A kém
Írta: Bartos Anita
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 165
A kém
2025. május
– A következő a harminckettes – mondta a számfelolvasó férfi lassú, monoton hangon.
Bernát ránézett az előtte heverő táblázatra, de megint egy számmal mellélőttek. Hátradőlt a széken, és halkan morgott az orra alatt:
– Utálom a bingót.
Vele szemben Albert egészen közel hajolt a papírjához, és hunyorgott, aztán nagy lendülettel áthúzta a tizennyolcas számot.
– Elnézést, mi volt? Negyvenhárom? – rikácsolta egy nő a szomszédos asztalnál. Már nem először kérdezett vissza. Többen szúrós szemmel néztek rá a közbeszólás miatt, de ő nem zavartatta magát. Új volt még, látszott, hogy nem tudja, mi a szokás.
Bernát felsóhajtott. Csak a barátja kedvéért csatlakozott a heti bingó délutánhoz, valójában szívesebben pókerezett volna a másik szobában a többiekkel. Nem mintha bárkinek esélye lett volna a feleségével szemben. Hívták is, de addigra már elígérkezett. Sajnos. Az Olajág Nyugdíjas Klub sokféle izgalmas programlehetőséget kínált, de a bingó nem tartozott közéjük.
Bernát letette a tollát a piros kockás terítőre, és az erkélyablakon keresztül a virágba borult cseresznyefát figyelte. Kis híján elszundikált, ám ekkor váratlanul éles recsegés töltötte be a fülét, amitől kipattant a szeme.
Óvatosan a hallókészülékéhez nyúlt, és állított rajta, ahogy korábban mutatták neki.
– Vörös ügynök – szólította meg egy kimért férfihang. – Kérem, amennyiben hall engem, biccentsen!
Bernát követte az utasítást, és feszülten figyelt.
– Most feltűnés nélkül álljon fel, sétáljon az ablakhoz, majd pontosan két perc múlva hagyja el a termet! A könyvtárszobában várunk önre.
Bernát a görbebotjáért nyúlt, rátámaszkodott, és nehézkesen felemelkedett.
– Úgy tűnik, ma nincs szerencsém. Megyek, járok egyet – szólt oda Albertnek, aki oda sem figyelve bólintott, aztán megtörölte izzadó homlokát a zsebkendőjével, és kihúzott egy újabb rossz számot.
Bernát elbicegett az asztaluk mellett, hátat fordított a bingózóknak, és úgy tett, mintha lekötné a kerti tóban úszkáló kacsák látványa. Amikor letelt a megadott idő, a folyosó felé vette az irányt. Néha megállt útközben, a derekára szorította a kezét és jajgatott.
A könyvtár ajtaja már azelőtt kitárult, hogy a kilincsért nyúlt volna, és amint belépett a szobába, becsukódott mögötte.
Odabent tompa lámpafény, régi könyvek illata és egy árnyékba burkolózó alak fogadta.
A magas férfi háttal állt neki, szokásához híven szürke csíkos öltönyben hozzá illő kalappal, és ezúttal sem fordult meg.
Bernát az egyik polcnak támasztotta a botját, és kihúzta magát.
– Vörös ügynök, sajnáljuk, hogy meg kellett zavarnunk a délutáni programját, de ez az ügy nem tűr halasztást – tért rögtön a tárgyra.
– Hallgatom.
– Júniusban megnyílik a Városi Múzeum új kiállítása, bizonyára hallott róla.
Bernát bólintott, és elfintorodott.
– Kitalálom. Valamelyik műtárgynak lába kélt.
– A festmény egy család tulajdonában van, nemzedékről nemzedékre öröklődött, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen. A megnyitóra a helyén kell lennie.
– Értettem. – Bernát elmosolyodott, a gerincén végigkúszott az ismerős izgalom. – A szükséges eszközök?
– A megszokott helyen, a kisebbek a fém aktatáskában. Az olvasószemüvegben hangfelvevő, a gyógyszeradagolóban minikamera – sorolta a férfi.
