem nem akarunk tudni arról, hogy meghalunk! Jaj, Istenem, miért nem ment meg minket senki? Jaj, Istenem élünk, pedig meghalunk! Jaj, Istenem, ha élünk, hogyan tudjuk mind jobban kihasználni azt, hogy élünk, ha meghalunk?
A hajótörés után Trogirban, egy templomban, Rózsafűzért imádkoztam, s vártam a világ végét. De, mert késztetést éreztem, s még nem fejeztem be a nagy művet, ismét útra keltem, hogy lássam az éltető világosságot, mely minden embert megvilágosít.
Házak, kupolák, templomok, kutak, hidak, és kőfalak architektúráját az arany különböző árnyalataival festettem meg. Ecsetem sok-sok téglát faragott színből, árnyékból és fénylő napsugárból. A visszatekintő nap színei látomásokat öltöttek belém: kőfalak, erkélyek, ablakok, oszlopok és tornyok tükrözték vissza a lenyugvó nap átható fényeit. Ilyenkor minduntalan csodát láttam. A napot, mely Isten szimbóluma, s ami fényt és árnyékot készít aszerint, hogy ragyogásába tekintünk, vagy annak hátat fordítunk. Különös jelei vannak Istennek, olyan analógiák, melyek igen egyértelműek, s aktussá bennünk formálódnak a szerint, amit teszünk, vagy nem teszünk. A Nap izzó és önfeláldozó tette idelent fényt és árnyékot ad, úgy, hogy egyszerre mégis minden ragyog. Az áldozat fénye nem nézi, ki az, akiért áldozatot hoz, mert áldozata részvétlen, személytelen és közönyös. Részvétlensége, személytelensége, közönyössége áldozatának lényege: mindenkinek egyazon aktus által egyszerre osztja szét önmaga lényegét, hogy mindenki ugyanolyan mértékben részesüljön benne. Ezért festettem annyi meg annyi városkát, kőfalat, kupolát, kerevetet, színházak és templomok romjait, hogy tanulmányozhassam a napot, amely mindent egyformán világosságba borít.
A Taorminai színházat és a napút színeit egyszerre találtam meg. Sárga, vörös és kék árnyalatai mind kiegészítői egymásnak, s időtlenné, transzcendensé változtatják a tájat, ha esetleg lenne mégis olyan valaki, aki ezzel, eleve nem lenne tisztában. A világ ugyanis tiszta transzcendencia. Ezt azok a művészek is tudták, akik az Etna látványát, a tenger és a teknősök filozófiáját tanúként idézték, ha erre gondoltak.
A színész, aki felveszi Odüsszeusz, Antigoné vagy Oidipusz király alakját, Odüsszeusszá, Antigonévé vagy Oidipusz királlyá válik a színjáték idejére. A dráma idejére elveti magát, hogy az legyen, akivel adott szerepében azonosul. Ezzel az analógiával lehet leginkább megfeleltetni egymásnak lét és létezés egységét, vagyis Isten és bárminemű létező kapcsolatát. Ugyanis… egészen Istenből vagyunk, mégis azok lehetünk, akik vagyunk, ahogy a színész és szerepe is különböző, mégis egyek, hiszen a színész hozza létre és alakítja azt a személyt, aki a darabban akár Pénelopé, Kreón, vagy éppen maga Iokaszté.
De fordítsuk meg, s tekintsünk innen oda… át, a létezésből az öröklétbe. Bár a létezés egészen sokszínű, rendkívüli, végtelen mértékben változatos (mi mindenről nincs még tudomásunk!), mégis, minden, ami létrejött, a lét megtestesüléséből ered, abból van, ahogyan egy színházi darab szerepéhez az a színész szükséges, aki adott darabban, adott szerep kedvéért, önmagát átváltoztatván, adott szereppé lényegíti át önmagát.
Így már érthető az áldozat is, hiszen, ahogyan a színész feláldozza magát azért, hogy adott szerepe megtestesüljön és alakot öltsön, úgy áldozza Isten is életét azért, hogy a létezés bekövetkezhessen.
S így már érthető az is, hogy Isten miért egészen észrevétlen, s hogy miért nincs sehol…
Itt áll előttünk tehát a hatalmas Istendráma, melyben valamennyien főszerepet játszunk, itt van előttünk Isten láthatatlan, észrevétlen, titokzatos titka, látható, érzékelhető tapintható, megtestesült formában… Isten élete.
