A Nagy Énekverseny
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 51
A Nagy Énekverseny
A valóságos szín- és fényorgia, a szpíkerek lávaként ömlő szózuhataga nyomán a stúdióban már őrjöngésig fokozódott a nézők hangulata. A zenei tehetségkutató legjelentősebb pillanata érkezett el. A versenyzők - fiatal fiúk és lányok - sápadt arccal sorakoztak fel a színpadon a tomboló közönséggel szemben. Az ítéletre várók reménykedéssel vegyes kétségbeesésével szorongatták egymás nyirkos kezét. Ők már képtelenek voltak a körülöttük zajló csinnadrattára figyelni, csak a műsorvezetőkre összpontosítottak, hiszen az ő szájukból érkezik számukra a megváltás.
- Kedves nézőink, itt a stúdióban, és otthon a tévékészülékek előtt! – ordította a tizennyolcadik századi gavallér kinőtt jelmezébe bújtatott férfi. – Ezeknek a fiataloknak a sorsa az önök kezében van! Jól gondolják meg! Csakis önökön múlik ezeknek a csodálatos tehetségeknek az élete!
- Bizony! - vette át a szót tökéletesre szabott testű női kollégája. – Gondoljanak csak bele, kedves nézők, hogy akinek ma innen távoznia kell, annak véget ér az élete! Vegyék hát fel a telefont, és tárcsázzanak, küldjék az sms-eket! Ne sajnálják a pénzt, ha azt akarják, hogy kedvencük tovább éljen! Még van fél perc a szavazás lezárásáig. Gyorsan, gyorsan, indítsanak még egy hívást! Még, még, még! – sikította hisztérikusan, de akkor megszólalt a duda, a reflektorok villogása hirtelen megszűnt, a stúdióra néma csend telepedett. – Vége – suttogta a nő könnyekig meghatva. – Aki eddig nem telefonált, most már hiába. – Vádlón néz a kamerába. - Lehet, hogy ön az oka egy tehetség bukásának? Gondolkozzon el ezen, és a jövő héten ne fukarkodjon!
A versenyzők vágóhídra szánt állatokként, remegő lábbal álltak a színpadon.
Megkezdődött az ítélethirdetés. A nevüket meghallók mámoros boldogságban úszva igyekeztek a lehető leggyorsabban elhagyni szenvedésük színterét, lemosni magukról még az emlékét is annak a néhány kegyetlen percnek, amíg fény derült a sorsukra. Az egyre fogyatkozó, még eredményre váró kis csapat egyre szánalmasabb képet nyújtott. A szájak sírásra görbültek, a kezek görcsösen kapaszkodtak egymásba, a testek kínosan megfeszültek, s volt, akinek arcára fagyott a műmosoly. Egy örökkévalóságnak tűnt mire eldőlt, ki az a kettő, akik közül az egyik zsűritag megmenthet valakit. Az őrjöngés ismét feltámadt a stúdióban, most érte el igazi csúcspontját. Az "élet-halál ura" zsűritag sírva fakadt, a két halálraítélt sápadtan roskadozott, a nézők egymást túlharsogva üvöltötték a neveket. Zsűritag előadta a "haldokló hattyút", majd hosszas agónia után, elhaló hangon kimondta végre a döntést.
Ezután minden gyorsan történt. A kegyelemben részesült versenyző mintha ott sem lett volna, pánikszerűen eliszkolt, a halálraítéltnek azonban maradnia kellett, hogy utolsó kívánság helyett utoljára még elszórakoztassa a nagyérdeműt egy könnyes búcsúdallal. Tette a kötelességét, elvégre a sóbiznisz kötelez, a bevétel mindenekfelett, de fejében már csak a szpíkerek szavai kavarogtak: "...akinek ma innen távoznia kell, annak véget ér az élete!" A nap nyertesei körülvették, látványos ölelések, csókok és műkönnyek záporoztak, de a szemekben jéghidegen villant a győzelem öröme. A nézők meghatottan törölgették kibuggyanó könnyeiket, elvégre az ember érző lény, ez pedig itt a katarzis volt éppen. Csak a vesztes nem sírt, bennszorult a fájdalom és a szégyen, a megsemmisülés érzése teniszlabdává dagadt a torkában. Már nem hatott rá a hamis nosztalgia, a közös, nagy, össznépi hipnózis, már kívül került a körön.
Másnap a tévé rövid közleményben tudatta, hogy XY, a Nagy Énekverseny sztárja éjszaka véget vetett az életének. A műsor minden munkatársa együtt érez a családdal, de természetesen mossák kezüket, ők nem felelősek a történtekért.
P. s.: A Nagy Énekverseny nézettsége a következő hetekben minden elképzelést felülmúlóan megugrott.