– És az elektromos robogó? – kérte számon Bernát. – A legutóbb is bajba kerültem miatta. Ha megint a jógázó nők között kötök ki a parkban…
A férfi behúzta a nyakát, és megköszörülte a torkát.
– Nos, igen. Kiküszöböltük a hibát, a navigáció most már tökéletesen működik. Új botot is készítettünk erősebb anyagból, aminek tőr van a végében.
– Egy puskával vagy pisztollyal még mindig többre mennék – zsörtölődött Bernát.
– Ezt már megbeszéltük. Túl feltűnő.
– Tudom, tudom. – A szemét forgatta, de nem vitázott tovább. – A társam?
– Bronz ügynök a parkban várja pontban hat órakor a játszótér melletti padon.
Robotgalambok lesznek körülötte.
– Már megint egy őrült madaras szipirtyó? – háborgott Bernát.
– Az egyik legjobb kémünk. Akárcsak ön.
*
– Na jó, itt álljunk meg! – szólt közbe Zalán, és felemelte a kezét. – Nagyapa, én sok mindent hallottam már tőled, de most komolyan azt akarod elhitetni velünk, hogy titkosügynök vagy? – Felvonta egyik dús, vörös szemöldökét, és megforgatta a mobilját a kezében.
– Azt kérted, hogy meséljek valami izgalmasabbat – mosolygott Bernát, miközben a hintaszékében ringatta magát.
– Ami tényleg megtörtént.
– Mindegyik megtörtént – erősködött Bernát.
– Jó, oké. Elfogadom, hogy valamiért volt egy Pierre nevű tyúkotok. Elég fura, de mindegy. Viszont a többi sztori… Biztos, hogy kamu.
– És a tanáruk, Drakula? – kotyogott közbe a hétéves Kristóf. Felült a földre terített pokrócon, és kisöpörte szőke tincseit a szeméből. – Az tuti, hogy igaz.
Zalán a szemét forgatta, és legyintett az öccse felé.
– Nőj fel! Ezek csak mesék.
– Nem is igaz! Nagyapa találkozott egy igazi angyallal – jelentette ki Anna. A könyökére támaszkodva hasalt a fiúk között, fehér harisnyába bújtatott lábát előre-hátra lóbálta.
– Mármint a nagymamával – helyesbített Zalán.
– Nem, mert látta a szárnyait – érvelt a kislány, és ezzel úgy tűnt, le is zárta a témát.
Zalán hangosan felsóhajtott, de valószínűleg belátta, hogy nincs értelme vitázni egy hercegnőnek öltözött négyévessel, mert visszafordult Bernáthoz.
– Ezeknél a sztoriknál még az is jobb volt, amikor azt hitted, hogy láttál egy gyilkosságot, és bementél a rendőrségre, aztán kiderült, hogy csak filmet forgattak. Vagy amikor összekevertek azzal a híres táncossal, és részt kellett venned egy salsa verseny döntőjében. Nem azt mondom, hogy azokat elhiszem, de…
– Pedig mind így történt – szólalt meg valaki Bernát mögött.
Mindannyian a hang irányába fordultak. Olívia sétált feléjük a ház felől. Ahogy odaért hozzájuk, leporolta a lisztet hímzett kötényéről, amit hosszú, barna ruhája előtt viselt.
– Nagymama, ne mondd, hogy te is beveszed ezeket! – nyögött fel Zalán, és beletúrt vörös hajába, amitől az még jobban összekócolódott.
– Elég soknál ott voltam, a többit pedig elhiszem – somolygott Olívia, és a hintaszék támlájára tette a kezét. – De mára vége a mesedélutánnak. Kész az uzsonna. Menjetek kezet mosni, mert fél óra, és apátok itt van értetek.
– Én nem akarok – makacskodott Kristóf, és dacosan felszegte az állát.
– Muszáj? – nyafogott Anna is.
