A kapu
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 486
A kapu
Emlékezetünk sok mindent megőriz, feledhetetlen pillanatokat, sorsdöntő szavakat, szeretett arcokat, és tárgyakat, melyeket elvesztettünk, de mégis velünk maradnak hiányként egy életén át.
Az én emlékezetem hétköznapi tárgyat őriz, egy régi belvárosi ház időtől megviselt fa kapuját. Különlegessé az teszi, hogy makacsul mindig ugyanazokat az érzéseket hívja elő, amiktől szeretnék megszabadulni. Legkorábbi emlékem nem a sajátom, a szüleim mesélték el olyan érzékletesen, hogy máig a magaménak érzem azokat.
Még nem voltam kétéves, ha apai nagymamámat látogattuk, mindig édesapám karján utaztam.
Addig nem is volt semmi baj, amíg be nem léptünk a lépcsőházba, ami ijesztően sötétnek tűnt. Valójában félhomályos, hűvös, a kukáktól rossz szagú, lepusztult hely volt.
Visszhangos, kihalt lépcsőház, ijesztő arcokat rajzoló hámló falak, vicsorgó, csorba lépcsők.
A kapu kihívást jelentett minden alkalommal, azonnal sírni kezdtem, ahogy beléptünk. A helyzet nem sokat változott akkor sem, mikor már a saját lábamon lépkedtem két oldalról anyai, apai segédlettel. Úgy siettem fölfelé zakatoló szívvel, mint aki a mesék sárkányok lakta vidékén vág keresztül., hogy végre eljusson Tündérországba, Nagyi fahéj illatú konyhájába.
Mikor iskolás lettem kapufóbiám némileg alábbhagyott, mert választanom kellett a napközi, és Nagyi főztje között. A kapu is megújult, kapott egy modern mágneszárat. Mégis mikor beléptem, és egy kattanással becsukódott mögöttem, mindig összerezzentem.
Úgy éreztem, hogy nem a külvilágot zárom ki, hanem én leszek bezárva.
Fürge zergeként ugrándoztam fel a harmadikra súlyos táskámmal a vállamon, és nem mertem hátrapillantani, mert még mindig mögöttem osont ismeretlen formában a félelem.
A gimnáziumi évek alatt önálló lettem, ritkábban látogattam a Nagyit. A házat belülről felújították, visszakapott valamit eredeti polgári eleganciájából. Ha eszembe jutottak gyerekkori félelmeim csak nevettem rajtuk.
Olyan élénk a fantáziád, miért nem írsz, nézett rám Nagyim kék pillantással.
Vállat vontam, nem találtam összefüggést élénk képzeletem - ami korábban úgy meggyötört - és az írás között. A kapu már nem játszott szerepet az életemben, egészen más, valóságos dolgoktól féltem, például a dolgozatírástól.
Aztán szerelmes lettem, ártatlan titkaimmal a mindig ráérő Nagyihoz száguldottam a harmadikra.
A kapu váratlanul újra része lett az életemnek. A csendes lépcsőházban kaptam az első virágot, és a kapunak dőlve ez első csókot is. Anélkül, hogy kimondtam volna, rehabilitáltam, hiszen önzetlen, néma tanúja volt a hirtelen rám törő kamaszszerelemnek.
Számíthattam rá, mert mindig ott volt, árnyékával falazott felhevült arcomnak.
Sose hittem volna, hogy elérkezik az idő, mikor ide jövök haza, és a kapun úgy lépek be, hogy tudomást se veszek róla. Egyetemista lettem, szinte felnőtt, akire most a Nagyinak volt szüksége.
A lift nélküli, magas emeletek, a bevásárlások meghaladták az erejét.
Hozzáköltöztem. Szerettem vele élni, szépek voltak a délutánok, csak olvastunk órákon át.
Máig emlékszem a hosszú, termékeny csendekre, a néha belecsobbanó szavakra, amikre nem vártunk választ, csak hagytuk elúszni őket, egyszer úgyis elér a másikhoz.
Ha a szeme elfáradt, ölébe engedte a könyvet, letette a szemüvegét, és csak nézett ki az ablakon. Sokszor találgattam, hogy ilyenkor mire gondolhat. Ő adta először a kezembe Márait, hogy olvassam el a Sirályt, ami olyan, mint egy hosszú költemény. Neki mutattam meg első versemet is, vele osztottam meg azt a semmihez sem fogható boldogságot, hogy saját szavaim vannak a környező világra. Jó volt hazamenni hozzá, nem faggatott, de mindig meghallgatott.
Egy tavaszi napon történt vizsgaidőszakban. Mikor hazaértem, csak beleszimatoltam a konyha ínycsiklandó illatába, és siettem be a Nagyihoz. Furcsa, nagy csend fogadott, könyve a földön hevert, kusza, égnek meredő lapokkal. Egyenes derékkal, mozdulatlanul ült a karosszékben. Lehajoltam a regényért, és az ölébe tettem. Azt hittem alszik, de a szemei nyitva voltak. A szemüveg lencséje fölött nézett az ablak felé, mint aki a beszökő fényt szeretné összegyűjteni, és magával vinni.
A temetés után hevesen tiltakoztam, hogy továbbra is ott lakjak. Legszívesebben még az utcát is elkerültem volna. Lehetetlennek éreztem, hogy naponta bejöjjek azon a kapun, és szembenézzek a hiányával. Apám nyugtatott, nem létezik olyan kapu, ami mögött ne lenne valakinek a végleges távozása.
Csak ráztam a fejem, nekem ez az egy kapu fáj.
Hazaköltöztem. Szüleim kiürítették, és kifestették a lakást. Ősszel felajánlották, ha meggondoltam magam, berendezhetem ízlésem szerint, vagy eladják. A teljes önállóság lehetősége győzött. Felemás érzésekkel léptem be újra a kapun, öröm, és valami furcsa, szégyenkezés viaskodott bennem.
Zavart, hogy a lakásban nem maradt semmi, ami a Nagyira emlékeztetett volna. Szüleim jó szándéka teljesen kisöpörte. Apám ráérzett kereső tekintetemre, a pincében vannak nagyanyád könyvei.
Azóta sok év telt el, családom van, másik lakásban élek. Már értem apámat, ahogy a kapukról beszélt. Egyre több kapu van az én életemben is, amit ma már nem rázárni akarok az emlékekre, hanem benyitni rajtuk.
(első közlés)