A lelketlen
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 270
A lelketlen
Mosogatott, a piros pörköltszaft, mint híg vér csurgott végig az ujjai között. Nem kívánta az ételt, a zsírtól maszatos szájak látványa még mindig a szeme előtt lebegett. Mikor ettek, igyekezett máshová nézni, de a hányinger így is fokozatosan kúszott a torka felé. Ahogy múltak az évek, egyre több, korábban nem tapasztalt érzékenységet fedezett fel magában.
Az utolsó tányért törölgette, mikor meghallotta az egyenletes trappolást. Keze elgyengült, a tányér síkos, fehér suhanással zuhant a kőre. Jóska nem állt meg a zajra, lehajtott fejjel, kissé előredőlve folytatta a menetelést a konyhából a nappaliba, onnan a hálóba, majd a fürdőszobán át újra a konyhába. Körbe-körbe, végtelen számú ellipszist írva le a lakásban. Már a nyugtató sem hat, gondolta keserűen.
- Mi volt ez a zaj? – szólt ki anyja panaszosan a kisszobából.
- Eltörtem egy tányért.
- Felébresztettél.
- Legalább te aludtál – mondta félhangosan.
- Mit mondtál, olyan halkan beszélsz?
- Nem érdekes – emelte meg a hangját.
- Mindig ezt mondod, ha nem akarsz válaszolni – nyűgösködött az öregasszony. Az idegesítő párbeszédnek tompa puffanás vetett véget. Kicsit sem sietősen összesöpörte a törmeléket, ma ez volt a hatodik, és hol van még az este?
- Jóska elesett, hallottad? – szólt anyja sürgetően, mert hiába fülelt, nem hallotta lánya máskor sietős lépteit. Szokatlan dac kerítette hatalmába, ahelyett, hogy a férjéhez sietett volna, leült, és fáradt derekát neki döntötte a szék kemény támlájának. Szőnyegre esett, legalább ő is pihen egy kicsit, gondolta születő cinizmussal. Az órát nézte, újabb és újabb perceket ajándékozott magának, nem törődve anyja noszogatásával. Mikor legközelebb a mutatókra nézett ijedten látta, kiesett félóra, elaludt. Feltápászkodott, a fáradtság letehetetlen batyuként ült a hátán. Jóska békésen feküdt a nappali szőnyegén, fölé hajolt, hogy felsegítse. Üres, cserépbarna szemeiben most parányi riadtságot látott, két karját védekezően felemelte, úgy kapálódzott, mint egy hátára esett bogár. Azt hiszi, hogy a katétert akarom kicserélni, döbbent meg. Hogy megnyugtassa, a fejéhez állt, és a két vállánál húzta fel ülő helyzetbe, majd karjainál fogva állította talpra. Férje arcán azonnal megjelent az a régi kisfiús mosoly, amibe beleszeretett. Mára ez mosoly álcává változott, keresztülnézhetett rajta, nem volt mögötte semmi, az eredetinek még az emlékét is eltorzította. Elindult újra, mint akit felhúztak, új lendülettel kezdte róni értelmetlen köreit.
Sóhajtott, Jóska egyre gyakrabban botlik meg, meddig leszek képes megemelni? Benézett anyjához is, duzzadt, oszlopnyi lábait, melyeken lilásan feszült a bőr bekrémezte, és fájdalomcsillapítót adott. Aztán leült a televízió elé, meg se nézte a műsort, füle nem a tartalomra, csak ismeretlen hangokra vágyott. Hiába, a zenén, a beszéden is átszűrődött Jóska lépteinek ritmikus nesze, hol távolodott, hol zsigereiben is érezte közeledését. Már nem csak a keze remegett.
Egy újabb tompa puffanás.
Mintha áramtalanították volna a testét, ernyedten hátradőlt. Jó volt ez a hártyás csend, ami elválasztotta a másik kettőtől.
- Kislányom, Jóska elesett!
Nem válaszolt, remélte abbahagyja, de nem, csökönyösen riasztotta újra és újra. Hirtelen támadt indulattal talpra ugrott, és olyan sebesen indult a kijárat felé, hogy majdnem a férjére lépett. Lekapta ballonját a fogasról és kilépett a lakásból. Csak a lépcsőházban jutott eszébe, hogy az ajtót nem zárta be. Nem fognak megszökni, gondolta fekete humorral.
Az utcán úgy sietett, mint aki menekül. Nyitott ballonja szárnyként csapkodott körülötte, nem törődött a szembejövőkkel, arcok helyett csak foltokat látott. A járókelők olyan gyakorlottan tértek ki előle, mint az elszabadult biciklisták elől. Agya kiürült, kezdetben az indulat, később a lendület vitte. Nem érzékelte, meddig tartott a száguldás a meredek, budai utcákon, de mikor kiért a Duna-partra, a fáradtságtól majdnem összecsuklott. Leült egy padra, hol a közeli játszóteret, hol a folyót nézte. A Duna távolba vesző, hosszú, szürke szalagja egyszerre ajándékozta meg egy valóságos és egy elképzelt messzeséggel. Élvezte a levegős, tág teret, ahol pillantása nem ütközik falakba, mint a körforgalommá szűkült lakásban. Szeme előtt a túlsó part, elmosódott egymásba oldódó színeivel, kontúrok nélkül remegett az aranyszínű levegőben, akár egy festmény. A napfény, ami télen hideg ragyogás, most finom közeledés, meleg ujjak babrálása sápadt bőrén. Tavasz van, lepődött meg, olyan érzése támadt, hogy mindenki tudott róla, csak neki felejtettek el szólni.