Ez az a fényes, sárgás-narancsos, vöröslő-kéklő, szűzi ragyogás, amit palettám színeivel megfesteni kívántam, hogy napba öltöztetve tárjam a világ elé Isten misztériumát.
Liliom illeti azt az Asszonyt, akiben bár láthatatlan módon Isten van jelen, mégis, akit gyönyörű névvel illetnek az emberek között. Mária ő, aki a tartózkodó Istent önmagában jelenvalóvá képes tenni, hogy Isten megtestesülését nyilvánvalóvá tegye. Szeplőtelen szűziesség, hófehér tisztaság, valódi alázat, igazi, önmagáról való lemondó odaadás és teljes transzparencia szükséges ehhez az aktushoz, vagyis éppolyan lét-aktus, mint amit a teremtés hajnalán Isten is gyakorol, a létezés bekövetkeztéért. Áldozat, amivel magát elengedi, feloldja, hogy életét átengedje annak, aki őbenne eleddig észrevétlen volt, hogy ezzel Isten észrevétlen, tartózkodó élete látható módon is megtestesülhessen. Mária kútjához zarándokoljon minden józan ember, s nézzen az aranyszín glóriát viselő Máriára, ölében lévő gyermekére, nézze a képet, a sokaságot, a tülekedést, a jövés-menést, s a nyugodt tisztaság idilli tükrét, Máriát, aki életét egészen Istennek adta.
Az élet csupa festői szín, a természet Isten életének tükre. A valóság Isten legszebb gondolata. A mennyek országa pedig napsugár, mely mindenhol, s közöttünk is jelen van. Ami ránk vár, ha életünket kitárjuk, az a határtalan és befogadhatatlan el nem múló expresszív nagyszerűség, mely csupa csodából, színből, képből, képzeletből, és változatos maradandóságból áll, melynek létrehozói mi lehetünk mind, hiszen a Lét korlátlan lehetőséget biztosít. S ha szeretnénk, egészen feltárulkozik nekünk. Olyan lehet, amilyennek szeretnénk, ha e szépet, mindenkinek szeretnénk. Micsoda lehetőségeink vannak az emberlét csodáinak elkészítéséhez! Mostar gyönyörű tavaszát látva átkeltem a hídon, hogy összekössem az emberek vallásait az egyetlen hitté, mely az emberi társadalmunkat évezredes szenvedések és viszálykodások után egy-házzá teheti. Olyan világot készíthetünk, ha akarunk, mely minden embernek egyazon lehetőséget biztosít élete kiteljesedéséhez. Ez nem utópia, ez maga a realitás, de ehhez Máriás áldozat szükséges, valamennyi ember áldozata, hogy mindannyian egyazon mértékben részesüljünk a világ javaiból. Ezzel és ezért, az a kívánságom, hogy az emberek közti verseny és a szívük közepén lévő anyagiakért való sóvárgás megszűnjék, mert akkor életük mindenképpen megváltozni fog. Szabadítsuk meg egymást kínjainktól, egymás ellen való tusakodásainktól. Ha mindenkinek egyforma mértékben és kellő mértékletességgel adatna minden jó, akkor éppen a méregfogát húznánk ki annak az össz-társadalmi marakodásnak, melyben minden ember kizárólag a maga érdekeit tartja szem előtt.
Jelenleg olyan botrányt és háborúskodást okozunk egymásnak, mely olyan társadalmat készít, amiben élni már nem szép és nem is jó. Olyan társadalmat, mely nem mennyországhoz, hanem az infernóhoz hasonlítható. Színes, villogó, pulzáló, mesterséges fényű, izmusokkal, reklámokkal és trendekkel teli művilágot. Igazi infernót.
Hogy világosat gondolunk, vagy sötétet, a mi döntésünk, ám vigyázzunk, mire gondolunk, mert az mind megvalósul. Ami bent van, az látható kint is, s ami kint létrejött, az formálja bensőnket. Miért is marakodnánk egymással, s hogyan is árthatnánk egymásnak, ha Isten megtestesülését felismernénk egymásban? Ártanánk Isten életének? Mindenki fontolja meg jól a választ! Nincs bíró, hiszen, mind azok vagyunk, de tökéletes szabadságunkban vajon azt csinálhatunk, amit akarunk? Hogyan bíráskodunk? Ki az, ki több vagy kevesebb lehet a másiknál? Miért, hogy ez vagy az több vagy kevesebb a másiknál? Miért nincsenek tökéletesen egyenlő esélyek? Kínt, fájdalmat, mérhetetlen társadalmi egyenlőtlenségeket, éhséget, háborút okozni egymásnak, rendjén lévő dolog? Mindezt úgy, hogy mindezeket Isten személyes életével tesszük? Ez rendben van?