– Nem. De akkor ki eszi meg azt a sok palacsintát, amit sütöttem?
– Palacsinta! – ordította Kristóf, és felpattant.
– Várj, Kristóf! Várj! – kiáltott a húga, de a fiú már rohant is a ház felé.
– Siess, mert mindet befalja! – intett a fejével Olívia, mire a kislány szeme tágra nyílt, a szája elé kapta a kezét, és már szaladt is bátyja után.
Zalán azonban nem mozdult. Bernát tudta, hogy már nem hatja meg a palacsinta. Sem a meséi.
– Sajnálom, ha nem tetszettek a mai történeteim – próbálkozott, mire Zalán megvonta a vállát.
– Egész jók. Csak nem reálisak. Senkivel sem történnek ilyen dolgok.
Bernát rámosolygott a legidősebb unokájára, majd a tölgyfának támasztott botjáért nyúlt, és nagy nehezen felkelt a székéből.
– Néha az is elég, ha csak elhiszed.
Zalán is felállt, és leporolta a nadrágját.
– Legalább azt elmondhatnád, hogy miért pont Pierre.
Bernát megvakarta az állát, és eltűnődött.
– Hát tudod, volt az a csúnya pletyka Imi bácsiról azzal a francia tyúkkal…
– Bernát! – szörnyülködött Olívia.
– Majd máskor elmesélem – kacsintott a fiúra, aki megengedett magának egy apró mosolyt, mielőtt elindult a testvérei után.
Bernát figyelte távolodó alakját, és eluralkodott rajta a szomorúság.
– Azt hiszem, már kinőtt a meséimből. Pedig régen annyira élvezte őket.
Olívia mellélépett, és belekarolt.
– Tinédzser, drágám. Hagyd rá! Meglátod, pár év, és újra várni fogja, hogy mesélj.
– Pár év. Igen. – Bernát torka elszorult, és félrepillantott. A reggeli, sötét gondolatok lassan előkúsztak a mélyből, és nem hagyták nyugodni.
Olívia végigsimított az alkarján, amivel ismét magára vonta a figyelmét.
– Mindannyian szeretjük a történeteidet, hiszen tudod. Bárcsak Henrik is itt lehetne velünk, hogy hallja őket – tette hozzá halkan.
Bernát a felesége arcához nyúlt, és letörölt róla egy könnycseppet.
– Itt van. Ebben biztos vagyok.
Olívia rámosolygott, és a vállára hajtotta a fejét. Így álltak néhány pillanatig, és a házat nézték, ahol negyvenöt boldog évet éltek le együtt. Bernát lába remegett, és egyre inkább a botjára támaszkodott, de nem akarta elrontani a meghitt pillanatot.
A nő végül elengedte, és ő is elindult a gyerekek után. Bernát figyelte, ahogy a könnyű szellő belekapott a szoknyájába, kontyba fogott ősz haján pedig megcsillant a nap fénye, és még ennyi év után is melegség öntötte el a szívét. Egyre erősebben szorította a botját. Nem tudta, hányszor lesz még része ilyen szépségben, ezért ki kellett élveznie minden pillanatát.
Olívia észrevehette, hogy nem követi, mert néhány lépés után megfordult. Akármit is látott az arcán, attól elmélyültek a homlokán a ráncok.
– Még nem is mondtad el – szólt vissza neki.
– Micsodát? – zökkent ki Bernát a gondolataiból.
– A pletykát – válaszolta. – Tudod, Imi bácsiról és a tyúkról.
Bernát lassan ellazította ökölbe szorított kezét, és ezzel együtt a mellkasát szorongató érzés is enyhült.
– Nos, angyalom, vannak történetek, amiket jobb, ha soha nem mesélünk el – tanakodott, és a szája mosolyra húzódott.
Olívia bólintott, és felnevetett.
– De a miénk nem ilyen, igaz?
Bernát megrázta a fejét.
– Nem. A miénk nem ilyen.