A különös karácsonyfadísz
Írta: Czirok Ferenc
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 344
A különös karácsonyfadísz
Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.