Aki bármi mást állít „nem, nincs” helyett, vagy azok, akik „de” szóval folytatnák bárminemű válaszukat, s mindazok, akik nem azon dolgoznak, hogy ez kijavításra kerüljön, azok az össz-társadalmi erőfeszítéssel előállított infernó fennállását konzerválják.
Az üdvözítő fohászkodik, felemelt kezekkel fohászkodik, fennen hangon szólván hirdeti az örömhírt, azt, hogy a mennyeknek országa közöttünk vagyon. Ő a megváltó! Mit is tehetne mást?
És mégis! Hogyan lehetséges, hogy Krisztus minden tanítása a visszájára fordult? Én, aki nem szívesen beszélek és a csönddel barátkozom, azt mondom: szépről, jóról, igazságról, életről, szeretetről, feltámadásról, az istenképiségről, lét és létezés azonosságáról mindeddig beszéltük csupán – ha egyáltalán beszéltünk -, de következményeit nem tettünk életünk fundamentumává, s tetteinket éppen mindezek ellenében fordítottuk. Tudjuk jól, aki csak beszél valamiről, az kókler. A beszéd fals, a tett megvalósulás. Krisztus minden szava tetteivel azonos volt. Az Ige megtestesült. A kimondott tanítás és a tettek, fedték egymást.
Eszmék, gondolatok, világnézetek, izmusok és irányzatok, s mind megannyi vallás próbálkozott már, s mind hamvába hullt, mert a lényeg mindig periférián maradt. S gyalázatos módon mindeközben – az elmúlt évezredek folyamán – minden mást, csak egyetlen dolog élt túl, s ez lett az, amit végül is - minden mást onnan levéve - oltárra is emeltünk. Az áldozatbemutatás asztalára – amire Krisztus jelképesen Isten szétosztott életét – a kenyeret - helyezte –, mi a profitot, a pénzt helyeztük. A pénzt, amely miatt ember az embert nem Isten megtestesült életével azonosítja, hanem anyagi lehetőségként és zsákmányként kezeli. Az utókornak üzenem: a tökéletes társadalmi egyenlőség az egyetlen helyes módja az emberi társadalmi-létezésnek, méghozzá, mert ezzel kizárjuk az egymás elleni könyöklő küzdelmet, velejéig önző marakodást, illetve végső soron azt a hamis és helytelen inspirációt, mellyel a jelenlegi emberi életünket elkészítjük.
Miért nem szeretjük egymást? Ha szeretnénk egymást, ha megértenénk, hogy Isten élete és a létezés, melyben élünk, egy, akkor bizonyosan nem ilyen lenne a társadalom arculata. Nem lennének háborúk, éhségek, betegségek, s az anyagi javak megszerzéséért nem lenne ilyen őrjítő és kétségbeesett küzdelem. Ha igazán akarnánk így lehetne! Istenben – hisz’ benne élünk – mindenki örökre szeretetre és megbocsátásra van ítélve. Isten nem lenne Isten, ha nem lenne így. Mi miért nem teszünk egymással ugyanígy?
Hogyan lehetséges, hogy az isteni életet hordozó létezés hússá és csonttá korcsosult bennünk? Hogy lehetséges, hogy csupán az anyagi megélhetés életünk mozgatórugója? Haszon, pénz és gazdagodás lehetőségének minden mást alávetettünk, világra szülvén - magunkban és egymásban is - a bukott embert, ki nem az isteni egymás-azonosság talaján áll, hanem mindenki másban potenciális lehetőséget és zsákmányt lát.
A tenyérdörzsölő sunyi ravaszkodás, a pénzért való szajhaság vált életünk meghatározójává. Persze, mondja mindenki, a gyerekeink jövőjéért tesszük! Mégis mindent úgy érünk el, hogy mindeközben közös erővel zsákmányoljuk ki egymást mindazért, amire hivatkozva tesszük ezeket.
Én, aki a napút színeivel a megtestesült világosságot festettem meg, nem értem, hogy az emberiség története hogyan siklott ki, s mára hogyan lett ilyen.