Felhevült arcát a friss, vízszagú szélbe mártotta. Segítségre szorulok, ismerte be váratlanul, nemcsak a testem, de az idegeim is felmondják a szolgálatot. Túl hosszú már, túl sokáig tart. Utánaszámolt, tizenhét éve diagnosztizálták Jóskánál az Alzheimert. Nagyon megijedtek akkor, de úgy érezték, hogy elég erősek, ketten megbirkóznak vele. Eleinte a család előtt is titkolták, ma már tudja, nagy hiba volt. Csak az ünnepeket töltötték együtt, ezért a többiek nem tapasztalhatták meg a betegség fokozatait, ritka találkozásaik során az egyre durvább változásokkal szembesültek. Ilyenkor a felnőttek feszengtek, a kisebb unokák féltek, a kamaszok titokban vihogtak. Baráti körüket is felszámolták, nem mondták ki soha, de furcsa szégyenkezést, megbélyegzést társítottak a betegséghez. Elszigetelődtek, a kór súlyosbodásával az egyre szoruló hurok már csak őt fojtogatta. Mikor Jóska személyiségét teljesen felzabálta a betegség, magányos lett.
Egy időre könnyebbséget jelentett, hogy betegeskedő, özvegy anyja hozzáköltözött. Újra volt kivel beszélgetni, elégedettséggel töltötte el, hogy lemondással teli életének tanúja van. Anyja szívesen vigyázott vejére, ez szabad órákat, fodrászt, néha egy-egy mozit jelentett. Nem tartott sokáig, állapota romlani kezdett, már csak segítséggel tudott mozogni és szellemileg is beszűkült. Ugyanazok a párbeszédek zajlottak le nap mint nap, ugyanazokat az emlékeket ismételte fáradhatatlanul, amit már ezerszer hallott. Eleinte, hogy ne bántsa meg, pillantásokkal, kis, beazonosíthatatlan hangokkal mímelte a figyelmet, de éber anyját nem lehetett becsapni, pontos, érthető válaszokat akart. Elhasznált idegei ellen ez az állandó készenlét újabb frontot nyitott. Eltávolodással védekezett, külön evett és tévézett. A magára maradt öregasszony, akivel csak annyi időt töltött, amennyit ápolása megkívánt, elfoglalta magát. Félretolt anyasága élő lelkiismeretként követte lánya minden mozdulatát. A kisszoba, melynek ajtaja mindig nyitva állt, hogy meghallja, ha szüksége van rá, figyelőállássá változott. Egy idő múlva úgy érezte, elveszítette anyját. Az, akinek ragacsos, levakarhatatlan pillantásai még a falakon keresztül is elérték, elégedetlen figyelmeztetései, mint apró aknák robbantak körülötte, váratlanul dezertált. Már nem vele, hanem Jóskával vállalt sorsközösséget.
A szél hűvösebbé vált, a játszóteret a tizenévesek vették birtokukba, a Duna vizén az apró hullámok, mint fázó borzongások futottak végig. Felállt, összehúzta magán a ballont, haza kell menni. Nem érzett megbánást szökése miatt. Férje és anyja kiszolgáltatottsága állt szemben az ő halálig tartó szolgálatával. Foglyok voltak, csak különböző minőségben. Nem szégyellte, empátiát már csak saját maga iránt érzett.
A város esti fényei, a csillogó kirakatok eltérítették. A nézelődés örömét hamar elszippantotta az a megrendítő pillanat, mikor a színes ragyogásban, szembetalálkozott saját tükörképével. Az időnként dédelgetett jövő, ha majd mindennek vége lesz, és újra kezdheti az életét, elnyűtt, sovány arca láttán szertefoszlott. Hazaindult. Tudta mi vár rá. Anyja siránkozni fog, Jóska nem szól, de tehetetlen teste mégis beszédes lesz. Eszébe jutott, hogy csütörtök van, zuhanyozós nap. Férje valamiért félt a tustól, kézzel-lábbal tiltakozott, anyja elhárította a segítségét, kitartóan küzdött a síkos szappanokkal, tubusokkal. Mire végeztek olyan izzadt, és vizes lett, mintha fürdött volna.
A lépcsőházban égtek a lámpák, de a lakásban sötét volt és csend. Anyja biztosan elaludt. Egyenesen a nappaliba ment, férjét szólongatta halkan, nem akarta, hogy váratlanul érje a fény. Aztán felkapcsolta a villanyt. Megdöbbentő látvány fogadta. Anyja furcsa, kicsavart pózban ült a szőnyegen a tálalónak támaszkodva. A hirtelen fénytől hunyorogva nézett rá, de a szeme éber volt, látszott, várta, hogy hazajöjjön. Sűrű, ősz haja, amit reggel szoros copfba font, az erőfeszítéstől kibomlott és szétszóródott a vállán. Arca, a felülről ráeső fényben szokatlanul fiatalosnak tűnt. Mennyire hasonlítok rá, hasított bele a felismerés, ami most felért egy fenyegetéssel. Némán állt előtte duzzadt bokáin, nem tudott megszólalni, nem tudta feltenni a kérdést, hogy miért? Miért kúszott el beteg lábain a nappaliba? Anyja tekintetében érthetetlen kis elégedettség fénylett, mint aki igazolva lát valamit, valami fontosat. Fakuló szeme elidőzött rajta, majd Jóskára vándorolt, mágnesként húzva maga után az ő tekintetét. Akkor látta meg a kispárnát Jóska feje alatt.
- Mi történt veled, olyan jó lány voltál? – kérdezte békülékenyen.
Nem válaszolt, sírni kezdett, nem volt benne megbántottság, bűntudat, düh, a könnyek hangtalanul, folyamatosan szivárogtak, mint mikor elfárad az anyag, és megreped a csap.