A Gizi és én
Írta: Dr. Dunai József
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 167
A Gizi és én
Meglátni és megszeretni, szerelem első pillantásra, ilyen csak a mesékben, meg a szirupos leányregényekben fordul elő.
Gizit a szolnoki piacon láttam meg először és rögtön beleszerettem. Igéző szemekkel nézett rám, amelynek nem tudtam ellenállni. Fejét furcsán félrefordította és kíváncsian végig mért. Megbabonázva néztem vissza. Rám még így nem tekintettek, ilyen várakozón és türelmetlenül.
–Őt kérem!- mondtam határozottan a kofának
– Nagyságos uram, van ennél jobb választék is, ez – és Gizire mutatott – olyan satnyácska, még rántani is kevés. – Vegye ezt! – és a Gizi melletti lényre mutatott. – Nagy a melle, húsos a combja! Ez kell magának!
Mielőtt bárki abbahagyná az olvasást, és arra gondolna, hogy itt valamiféle abszurd erotikával fűszerezett kannibalizmus leírása történik, ne tegye!
Gizi ugyanis egy aranyos, kendermagos csirke, egy leendő tyúk, akibe a szolnoki piacon szerettem bele. Egyébként eszem ágában sem volt csirkét venni, amikor a hipermarketek polcain óriási a választék csirkéből és más hasonló szárnyasokból. Egyszerűen csak lődörögtem a piacon, és annak egyik sarkában fedeztem fel az élő csirkéket árusító kofát.
Ma már élő csirkét csak a legfinnyásabb emberek vásárolnak, akik csak a szemüknek hisznek.
De ezzel együtt magura vállalják a hóhérkodást, és az ezzel együtt járó belezést, tehát minden egyéb „finom” munkát is.
Sohasem felejtem el gyermekkorom egyik meghatározó élményét, amikor apámmal a Józsefvárosi Rákóczi téri piacon vettünk kettő darab élő csirkét, ugyanis akkor a tisztított, konyhakész csirke csak a mesék világában, és Amerikában fordult elő. Büszkén vittük haza apámmal a két szárnyas jószágot. Azért, hogy anyámnak meglepetést szerezzünk apám magára vállalta a hóhér szerepét. Nekem a segédi szerep jutott, azaz, csirkét nekem kellett lefognom és a farönkre a fejét ráigazítani. Apám, pedig a borotvaélesre köszörült fejszével, mint egy középkori hóhér készült a kivégzésre. Elővigyázatosságból egy mélytányért is előkészítettünk, hogy a csirke vére abba folyjék.
Lefogtam tehát a csirke szárnyait úgy, hogy a szárnyas testét combjaim közé feszítettem, a szárnyait az egyik kezemmel leszorítottam, majd a másik kezemmel a fejét a csőrénél fogva a „hóhérbakra” igazítottam.
Apám pedig, mielőtt lefejezte volna az állatot, bátorságot gyűjtött. A nagymami 52 fokos pálinkájából egy vizespohárnyit felszívott, így merített erőt a kegyetlen munkához.
Szóval, a csirke teste a combjaim között, szárnyát egyik kezemmel lefogtam, a másikkal a fejét a farönkre helyeztem.
Apám megragadta a borotvaéles fejszét, és készült a végzetes csapásra.
Valami isteni előérzettől vezetve, látva apának a pálinkától lassan elhomályosuló tekintetét, amikor megvillant a bárd, elengedtem a csirke fejét.
Ennek ellenére a találat ült. A szárnyas feje elszállt, mint a májusi léggömb, apám rosszul lett én pedig elengedtem a csirkét, amely fej nélkül rohangálni kezdett a konyhában, miközben a nyakából kispriccenő vére tele fröcskölte a konyhát.
Bénultan néztük a csirke ámokfutását. Apám közben a falikútba hányt, én pedig reszketve ültem a véres kövön.
Szegény anyám úgy talált ránk a véres konyhában, hogy én bőgve fetrengtem a vértől csatakos kövön, apám pedig kábán, kezében a félig üres pálinkásüveggel, a hányástól legyengülve ült a stelázsin és zokogott.
