A költő, a hód és a fajansz
Írta: Kabdebon János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 482
A költő a hód és a fajansz
Borús Kázmér, ahogyan a neve is mondja bánatos volt. Naphosszat ücsörgött fényűző belvárosi otthonában és a laptopját bámulta. Eleinte várakozva, vágyakozva, de pár óra múlva már szomorkodva, aztán egyre dühösebben. Ahogy azt már évek óta tette – a reggeli rutinját elvégezve, kávé, pipa, kávé, wc, laptop kinyit és bámul. Aztán újabb pipa tömés, pöfékelés. Arisztokratikusan maga elé nézve. Ilyenkor szokott jönni az ihlet. Vagy a wc–n ülve, vagy pont akkor mikor a kávét ütögette a szemetesbe. De valamikor ilyenkor, amikor a szokásos reggeli rutinját végezte. Volt, hogy napokig nem, de aztán igen. De most már régóta nem, túl régóta.
– Ma sem lebegnek a rímek. – morogta maga elé. Borús Kázmér híres poéta volt. Úgy szokta mondani: – Tizenkét díjas költő! Mindezen kívül szinte az egyetlen olyan irodalmár, aki gyakorlatilag minden generációt képes volt megszólítani és amelyre Petőfi költészete óta nem volt példa. Legalábbis a média szerint.
– Hát akkor jól van. – csapta le a laptop fedelét. A konyhába sietett és odarakott még egy kávét.
– Virágokat... virágokat... – motyogta, és az ujjaival sürgetően pörgette a gondolatait, miközben a hűtőhöz sietett. – Titánokat vajúdik... a virágokat... sebző... – nézett a hűtőbe, és kivett egy hideg sört majd felpattintotta a tetejét.
– Világ...virág...vajúdik...csak úgy itt. – kortyolt egyet a sörből. – Vajúdik, csak úgy itt a világ!
Felnevetett.
– Ezt a szart!
Lecsapta az asztalra a sört. Két kézzel magyarázott magának miután a laptop felé sietett.
– Kázmér! Hát ezt le se írd! Ez egy borzalom! Kazikám! Borzalom!
Mielőtt még visszaült volna a helyére hirtelen olyan hascsikarás tört rá, hogy meggörnyedve kapaszkodott a szék karfájába. Riadtan körülnézett, aztán gyors apró léptekkel a wc felé tipegett.
– Mert a sört reggel kell inni Kázmér?! Kávéra. – tette hozzá epésen. Gyorsan magára húzta az ajtót, és lecibálta a szennyest aztán megkönnyebbülten rákuporodott a fajanszra.
Bő lére eresztette a dolgot. Érezte, hogy lazul. Közben elkeseredett sorsán töprengett. Hónapok óta nem írt egyetlen értelmes sort sem. Egy rímecske még csak – csak, de az ihlet, isten ujjának érintése hónapok óta elkerülte. Szörnyű állapotban volt. Folyamatosan hazudott a kiadójának, a lapoknak, akik könyörögve kérték egy négysorosért. A kiadója meg a legújabb kötetéért nyúzta már sokadszor. De semmi. Semmi! Töprengve hallgatta csikorgó beleit, üres tekintetével a sárgára kopott ajtót bámulva. Aztán csitult a vihar és feltápászkodott a trónról. Laza mozdulattal megnyomta a hiperszuper öblítő gombját, de az nem reagált. Aztán még egyszer. A fal mögül halk hörgés hallatszott, majd lassan csordogálva megindult a víz. Értetlenül bámulva nyomkodni kezdte a gombot, de a vízzel összekeveredett végtermék gyors távozása helyett csak azt érte el, hogy egyre több lett a többlet és veszélyesen közel volt a kibuggyanáshoz. Megrémült a dologtól.
– Na ne! – horkant fel. – Nem kell még ez is!
Már késő volt. Előbb a lábára köpött a csésze, aztán szépen, lustán terülve elkezdett folyni a toalett padlóján. Tipegve hátrált ki a wc–ből.
– A rohadt életbe. A rohadt életbe! – ismételgette és lehúzta a nadrágját majd bevágta a szennyesbe. Egy szál gatyába a wc ajtóhoz lopakodott és kinyitotta. Üresen tátongó fajansz fogadta. Felcsillant a szeme. Gyorsan vizet eresztett a vödörbe és hóna alá kapta a felmosót és gyors mozdulatokkal feltörölt. Ahogy végzet az egészet egyetlen mozdulattal a fajanszba borította, amiből aztán annak rendje módja szerint kicsapott és újfent szétterült a szűk helyiség járólapján.
