A nagyapa és a halál
Írta: Kissné Kustor Franciska
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 118
A NAGYAPA ÉS A HALÁL
Fonott karosszékben ült a szőlőlugasban az idős ember.
-Az élet már ajándék nyolcvan felett-mondogatta sokszor. Szeretett itt üldögélni, bár ereje napról napra fogyott.
Nehezen mozgott. Izmait, csontjait felőrölte az idő malomkereke, de sohasem panaszkodott. Tevékeny életét jól megélte.
Öreg, ráncos keze megremegett, ahogy öntött az ízletes nedűből, mely minden nap kijárt neki. Mintha csak orvos írta volna fel receptre.
Mégis, még így is élvezte a létezést. Az életöröm kis szikrája még mindig ott hunyorgott mélyen a lelkében.
Szerette ezeket a nyugodt délelőttöket, mikor még nem fűtött fel mindent az isten napja.
A múlt árnyai ilyenkor beköszöntek hozzá. Sok minden jót kapott, de nagyok voltak a csapások is. Amik mást talán kétvállra fektettek volna.
Az első világháború, vérszag, félelem. De ebből csak a vágy maradt meg neki, az őrült vágyakozás a nő után, akit megtalált és feleségül vett.
Ilike, mert így becézte a kedvest - magára maradt, egy kicsike élet magjával a szíve alatt. Az akkor még fiatal embert ez éltette az embertelenségben,
hogy őrá még szükség van. Nem ölni ment, hanem túlélni. A drága Ilike fátyla borította be, védte meg a hidegtől a lövészárok vizes földjén.
Csókja íze verte el a gyomrát maró éhséget. Idővel hazatért a törékeny Ilikéjéhez. De ő már nem várta meg, csak a sírhalom a temető szegletében, kicsi kis
fakereszt. Nagyon fájt. A vékonyka szép teremtés nem bírta a szülés nehéz gyötrelmeit és háború alatt segítség sem igen akadt.
De a kicsi fiú ő élt, nagyon is. Mély barna szeméből Ilike tekintete nézett vissza, így mindig láthatta őt, mikor kicsi fiára nézett.
Adott és elvett a Teremtő. Egyedül a gyermekkel nehéz volt, de az ügyeskezű ezermester vesszőbe fonta bánatát. Szebbnél szebb kosarak, később
székek kerültek ki dolgos kezei alól. Megbecsülték és szerették a faluban.
És jött a Margit aki kedves volt. Talán nem olyan szép, mint a drága Ilike. De hát milyen arc lehet szebb az elvesztett kedvesénél?
Margit jóságát szerette, ahogy anyja helyett anyja lett fiának. De Isten ismét közbeszólt. Mintha nem tudta volna elviselni ezt az egyszerű békés boldogságot.
Új behívó, most a második világháborúba, még éppen a megfelelő korban.
Ebben a háborúban kötött barátságot a halállal. Bajtársai ottmaradtak a csatatéren. Ő pedig mosolygott a rettegés helyett, ha jött a Feketeköpenyes Úr, aki
a félelmet kint szerette látni a szemekben, és akinek a szemében ezt látta, azt írta fel elsőnek a végzet könyvébe. Így valahogy mindig kimaradt a végzet könyvéből.
Ember az embertelenségben. Ismét haza került. Margit, a jóságos, várt rá, de pár év múlva elvitte a tüdőbaj szegényt. Arra már a fia felnőtt. A derűs legény bearanyozta
az öregedő férfi életét. Megnősült, és az új menyecske nagyapaként tisztelte, és ki is szolgálta a kis öreget. Megajándékozta egy fiú unokával.
Az élet így folytatódott, Isten elvett és adott. Az öreg dolgos keze sosem pihent. A béke, amire mindig vágyott, elérkezett.
Erzsike - mert így hívták a kis menyecskét - hívta befelé a lugasból. -Jöjjön már, elhűl az ebéd! Nagyapa arra gondolt, ebédet követően majd szunyókál egyet,
de szigorúan csak pipázás után. Megdicsérte Erzsike főztjét, amit a két háború után nagyon értékelt.
A sötét felhők gyülekezni kezdtek az égen. A fáradtság szinte rátelepedett az emberek mellkasára. Az öregnek még pipázni sem volt kedve. Úgy ahogy volt, ruhástul
ledőlt a hűs szobában. És akkor, életében már másod ízben, a Feketeköpenyes Úr megjelent az ágya mellett. De az öreg szemében most sem volt rettegés, mint ahogy a
háborúban sem. Mély belenyugvással és békességgel szívében, erőtlen hangon csak ennyit mondott: -Mindent megéltem, dolgom elvégeztem, aztán odafent már többen várnak rám.
Ilike fátyla ismét beborította, de most nem takaróként, mint egykor a lövészárokban.
Most tetőtől talpig, mint egy selymes szemfedő.