Jó ember volt, soha senkit nem bántott, soha senkire egy rossz szót nem mondott, még egy hernyót sem taposott el, de drága anyám szerelméért képes volt még ezt is felvállalni. Anyám gyakorlatias emberként – ő volt a családban az egyetlen normális ember – hamar átlátta a helyzetet: először engem emelt fel a földről, megmosdatott majd bekísért a szobába, és lefektetett, majd az apámat kezelte le.
Mire felébredtünk, anyám mindent elrendezett. Kivéve a véres falakat. Azokat nagyapámnak vasárnap újra kellett meszelnie.
Itt, a szolnoki piacon erről szó sem volt. Egyszerűen csak az történt, hogy beleszerettem Gizibe, a kendermagosba.
Boldogan vittem haza, és rögtön egy cipős dobozban rendeztem be neki szállást. Volt korábban egy hörcsögöm, így annak a fűrészporos fészkéből készítettem Gizinek fekvőhelyet. Külön kijelöltem számára egy csirke WC-ét is., amit egy másik földdel megtöltött cipődobozban rendeztem be.
A nevét kedvenc macskám után kapta, aki közúti balesetben hunyt el, egy figyelmetlen autós elgázolta, ráadásul a zebrán.
Tökéletesen teltek a napok. Sikerült Gizikét a szobatisztaságra nevelni, azaz, amikor pottyantani akart, azt mindig a kijelölt cipődobozban végezte el.
Mindent evett. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, legjobban az ananászos csirkesalátát szerette, és egyáltalán nem zavarta, hogy saját fajtársa húsát ette. Kedvence a frankfurti saláta csípős majonézzel. Egyébként mindent megevett, amit én. Csak a tökfőzelék volt kivétel, amit egyenesen utált. Amikor azt főztem, tüntetően összeverte szárnyait, és rettenetes hangon rikoltozott.
Ebből tudtam, hogy nem sikerült eltalálnom az ízlését.
Minden nap sétáltunk. Vékony selyemzsinórt kötöttem a bal lábára, és úgy mentünk ki az utcára. Mondanom sem kell, óriási feltűnést okoztunk. Az emberek túlnyomó része természetesen hülyének tartott, de a gyerekek megőrültek Gizikéért. Elhalmozták szeretettel, etették pereccel, cukorkákkal, addig, amíg beteg nem lett. Az orvos gyógymódként azt javasolta, hogy legyen belőle csirkepaprikás, de ezt én mereven elutasítottam.
Az egyik nap megdöbbentő felfedezést tettem.
Szombat délelőtt lévén kapcsolgattam a Tv-t, amikor a cartoon networkon a Tom és Jerry című rajzfilmet vetítették. Gizike ettől teljesen extázisba került. Az egész rajzfilm alatt magánkívül verdesett a szárnyaival és artikulátlanul kotkodácsolt.
Ezen felbuzdulva kikölcsönöztem számára több tucat Tom és Jerry kazettát.
A hatás frenetikus volt. Gizike minden nap tévét nézett a kedvenc foteljából és rendkívül agresszíven viselkedett, amikor kikapcsoltam a tévét.
– Nem raboskodunk szívem! – mondtam neki, mire rögtön megcsípett. Éktelen kotkodácsolásba kezdett és nagyon izgatott lett. Kénytelen voltam a vonalzóval a fejére húzni, hogy a neveltetése a helyére kerüljön.
– Kot… kot… kot… kot ..kot. – nyekeregte sértődötten, de aztán segített keresztrejtvényt fejteni.
Hihetetlennek hangzik, de addigra mi már olyan szimbiózisban éltünk Gizikével, hogy saját jelbeszédet alakítottunk ki. A csőrének koppintásával, mint egy morze jeladóval jelezte beszélgetési szándékát. Rászokott a keresztrejtvényre is.
Annyira belejött, hogy egy idő után egyedül fejtette a rejtvényeket. Nekem csak annyi volt a szerepem, hogy a csőrkoppintások alapján kidolgozott rendszer szerint kitöltöttem a rejtvényt.
Ennek következtében rengeteg kávéskészletet, elektronos mákdarálót és egyéb tárgyakat és könyveket nyertünk, amit Gizike egyszerűen, éles hangú kotkodácsolásával nevetségesnek minősített.
A barátnőmet pedig egyszerűen elüldözte. Nem engedte be a lakásba, és amikor az mégis bejött, véresre csípte.
