A költői nyelvről - Ma
Írta: Payer Imre
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 166
A KÖLTŐI NYELVRŐL - MA
Elsőként megkülönböztetem a kánont (eredeti, antik jelentése: zsinórmérték) és a sikert. A siker személyhez kötődik, a kánon a műhöz. A sikernél sokszor előfordulhat, hogy a szerzőtől egyetlen sort sem olvasnak, mégis nagy írónak, költőnek tartják a hangsúlyozottan húsvér személyt. A siker alapvetően a társasági sznobérián alapszik. A kánon viszont a műalkotás befogadásának hatástörténetéből keletkezik. Hiszen a mű nem azonos a szöveggel, a mű annak olvasása, befogadása, megértése. Poétikai hatástörténetből keletkezik a kánon. Igen, olyan ez, mint egy végtelen hosszúságú folyó. Az emberek a műveken keresztül keresnek választ önmegértésükhöz. Nem doktriner, intézmények uralta diskurzusokon át, hanem egyéni igazságok megtörténése által. Olyan egész személyiséget érintő belső események által, amelyre csak a művészet hatása képes. Mert az első lépés mindig érzékletes jellegű a művészettel való találkozáskor. Ezt kell értelmezni. Persze az ember olyan lény, akinek észlelése mindig jelentéses is egyszerre és ez a jelentés az időben mindig változik. Ezért lehetséges, hogy egy-egy mű olyan szempontok alapján kerül a kánonba, amelyeket az szerző bizonyosan nem ismerhetett. Ilyen például Shakespeare alkotásainak pszichoanalitikai értelmezése. Mű és annak olvasása a lényeges, nem a szerző úgynevezett lelkének amúgy teljes mértékben lehetetlen megfejtése.
A katyvasz szó az, amelyik a legjobban jellemzi a mai líratörténelmi időt, amely olyan, mint a maják öt világkorszaka utáni idő. Az ötödik korszak után nincs több egységes szakasz. A mai idő korszak nélküli. Egyszerre több szemléletű, poétikájú líraeszmények szólnak. Mindegyiknek van helye a nap alatt.
Mégis, ha olyasmiről kéne beszélnem, amelynek előzménye nem nagyon volt, akkor közülük a következőt emelném ki. A metafora - amelyet sokszor a költészet kulcsfogalmául említenek - csak akkor mondható díszítő retorikai, névátvitelen alapuló alakzatnak, ha azt feltételezzük, hogy a nyelv a valóságnak alárendelt, csak mint eszköz hivatott jelölni valamilyen rajta kívüli jelöltet. Azonban – az említett irány inkább erről van meggyőződve – ha a nyelv nem tudja közvetlenül elérni a világot, inkább világteremtő, ahogy Martin Heidegger írta, „ a nyelv: nyelv”, akkor nem lehet érvényes elhatárolás képes és nem képes szóhasználat között, hiszen ebben az esetben a nyelv nem jel, hanem a beszéd világalkotó teljessége. A nyelv az, ami gondolkodik. A Szó forrásának megtalálása a költői cél. Csakhogy főként manapság, éppen a világegység képzetének elvesztése okán e lényegi értelemben vett Szót nem lehet mintegy kimondani. Emlékszünk még a romantikus jellegű magyar költészetnek az emlékezetes Cantata Profana feldolgozására, amelyben a költői én a világ egyetemes metafizikai mivoltával, a Természet kozmikus egészével azonosuló költő már nem tudja a mindennapi, hétköznapi prózai részletekben elképzelni magát. Manapság mintha egy ellenmozgás figyelhető meg, a mesterséges közegek által mindig meghatározott a lírai én. Szép példája ennek Fekete Vince ellen-Canata Profana-ja.
…………………………………..Ül, előredőlve, az
asztalra könyökölve egy szarvas, patái finoman sörényére
tapadnak. Mereven, magában nyugszik két lába, mint két
tutaj a füves partra vetve, ami alól megszökött a folyó.
Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje
kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén.
A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan.
És nedv csorog a fákból, édes, édes nedv, amikor az ujjaid
belemártod. A szél zenéje, a lélek erdeje, mezeje, kék ege!
Aztán az idő lassan elcsöpög, meg sem zörrennek, ahogy
távolodsz, a száraz ágak, levelek. Amikor indulna ő is, de nem
moccan a csüd, nem lendül a test. Mintha a hegyről szikkadó
avart hordott volna le a szél, és azt a szobát, a lelkét is feltöltötte
volna vele, és e süppeteg, barna örvénylő homályon többé már
nem hatolhat át hozzá se hang, se kép, se a fény.
És sajog, fáj, béna és sötét, tejfehér és néma és szürke minden.
(NOTHING ELSE MATTERS
Cantata Profana)
Érdemes megemlíteni ennek az ezredforduló utáni iránynak azt a jellegzetességét, hogy a Szó körbebeszélése az erőfeszítés célja. Ez a fajta költészet nem különbözteti meg a poetizáltságot és a költőietlenséget. Nem a rím, ritmus virtuozitása, a metafora többszörös cikornyája az igazi tét, hanem a gondolkodó médium, a nyelv és alkotó aktivitás egymásra hangolása. Nem a „való és annak égi mása” megkülönbözetésétől függ „az ének varázsa”. Amúgy pedig ne gyötörjük a nyelvet újabb poénokért sem. Ez a fölényeskedő szellemeskedés már szánalmas. A művészet nem bűvészet.