A hatvanegyedik
Írta: Dudás Éva
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 215
A hatvanegyedik
Tudtam, hogy a cipők ott vannak és meg akartam nézni. A történetet Napóleontól, a töritanártól hallottam. Két okból is ez volt a gúnyneve. Egyrészt, imádta ezt a korszakot, a napóleoni háborúkat, másrészt kegyetlen volt, mint Napóleon. Mikor órakezdéskor elővette a tabletjét, és scrolling-ozott az osztálynévsorban, hogy kit feleltessen, na az vérfagyasztó volt. Miki adta neki ezt a gúnynevet az egyik szünetben, amikor a fiú-WC-ben (persze, titokban) bagóztunk a törióra előtt. Ő mondta róla, hogy ha bedugná az ujját a zakójába, úgy nézne ki, mint Napóleon. Egy 21. századi Napóleon – mondta Miki, mert ő mindig szerette időben elhelyezni az eseményeket. Mi, persze röhögtünk és kergettük a füstöt az arcunk előtt. Hát így ragadt a töritanárra a gúnynév.
Ő mesélt azokról, akiket a Dunába lőttek. „A holokauszt során körülbelül 600 ezer magyar zsidót gyilkoltak meg. Pontos számokat nem lehet tudni, becslések szerint több ezer embert lőttek 1944 őszén, telén Budapestnél a Dunába.” - mondta és valahogy eltűnt a megszokott tárgyilagosság a hangjából. Szünetet tartott, kinézett az ablakon, hunyorított. Miki abbahagyta a pad alatt a mobilozást. Felnézett. Napóleon kicsit csendesebben folytatta: „A kivégzőosztag tagjai levetették velük a Duna-parton a cipőket. Nagy kincs volt abban az időben a cipő. A lövések után összegyűjtötték, eladták, vagy ők maguk viselték a lábbeliket.”
„Lábbelik”, mi nem használtuk otthon ezt a szót. Nagyanyámnál hallottam, falun, de már akkor is olyan régimódinak találtam. Furcsa volt, hogy most ezt így hallom vissza.
Összegyűjtötték, miután az emberek beleestek holtan a Dunába. Valahogy megváltozott a csend az osztályban. Mintha egy filmet megállítottunk volna, senki sem mozdult. Máskor mindig csinál valaki valamit, Napóleon rá is szokott szólni Renire, ha meglátja, hogy spirálozza a szemét. Dagi meg egyenesen aludni szokott, őt is felébresztette, gúnyolódva: „Ha Kutuzov is aludt volna Moszkva alatt, nem tudta volna legyőzni Napóleont”
De most nem viccelt. Elmondta, hogy 60 pár öntöttvasból mintázott korhű cipő - az emlékmű - sorakozik ma a Duna-parton.
Anya mondta, hogy délután vásároljak be. Mindent beírtam a telefonomba, ideadta a kártyáját, de tanítás után nem hazafelé vettem az irányt. A Duna-parttól nem messze volt egy cipőbolt. Máskor is vettem már ott menő cipőt magamnak. Néha versenyeztünk a srácokkal, kinek márkásabb a csukája. Bementem. Körülnéztem, úgy, mint aki lopni készül Nem szerettem volna, ha látják az arcomat. Valami csípte a szememet, a torkomban dobogott a szívem. Kiválasztottam egy szürke, zárt esős időre való cipőt. A Mikiék kinevetnének, ha meglátnák, tökre konzervatív, mondanák. Gyorsan kifizettem a kártyámmal és lementem a Duna-partra. Ott sorakoztak, kopottan, messziről úgy néztek ki, mintha igaziak lettek volna. Óvatosan kivettem a cipőt a dobozból és mint valami értékes tárgyat, amit nem akartam összetörni, letettem két másik közé. „ Remélem, ezek is megkopnak majd egyszer és olyanok lesznek, mint a többi.” - gondoltam. Olyan régen történt, hogy belelőtték őket, mégis azt gondoltam, hogy vannak események, amik kikerülnek az időszámításból. Mikire gondoltam, és Napóleonra. Hirtelen megértettem, miért beszélnek annyit az IDŐ-ről.
Anya megkérdezte, vettem-e mindent, amit felírtam a telefonomba. Mivel kártyával fizettem, látta a cipőboltos költésemet.
- Vettél egy cipőt is? Máskor meg szoktuk előre beszélni. - Hangjában inkább csodálkozás, mint szemrehányás csengett.
- Anya, én most nem szeretném neked megmutatni azt a cipőt. Hadd legyen az én titkom.
Anya azt gondolta, valami lány-ügy és nem kíváncsiskodott tovább.
Remélem, fogja verni az eső és a hó, a reggeli harmat, a pára, és minél előbb olyan lesz, mint a többi hatvan.