– Ebből költsél verset! – hergelte magát szikrázó szemmel, és még egyszer nekiállt feltörölni a mocskot. Most már facsarta az orrát a szag is és a homloka is gyöngyözött erősen, amitől meg bepárásodott a szemüvege.
– Megküzdessz vele az anyád úristenit! – morogta a fogai között. Másodszorra már óvatos volt és csak lassan öntötte az opus magnumot a csészébe.
Hosszú percek után végre bugyogva, hörögve, de letuszkolta a vödör tartalmát a ház emésztő rendszerébe. Bevágta a vödröt a fürdőszoba sarkába aztán beledőlt a kedvenc foteljébe.
A feje búbjára tolta a szemüvegét és megtörölte izzadó homlokát. Csupasz, hiányos szőrzetű lábszárát bámulva listázta magában mennyi munka vár rá mire ezt a kis malőrt eltünteti.
De legelőször is keresnie kell egy dugulás elhárítót! Szinte méla undor fogta el arra, hogy egy effélét be kell engednie a lakásába. Mintha egy templomot gyaláznának. De hát a muszáj az muszáj!
– Valahogy majd csak túl leszünk rajta. – biztatta magát és a mobiljáért nyúlt.
A duguláselhárító két nap múlva jött. Borús Kázmér nem kapott idegbajt, hiszen két wc–je volt. Szerencséjére azon lement, aminek le kell mennie. Természetesen a feleségével hosszasan vitatkoztak rajta, vajon miért is dugult el a saját személyes imahelye. Persze ő rögtön meggyanúsította, hogy néha – néha bekalandozik az ő területére és beledobott valami női dolgot, de az asszony csak felvonta a szemöldökét.
– Te hülye vagy drágám. – biggyesztette le az ajkait lenézően. – És tudatlan.
Ezzel részéről le is zárta a témát. Hiába járkált Kázmér még egy kicsit a sarkában, érvelve a saját elvei mellett. Részletesen ecsetelve, hogy ő bizony nem csinált a wc – vel semmi különöset azon kívül, amit szokott. Persze mindezt azért tette, hogy ügyetlenségét elfedje, hiszen a dühében a szennyesbe dobott nadrágja iszonyú bűzt árasztott, mire az asszony hazaért a munkahelyéről. Meg hát mondjuk ki a wc járólapja is ragadt egy kicsit. Természetesen mindez a feleségére maradt, hiszen Borús Kázmér költő vala nem háziasszony. Igaz, ami igaz, egy jelenlegi állapotában besült költő, de ez csak átmeneti állapot.
Lám, milyen gyorsan elintézte a szerelőt is!
– Biztató jel, mindenképp biztató! – motyogta magában, amikor letette a telefont. A szerelő rövid volt és határozott. Mintha tudta volna, hogy az emberek kerülik az ő szakmájának bizonyos részeit. Főként a probléma részletekbe menő feltárását nehezményezik, ezért mint egy zsonglőr úgy használta a rávezető kérdéseit. Megnyugtató hangon közölte vele, hogy mi a legrosszabb és mi a legjobb verzió és ezt közkedvelt Kázmérunk elfogadhatónak találta.
– Olyan volt, mint aki ért a szavak nyelvén. – konstatálta merengve és az órájára pillantott.
Csöngettek és ő felöltötte a kimért művész ember lenéző mosolyát.
– Jó napot. – köszöntötte a dugulás elhárítót. Alacsony kövérkés, izzadt hajú emberke volt. Ahogy „Tizenkét díjas” költőnk végig mérte éppen szöges ellentéte az ő vékony, de arányos alkatának. Jóféle bakancs, piros fekete betétes nadrág mindenféle zsebbel, hozzá passzoló zakó, mellén kis bedugós névjegytartó. Rajta valamilyen Zsigmond dugulás elhárító és egy hód embléma.
– Miért pont hód? – kérdezte Dezső magától, de még mielőtt válaszolhatott volna szeme felfutott az ajtóban álló férfi arcára és rögtön megértette. Először is Zsigmond kövér és kerek fején két apró szem volt, amivel úgy nézett rá, mint aki alszik, és két olyan kicsi hegyes fül amilyet még életében nem látott. De mindezt überelte az a két lapát fog, ami rávillant amikor megszólalt.
– Bodobács Zsigmond. – mondta neki kissé pöszén.
Borús Kázmér a meglepetéstől szótlanul kezet nyújtott és hosszú kínos csöndben próbálta feldolgozni a látottakat.
