A házmester
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 217
A HÁZMESTER
Nem voltam rossz gyerek, legalábbis nem akartam az lenni. Csak néha, szabadulni kellett attól, aminek a nyomását, úgy éreztem, nemigen tudom szüntelenül elviselni. A világ az ellenségem volt, kivetett magából, bántott. Ezért ugrottam a homokbuckába is. Egy kapu előtt púposodott, combomig ért, és aki odahalmozta, csak azért tette, hogy két lábbal belehuppanjak. Önfeledtséget ígért, az ártalom nélküli tilos boldogságát. Még azt is elképzeltem, miközben elrugaszkodtam a földtől, hogy napokig, ha arra járok, látni fogom a lábam mély nyomát, senki sem tudja majd, hogy ezt én tettem.
Röptében, amikor már visszafordíthatatlan volt, éreztem, hogy baj lesz ebből. Azt képzeltem, hogy egy nagy kés van a laza homokban, óriási szög vagy ácskapocs, hiszen lehetetlen, hogy ilyen tiltott örömöt ne toroljanak meg.
Ágyékig cuppantam a mészbe. Alig bírtam visszanyerni az egyensúlyomat, hogy ne henteredjek bele. Gyönyörű, valószínűtlenül fehér volt, homok csomócskákkal a felületen, amit a tornacipőm és a térdem vágott bele. Álltam széttárt kezekkel, hányingerként tört fel bennem a sírás, amit mindenképpen vissza kellett fognom. Mintha kloákába csöppentem volna, ki kellett kerülnöm ebből, de nem tudtam hogyan. A bokámnál, a zokni alatt, valami marót éreztem, mintha szappan érne felvakart szúnyogcsípést.
- Mit csináltál? Mindenbe beleugráltok! – csattant fel mögöttem egy borízű, elégedetten ingerült hang. Ijedtemben helyből kiszökkentem a mészből.
– Összekoszolsz mindent, azzal nem törődsz, ki fog takarítani utánad! Ki szedi fel a meszet, amivel összetapicskolod a járdát? Ha egy ilyen gazember kölyöknek elkaphatnám a torkát!
Bocsánatot kértem és fehér, combtőig érő mészharisnyámban, markomban a beleizzadt 4 forint 40 fillérrel, hiszen Fecskéért küldött le a nagymamám, hazaindultam. Fél-tornacipőm kékjéből semmi sem látszott, mackónadrágom a vádlimhoz tapadt, az egész világ engem bámult, engem, aki lelepleződött, akiről végre egyértelműen kiderült, hogy milyen alattomos rossz kölyök. Aki nem nézett volna oda magától, azt a vörös orrú házmester, aki már az előbb is rám szólt, tájékoztatta teli torokból.
Legközelebb, amikor láttam, messziről köszöntem neki. Attól féltem, rám kiabál, elmond megint mindennek, de nem. Mosolygott, kedvesen szólt hozzám, aztán mintha barátok lettünk volna, mindig megálltam mellette egy kicsit beszélgetni, pontosabban hallgatni felnőtt, ködös bölcsességeit. Tudtam, hogy buta vagyok, nem értek én ahhoz, amiről ő beszél, de hallgattam, mert reméltem, hogy ha majd én is nagy leszek, minden mondatának értelme megvilágosodik előttem. Különben is a felnőttekkel udvariasnak kell lenni, nem szabad a szavukba vágni, és figyelmesen kell nézni őket, amikor hozzánk szólnak. Más persze az, amiben nincs igaza. Azt mondta, hogy ő jó keresztény, pedig nincs is isten. Ezt nem mondhattam meg neki, mint ahogy azt sem, hogy az oroszok nem gonoszak. Ők hozták el nekünk a szabadságot és az igazságos világot. Ez még az újságokban is benne van, meg a tankönyvekben is. A bácsi ebben buta, de másban, amit nem értek, lehet nagyon okos…
Szerettem ott állni előtte, hallgatni a hatalmas, félelmetes ember szavait. Azt mondta, valamikor gazdag volt, sokaknak parancsolt. Már értettem, hogy miért nem szereti a mi világunkat.
Csak akkor nem volt jó találkozni vele, amikor be volt rúgva. Olyankor már messziről érezni lehetett, hogy büdös, különben csak közelről. Össze-vissza beszélt, és anyukám azt mondta, hogy a részegektől félni kell, mert kiszámíthatatlanok, apukám is egyszer, amikor a kollégái leitatták, összeveszett vele és majdnem megütötte. Pedig az én apukám nagyon jó ember volt, soha semmi rosszat nem tett volna senkivel. Amikor meghalt, rengeteg táviratot kaptunk, még a Szovjetunióból is, és mindenki az írta, hogy őszintén osztozik a gyászunkban.