Az ősi, keleti misztikus beavató vallásokat zárójelbe tettük, Mózes kőtábláit összetörtük, Jeruzsálem megölte az Istent bemutató áldozópapot, Jézust, az Emberfiát, s ezzel az embert, vagyis minket. Azonban Krisztus, az örök Istenember, azóta is és minden korban égbe emelt kezekkel tanítja és bátorítja az alvilág infernójába húzódott emberiséget, akik befogják fülüket a hallásra, mert azt gondolják, könnyebb hazugságban, gyávaságban, hamis tévhitek eszményképeit hajszolva élni, mint Emberfiává válni. De fülük hallja az Igazságot, mert az belőlük szól. Csak annyit kellene tenniük, hogy a gondolat segítségével felszínre emeljék az egyszerű tényt, hogy lét és létezés azonos, hogy testet öltésünk nem más, mint Isten életének megnyilvánulása. A hang, örökké szól, az Ige bennünk is jelen van, bár mi tökéletesen elnémítjuk magunkban.
Az asszonyok feketében, gyászolva, fejüket lehajtva örökösen szégyenkeznek uraik gyávasága, csalárdsága és megalkuvása előtt, ám tehetetlenségük férjeik eredménye, akik inkább egymással összebújva korrumpálják az életet, mint, hogy felismerjék az őket tanító üdvözítőt. Ne sírjatok ti asszonyok, ti másokat sirassatok” – mondja Krisztus. Az újkori templomokba járó vallásgyakorlók lehajtott fejjel vonulnak, azon búslakodva, hogy bűnös életük mindig is olyan marad, amilyen, hiszen az üdvözítő mindent – az áldozatot, a megváltást a felmentést - megtett már helyettük. Valamennyi ember önmaga morális intaktságát azzal ellensúlyozza, hogy önmagát felmentve, a létrontás helyreállításának lehetőségét eleve elveti azért, mert azt gondolja, ezt helyette Isten – fiában, Jézusban - már megtette.
Sajnos éppen ez szemlélet tette olyanná a világot, amilyen. Sajnos mondom, mert Isten ugyan Isten és ember kapcsolatát örökre rendezte, de ember és ember kapcsolatát nem, ezt nekünk kell egymásért megtenni. A megváltás befejezett – mondják. De nincs igazuk! Isten részéről ugyanis – vertikálisan – ugyan befejezett a megváltás, azonban horizontálisan nem, ennek lehetősége a mi kezünkbe adatott. Krisztus életével és halálával éppen ezt mutatta be nekünk. Az áldozatot, a felmentést, a megbocsátást egymáson kell gyakorolnunk, ahogyan ezt Krisztus emberként is tette. A vertikális megváltás horizontális szétosztása elengedhetetlen. Ez mindannyiunk közös életfeladata. Olyan világ kell, amiben az emberek ezen fáradoznak.
A megváltó mindig a megváltott kezében van. Isten élete bennünk. Isten a világ életében. Mi magunk úgyszintén egymás életével rendelkezünk, vagyis egymás megváltói és megváltottjai vagyunk. Hogy ez mennyire sikerül, erről szól az emberi élet. A megváltás a szeretet létrejötte.
Az üdvözítő felemelt kezekkel, tiszta szóval hirdeti és ezzel együtt meg is valósítja a megváltás alapvetését. De arra szólít, hogy mi úgyszintén cselekedjük ezt. „Ezt cselekedjétek, az én emlékezetemre.” Persze, hiszen a megváltás nem befejezett mű, pláne, ha megértjük, hogy Isten megtestesülését hordozva, magunknak kell folytatnunk, egymásért, s azért, hogy amint a mennyben van, úgy legyen a földön is. Amint vertikálisan, úgy horizontálisan is létrejöjjön a megváltás.
Én, aki Isten szólításának eleget téve a napút festője lehettem, a hosszú, de termékeny magányban, megérthettem a titkot, s a nap segítségével képeimen megjeleníteni próbáltam. Isten segítsen minket, hogy Krisztus világosságát és istenazonosságunkat felismerve, egymásban Isten életét végre boldogítani tudjuk.
Cédrusfa vagyok, magányos. Vágyakozom az égbe, az asszony ölére, s lerogyok, ha jő a vég. De ha meghalok, zarándokoltok el hozzám, örvendjetek, táncoljatok és vigadjatok, hisz’ Isten életét hordoztam én is magamban: múlhatatlan öröklétet. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok.”

A nap fia

Keresés

Hírek

Kiemelt művek

Kategóriák

Legújabb művek