– Be tetszik engedni? – kérdezte a hód udvariasan, mire Kázmér végre elnézést hebegve odébb lépett.
– Merre van a delikvens? – folytatta Zsigmond.
– Arra. – szólalt meg végre Borús a költő és a wc ajtóra mutatott.
A hód szakértő szemmel végig mérte a helyiséget, majd párszor megnyomta az öblítő gombját aztán csendesen nézte a lassan lefolyó vizet. Végül ránézett Kázmérra.
– Wc pumpája van? – mintha azt kérdezte volna: van tüze?
– Van. Persze hogy van, de eredménytelen volt.
– Elhiszem. – felelte Zsigmond és előhúzott egy csavarhúzót valamelyik titkos zsebéből és lepkeszárny legyintéssel lepattintotta az öblítő gombját.
Kázmér figyelte a mozdulatot, amiben olyan finomság áradt, ami lenyűgözte. Szinte rátapadt erre az emberre, aki számára mindeddig undorító és nyálkás benyomást keltett. Annyira behajolt a wc kagyló felett babráló férfi fölé, hogy amikor az elégedetten visszapattintotta az öblítő fedelét és megfordult, akár szájon is csókolhatta volna.
– Hm. Bocsánat. – hebegte a hód. Nagy fogai szinte súrolták a költő orrát. Kázmér ijedten kihátrált.
– Semmi, semmi. – válaszolt zavartan, de amaz folytatta.
– Nem muszáj itt lennie. Higgye el minden rendben lesz! Egy óra múlva talán már használhatja is a toalettet. Csak nyugodtan végezze a dolgát, mintha itt sem lennék.
Borús bólintott és kezével a nappali felé integetett, majd tétova léptekkel az íróasztala felé indult. Felnyitotta a laptopját és elindította a gépet, persze alibiből. Nem értette az egészet.
Egy percen belül minden előítélete és álarca a porba hullt és megsemmisült. Bár jócskán gúnyolta magában ezt a kövér hódot a jelenléte valahogy egyszerre megnyugtatta és idegesítette.
– De hát mégis csak egy vécé pucoló Kázmér kérlek. – morfondírozott magában. – Gyanús. Minden esetre, gyanús.
Lopva figyelte a szerelő minden mozdulatát, közben megnyitott egy üres lapot és néha beleírt valami zagyvaságot. Mímelte az ihletet.
Bodobács Zsigmond dugulás elhárító mindeközben felfedte a problémát. A fajansz gumiharangja elcsúszott és ez akadályozta a zavartalan működést. Aztán ahogy felfeszegette a szilikon ágyat a porcelán kagyló alsó peremén felfedezte a súlyosbító körülményt. Egyszerűen elrepedt az alsó kivezető nyílás és keresztbe fordulva akadályozott minden víznél sűrűbb dolgot. Ügyesen felszedte a kagylót aztán kifordította. Kért egy felmosót és pillanatok alatt feltakarította a wc–t, végül az asztalnál mímelést pötyögő költőhöz sietett.
– El kell mennem és vásárolnom egy új kagylót.
– Kagylót?
– Igen kagylót. Tönkrement. – vonta meg a vállát. – Csak azért mondom, hogy ez plusz költség lesz.
Borús Kázmér lejjebb tolta az orrán a szemüveget, és a pipájáért nyúlt. Gonosz lassúsággal belenézett a pipa kazánjába, hogy tiszta – e, holott minden pöfékelés után alaposan kitakarította. Aztán elővette a dohányos tasakját és csippentett belőle egy kis dohányt. Megtömte majd begyújtotta. Csak gyufával, csak gyufával! Aztán szívott belőle és megpöffentette a pipát, majd leereszkedő mosollyal ránézett az ácsorgó szerelőre.
– Jó. – mondta neki, mire az bólintott.
– Körülbelül egy másfél óra és itt vagyok. Tudja elég egyedi kagylójuk van. Nem kapni mindenhol.
A költő arcán elégedett vigyor terült el.
– Hát igen! – kontrázott rá. – Az én kérésem volt.
A hód egykedvűen bólintott és ez egyre jobban felpiszkálta.
– Nem ismer meg? – szegezte neki a kérdést, miközben levette a szemüvegét és kissé oldalt fordul a pipával a szájában. Nemrég így fotózták egy magazinban. A szerelő azonban fel sem nézett. A telefonját babrálta.
– Dehogynem. – motyogta a készüléknek. – Maga a költő. Borús Kázmér. A „Tizenkét díjas” költő.
Kázmér fennhéjázón bólintott.
