A lusta vallomása

A lusta vallomása

Valamikor én is

hős akartam lenni:

hegyeket mozgatni,

hódítani jöttem,

úti célok nélkül nem lett aztán

semmi,

összecsaptak évek: hullámok mögöttem.

Vágyból nem lesz házfal,

reményből se ablak,

nem látok már csúcsot, győztes magasságot,

próbálom szeretni, amit elém raknak,

és hinni,

a közöny is életcél,

nem átok.

Valaha ragyogást ígértem és

hittem,

lobogó éggel bélelve mellkasom,

lehet kiválasztott a gyarló

is itt lent,

mit mások keresnek, harc nélkül megkapom.

Csillagport és holdfényt

fújtam hát a sorsra,

aranyozott mázba mártottam

a csendet,

de mint riadt galamb reppen dörgő szóra,

a hit messze szállt, és

hát diadal sem lett.

Csak a vér tapad a hulló,

puszta porhoz,

örök tűz se nő ki földi fájdalomból,

hiába emeltem éghez ezer titkot,

nem lettem több, mert csak

egy vagyok a sokból,

a szívem bár magasba felemelhet itt-ott,

a por csak marad por, ha bársonyba zárom,

a seb is marad seb a pókháló alatt,

s amit az égre rajzoltam,

csak álom,

szertefoszlik lassan,

súlytalan darab.

*