Nyáron nem láttam a barátomat – magamban így neveztem, neki persze nem mertem megmondani – mert elutaztunk. Eszembe sem jutott, mert nem ragadta meg a fantáziámat, mint az öreg néni a másodikról, aki a folyosón sétált mindig körbe és vécépapírral fogta a korlátot, a jobb kezében pedig bot volt. Macókának hívatta magát, az igazi nevét nem tudtam, csak azt, hogy valamikor övék volt a ház. Most társbérletben lakott a bátyjával egy szobában. A bátyja föl sem tudott kelni és csak hetenként jött hozzájuk az ápolónő, hogy tisztába tegye. Macókának meg nem volt ereje emelgetni a testvérét. Talán ettől volt olyan pisiszaga. Macóka rengeteget mesélt, titokzatos és rémséges dolgokat. Véres imaszíjakról, amiket a sofőrjük hozott nekik, aki kint volt a szovjet fronton, amikor szabadságra jött, egy fiúról, aki mindig, amikor valami rosszat tett, utána tőrt szúrt a saját combjába, egy szétrohadt arcú szifiliszes emberről, aki egy sötét éjszakán üldözőbe vette Macókát, aki akkor még szép volt és fiatal. Az, hogy egy görbe és büdös öreg néni, aki alig vonszolja magát a folyosón körbe-körbe valaha fiatal volt és szép, az a felnőttek olyasféle hazugsága volt a szememben, mint az, hogy a spenótot meg kell enni, mert olyan anyagok vannak benne, amik nélkül nem lehet felnőni.
Amikor elkezdődött az iskola, újra találkoztam öreg, veres orrú barátommal. Örült nekem, kérdezgetett, ami nemigen volt szokása, hogy merre voltunk és mit csináltunk. Aztán persze belekezdett, hogy ő is volt a Balatonnál, meg a tengernél is, ami olyan, mintha Aligától Keszthely felé néznénk, csak mindenfelé, ráadásul sós. Nagyanyó jól megszidott, amikor hazamentem, mert sokáig elmaradtam.
Másnap vagy harmadnap anyukám korábban jött haza a munkahelyéről, nem hatkor, amikor már alacsonyan szállt a Nap, hanem négy óra felé, és elvitt vásárolni. Arra mentünk, ahol az öreg házmester ücsörgött kisszékén. És amikor odaköszöntem neki, ő is meghajolt és egy alázatos kezicsókolommal. Rögtön megkérdeztem anyámat, hogy honnan ismerik egymást.
- Még a háború előtt együtt dolgoztunk egy pénzintézetnél. Ez az ember osztályvezető volt, nagyképű és ingerlékeny főnök, aztán keretparancsnok lett belőle az orosz fronton, mert tartalékos főhadnagy volt. Munkaszolgálatosokat kísértek. Sokan meghaltak ott, dicsekedett is, hogy „aktatáskában jött haza a század”, később pedig belépett a nyilas pártba, fasiszta volt. Ezért, amikor igazolnia kellett, hogy mit csinált a harcok idején, a bizottság elbocsátotta, később le is tartóztatták. Apád is az igazolóbizottság tagja volt. Nem szeret bennünket ez az ember. Mindig is hatalmaskodó volt, fölfelé meg sunyin alázatos.
Még hogy nem szeret, amikor annyit beszélgettünk és mindig csöndben, engedelmesen hallgattam, akkor is, ha olyan dolgot mondott, ami nem úgy van! Még hogy nem szeret, amikor az egész ügynek már több mint húsz éve? Majd én összebarátkoztatom, megkérem, hogy jöjjön fel hozzánk, kap vörösbort meg kávét meg süteményt és minden rendben lesz.
Alig vártam, hogy legközelebb találkozzunk. Lehet, hogy fasiszta volt, de azóta sokszor megjavulhatott. Odamentem hozzá, és vártam, hogy mikor közölhetem vele a meghívást.
- Ki volt az a hölgy, akivel tegnap láttalak? – kérdezte szelíden.
- Az édesanyám.
- Te a Szecsődy László fia vagy?
- Igen.
- Ismertem az apádat. Aljas, szemét ember volt, hálaimát mondtam, amikor megdöglött.
- Akkor maga egy gonosz ember!
Lehet, hogy nem mondtam ezt, csak gondoltam. Köszöntem, és otthagytam. Attól kezdve inkább nagyokat kerültem, de nem mentem az utcájába évekig.