– Ennek örülök. – mondta és felállt az asztaltól. Kihúzta magát. – Esetleg olvasott is tőlem?
A hód nem szólt csak bólogatott, aztán hirtelen rávillantotta apró szemeit.
– Igen, de most mennem kell. Sikerült találnom egy közeli boltot, ahol kapható ez a típus.
Tudja ez a fajta nagyon szép, kényelmes és megbízható. Egy darabig. De öt – hat év után nagyon gyakran besül. Valami anyagfáradás lehet az oka. – hadarta lendületesen magyarázva a kezével, de aztán lelassított és visszamerevedett a szokásos hód tartásába. – Javasolnám a típusváltást.
Kázmér kicsit felszegte az állát.
– Ragaszkodom hozzá, ha lehet. – szögezte le határozottan.
Zsigmond bólintott és az ajtó felé indult.
– Sietek. – vetette oda foghegyről, de udvariasan.
Valóban sietett. Kissé nehézkes, csoszogó lépteket hallatva lépett be a nappaliba egy hatalmas dobozzal. A wc ajtó mellett kibontotta majd rámért. Elégedett hüppögéssel bevonult a helyiségbe és nekilátott.
Borús Kázmér megőrült a kíváncsiságtól. Tulajdonképpen teljesen fel és kiborította ez az ember! Amíg távol volt azon dühöngött, hogy hogy lehet ilyen pimasz és arrogáns! Aztán persze ugyanezen jellemzőkkel önmagát vádolta. Volt számára ebben az egészben valami, amit egyszerűen képtelen volt megfogalmazni. Mormogva járkált a lakásban fel s alá míg egyszerre csak megérezte. Ebben a hódban minden olyan tulajdonság meg volt, ami egykoron benne. Mikor még csak azért írt, mert szerette. Ez olyan gyötrő és kínzó fájdalmat szült benne, hogy lebénult. Csak ült a sarokban terpeszkedő „ihlet” foteljében és szívta a pipa csutoráját.
– De hova lett? – vonta kérdőre önmagát újra meg újra. A kérdést rágcsálva ücsörgött, míg a szerelő vissza nem ért. Kinyitotta neki az ajtót, aztán vissza roskadt a foteljébe.
Annyira elmerült a fájdalomban, hogy nem is érzékelte jelenlétét, míg az el nem kezdett kopácsolni a wc – ben. Hirtelen elképesztő vágy fogta el, hogy beszélgessen ezzel a számára visszataszító emberrel, de a gondolat megbénította. Valahogy képtelen volt levenni az álarcait mert mihelyst közeledni próbált hozzá, azonnal valami egészen mást mondott, mint amit gondolt. Végül úgy döntött, hogy megpróbál inkább csak figyelni. Ez a gondolata végre cselekvésre sarkalta. Egy hirtelen mozdulattal felugrott a fotelből és óvatosan a wc felé somfordált. Amikor benézett elképedve látta, hogy a hód éppen ír. Neki háttal guggolt a kagylóval szemben, ami egy kartonlapon fejjel lefelé fordítva hevert előtte. Egy szimpla fekete alkoholos filc sziszegett a kezében meg – megállva, néha elmélyedve felnézett a díszes falicsempére. Még a nyelvét is kidugta ahogy merengve nézett aztán tovább írt. Borús Kázmér azonnal felismerte a pillanatot. Pont ilyen pillanatok szülik meg az emberben a legszebb sorokat, és pont ilyen pillanatok kerülik már őt hónapok óta.
Természetesen nem hitt a felismerésnek. Zavartan elfordult és újra az íróasztal és a fotel körül kerengett. Első dühében úgy gondolta rajta kapja ezt a botcsinálta poétát.
– Hogy merészeli összefirkálni az ő wc kagylóját! – aztán kételkedőn arra gondolt. – Mi van, ha valamit ki kellett számolnia és jobb híján oda karmolászta a számokat!
Bólogatott, miközben idegesen morzsolta a pipáját.
– Hát bizony az meglehet. – hajtogatta belül. – Inkább, mint egy négysoros!
Tétován rágyújtott és hogy lazítson, kiment egy kávéért a konyhába, aztán ott merengett tovább. Végül arra az elhatározásra jutott: kerül, amibe kerül valahogy kideríti a wc kagyló titkát. Most, hogy kész volt a terve, húzóra lenyelte a kávét és visszasietett.
Bodobács Zsigmond éppen kihátrált a toalett ajtajából és elégedetten nézte az öblítést. Aztán még egyszer, és még egyszer. Amikor meglátta a költőt megnyugtatóan széttárta a kezeit.
