A hímzés nem is igazi arany
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 162
A hímzés nem is igazi arany
Csak néztek egymás szemébe. Úgy vizsgálgatták a másikat, mint amikor egy antik tükör elé állsz, és ugyan magadat látod, de itt-ott torzítva, néhol meg hiányosan, ahol az ezüstfüst már lepattogott. Minden hiba a képben a másik sérüléseiről, fájdalmairól árulkodik.
A farmon kimondottan neki nevelték Orgullitót. A „Büszke”, hatalmas fekete démon volt. Az elmúlt öt évben végig nézte ahogy kifejlődtek az izmai, ötszáz kilós igazi nehéz mozdonnyá vált, ami elé nem ildomos odaállni. Persze sose ment közel hozzá, hogy ne szokja meg az állat. A „corridát” megelőző nap nézett először szembe vele.
Már hetek óta lázban égett egész Spanyolország, mintha egy nemzeti ünnep lenne, amihez mindenkinek köze van, de a többség semmit sem ért az egészből. A tűző nyári nap ellenére tele volt az aréna Rondában, pedig a jegy egyáltalán nem volt olcsó.
Számtalanszor végig csinálta már, de mégis, ez most nem a szokványos rutin lesz, hanem egy végső egyenleg. Ez a nap maga a vonal, ami az eddigi számsort égő pirosan húzza alá, hogy az eredmény élesen elkülönülve láttassa a konzekvenciát.
Ragaszkodott a helyhez és az időponthoz. Itt kezdte és itt is akarja befejezni, pont délután kettőkor, amikor anno az első bikájával állt szembe.
A negyven év elég volt. Végig járta a pusztát, túl volt minden csatán, már az ígéret földje várja, csak ezt az utolsó óriást kell legyőznie. Az utcán azt mondják jutalomjáték, egy méltó pálya megünneplése, de ő tudta, hogy ez lesz az a küzdelem, amiben saját maga a tét.
Az aréna homokja felett remegett a levegő, homlokán végig gyöngyözött a verejték. A szoros ruhában alig kapott levegőt. Már nem élvezte az ünneplést, nem volt fontos neki az elismerés, meg sem hallotta az üdvrivalgást. Mint egy gép járt körbe azzal a büszke tartással, amit évekig tanult serdülő korában. Egy minimális díszítésű ruhát választott, ez most nem a csillogásról szól.
Amikor végigért, befordult középre, lépet néhányat előre, majd hátratett kézzel várt.
Szemben, a nehéz ajtó mögül a démon kirobbant az arénába, a hirtelen fény megzavarta. Bizonytalanul, néhány lépést téve fordult jobbra és ballra, majd észrevette őt. Néhány másodpercig méregették egymást, a bika kapart néhányszor, majd lassan közeledett felé. A bal lábával kissé előrelépett, a teste, mint kihúzott íj feszült hátra, bal kezét, nyílvesszőként szegezte felé. A jobbjából az „El capote de brega” – a küzdelem köpenye a földre lógott.
Ez a pillanat csak az övé volt, hiába nézték több tízezren, hiába közvetítette a tévé.
Orgullitó nekiiramodott. A szigorú koreográfia az évek során a vérévé vált. Reflex-szerűen alkalmazta a kilenc mozdulatsor közül a legcélszerűbbet. Az elméje üres volt, minden idegszálával csak az állatra figyelt. A tömeg néha felzúgott, amit elegáns mozdulattal köszönt meg, ha az ellenfele megállt egy pillanatra.
Amikor a bika lendülete alábbhagyott, felváltották a „picádorok” és kezdődött a „suerte de varas” – a lándzsák próbája, amit a „banderillerók” követtek. A sebesülések kissé gyengítették, de fel is dühítették az állatot.
Ismét rajta volt a sor. A muletta, a piros kendő alatt egy fakardot tartott. Centiken múló mozdulatokkal uralta a felbőszült démont.
A tér leszűkült, az óra sem ketyegett, csak ők ketten léteztek a tömeg közepén, mint egy házaspár, aki a másikra tör, hogy bebizonyítsa az uralmát, és ezzel elnyerje méltó jutalmát, a magányt.
A játék arról szólt, ki lesz az, aki előbb leszegve fejét, alárendeli magát a másiknak. A tömeg egy látványos „recibiendót” várt, amikor a matador a felé száguldó bikát szúrja le, de az elfáradt. Már nem feléje nézett. Fejét fáradtan leengedve egyezett bele a „halál harmadába”.
Az emelvényhez ment, lecserélte a játékkardot a csillogó „estoque”-re, majd az állat mellé állt, és megfeszítve a derekát, szúrásra nyújtotta a ferde hegyű kardot. Percek teltek el mozdulatlanul, néma csöndben.
A férfi, a kezét leengedve, Orgullitó elé sétált, összezárta a sarkát, kihúzta magát, arcához emelve a fegyvert tisztelgett a bikának, majd hegyét mélyen az aréna homokjába fúrta.
Nem intett, még csak fel sem nézett sem a páholy, sem a nézők felé, csak sarkon fordult és határozottan kisétált a küzdőtérről. A tiszteletlensége miatt megdöbbent közönség csendje kísérte végig a folyósón.
A végére érve felhajtotta a ruhája ujját, megvizsgálva a sebet, amit az egyik elvétett fordulókor szerzett. Mögötte, az arénában, a tömeg felzúgott, valaki elvégezte a szúrást.
Lenyalta a lecsorduló vért a karjáról.
Sós volt. A vér íze. Az utolsó szezon íze.