– Kész. – mondta elégedetten mosolyogva. – Megírom a számlát. Jó lesz online?
Borús bólintott a hód tovább kérdezett.
– Készpénz vagy utalás? – kérdezte a telefonját nézegetve. – Nekem mindkettő jó.
– Akkor utalás.
– Arra kérem még pár órát ne használja, ha lehet. Az alj vízzáró szilikon még nedves és ha víz éri akkor nem köt és nem zár. Akkor esetleg elvesztheti a garanciát.
– Garanciát? – vonta fel a szemöldökét Borús Kázmér.
– Igen. Minden munkámra adok egy év garanciát.
– Akkor egy évig nem emelhetem fel a kagylót? – sápadt el a költő.
Zavartan magyarázkodni kezdett.
– Tudja csak ha valami gond lenne…vagy ilyesmi.
A szerelő vett egy nagy levegőt. Látszott meglepte a kérdés, de azért annyira nem, hogy megzavarja a benne lakozó buddha nyugalmát. Ő nem a kolostorokban meditálva érte el a megvilágosodást, hanem a napi munkája közben.
– Nem. – válaszolt higgadtan, majd eltette a telefonját. – A számlát elküldtem az emailjére.
Ácsorgott még egy kicsit, körülnézett nem hagyott – e ott valamit.
– Hát akkor én megyek is. – nyújtotta a kezét a költőnek. – Köszönöm, hogy engem hívott. Használja egészséggel.
Azzal elment és Borús Kázmér ott maradt azzal a lesújtó ténnyel, hogy egy évet kell várnia arra, hogy megtudhassa vajon mit írt oda ez a…ez a… ez az ember!
Mérgében elővette a telefonját arra gondolván, hogy eldicsekszik az asszonynak – a toalett kérdés megoldva, de aztán letett róla. A wc ajtóhoz sietett és kinyitotta. A hód szinte észrevétlen volt, nyoma sem látszott a keze munkájának. Csupán némi acetonszag maradt utána, a frissen kinyomot szilikon ragasztó párolgó, szúrós szaga. Közelebb ment és megnyomta a gombot. Eljátszotta magában, hogy most hibát keres, hátha visszahívhatja a szerelőt és újra fel kell szedni a kagylót. De a szipiszupi gomb megnyomása után a víz tökéletes örvényléssel távozott és körbe sem eresztett egy cseppet sem. Megvakarta az állát és tétován ácsorgott a fehéren csillogó kagyló előtt. Az úgy villant rá, mintha azt mondaná.
– Nem adom a gyöngyömet! – és felnyitott fedelével pont úgy nézett ki, mintha kinevetné.
Ez már sok volt. Előbb csak belerúgott egy kicsit, de mivel a fajansz állta a sarat megpróbálta a lábával fellökni. Természetesen a falban húzódó vízcső elsőre levált a kagyló mögül és a benne lévő víz beterítette a nagy és elborult elméjű költőt. Felülről feszegetve sem engedett, így hát térdepelve átölelte és húzni kezdte. Az sem érdekelte, hogy a homlokára tolt szemüvege is beleesett a kagylóba és az sem, hogy tönkre teszi mindazt éppen most kapott vissza. Végül sikerült. A kagyló levált a gumiharangról és oldalra billenve a költővel együtt pihent a toalett ázott járólapján. Pont úgy esett, hogy Borús Kázmér rálesett Bodobács Zsigmond fekete betűire és ő hallgatagon olvasta a sorokat. Aztán még egyszer és még egyszer. Képtelen volt betelni vele. Végül már olvasnia sem kellett. Leült a padlóra és magában ismételgette. Soha életében nem olvasott még ilyen tökéletes négy sorost, és úgy érezte: soha nem is fog írni ilyen csodát!
Az asszony is így találta a wc padlóján ülve a fejjel lefelé fordított kagyló mellett.
– Mi van szívem? Baj van? Rosszul vagy? – bombázta a kérdéseivel kétségbeesetten.
Borús Kázmér rámosolygott.
– Nem drágám. Nincs semmi baj. – felelte neki földöntúli hangon.
Az asszony tétován kutatott a tekintetében.
– Mi történt itt? Mit keresel idebenn?
A költő felnevetett és feltápászkodott.
– Semmit. Már semmit. – felelte ugyanazzal a hangsúllyal.
– Akkor most mi lesz a vécével? Hát ez teljesen szét van? Volt itt a szerelő?
– Volt. Azt mondta ez a típus bár szép, kényelmes, de már nem megbízható. Azt mondta néha besül.
– Besül?
– Besül.