Gizike válaszút elé állított. Ő vagy Jolán a barátnőm.
Én természetesen Gizit választottam, mert egyszerűen vele éreztem magam a legjobban.
Az egyik nap, mint a görög tragédiákban bekövetkezett a váratlan fordulat.
Éppen déli sétánkat végeztük az utcán, amikor egy nagy fekete terepjáró felrohant a járdára és elütött több embert, köztük a Gizikét is.
A vezető, egy részeg macsó kipattant a verdájából és menekülni próbált.
– Álljon meg, maga barom! Elütött egy csomó embert. Hívni kell a mentőket! – sikoltozták a mellettünk lévő emberek miközben Gizikét a karjaimba vettem.
– Nézze, mit tett maga féleszű! – ordítottam én is magamon kívül és a sérült csirkét eléje toltam.
De a férfi válasz helyett nekem ugrott és ellökött.
Estemben elengedtem a selyemzsinórt, amivel Gizikét tartottam.
Gizike rögtön érezte az agressziót, és azt hogy ez az ember az ő barátjára támadt, s bár az autó első sárvédője eltörte a bal lábát, ennek ellenére óriási erőfeszítéssel, szárnyaival verdesve felemelkedett és belecsípett a macsó bal szemébe.
–Te rohadék! –Üvöltött a férfi artikulátlanul és megpróbálta Gizikét elkapni. De az én párom ügyesebb volt. Ismét felemelkedett és most a férfi jobb szemébe csípett.
A pali rögtön megvakult, magánkívül ordítozott, de nem tudott elmenekülni, mert Gizike ismét rögtön támadott.
Az új célpont a macsó nemi szerve volt.
Amíg a férfi a szemeit törölgette addig Gizi ismét felemelkedett és a nadrágon keresztül a férfi nemi szervébe csípett. A pali felordított, és összegörnyedve fetrengett a járdán.
A rendőrségnek így már könnyű dolga volt.
A férfi a földön hevert, és egy törött lábú csirke felügyelt.
Amikor a férfi újra megpróbált felkelni, Gizike rögtön éles csőrével ismét a nemi szervébe csípett. Igazi profiként viselkedett.
Sajnos Gizike is megsérült a lábán, és az állatorvos azt javasolta, hogy legyen belőle rántott csirke, mert ő erre a célra találta a legmegfelelőbb állapotban.
De ezt a kijelentését alighanem nagyon megbánta, mivel Gizike ezt a sértést azonnal megtorolta. Három éles sebet ejtett az állatorvos homlokán.
–Segítség! Vigye el innen ezt a vadállatot! – ordította a fehérköpenyes, de nem úszta meg ennyivel. A csirke kiharapott egy darabot a füléből. Nagy botrány lett a dologból. A doki agyon akarta vágni, én pedig nem engedtem. Szó szót követett, majd a doki nekem esett, mire én lefejeltem, a csirke pedig a másik füléből is lecsípett egy darabot. Az ügyből biztos rendőrségi ügy lesz, mert a doki feljelentéssel fenyegetett.
A Gizit még aznap rögtön elvittem egy másik orvoshoz, aki megállapította, hogy nem csak a bal lába törött el, de súlyos belső vérzése is van és már nem is operálható, gyakorlatilag nem menthető, órái vannak hátra. Visszatartottam a bőgést és és igyekeztem Gizike előtt a legjobb formámat hozni.
– Kop… kop…kop kop…kip… kop. – motyogott Gizike fáradtan, amikor hazaértünk
Bekapcsoltam neki a tévét és a videót. Betettem neki a kedvenc Tom és Jerry kazettát, de már az sem érdekelte.
– Mindig nagyon szerettelek! – kopogta le az egyezményes jelünkön.
– Én is, de miért mondod ezt? Hívok egy másik orvost. – motyogtam összetörten.
–Nem kell! – kopogta ismét szomorúan. – Az időm lejárt. Ígérd meg, hogy nem veszel több csirkét és nem eszed meg a sorstársaimat!
–Ígérem – nyöszörögtem, miközben ceruzámmal a választ kopogtattam.
–Te egy tündér vagy.
– Mi az, hogy tündér? – kérdezte Gizike és a fejét oldalra fordítva nézett rám kíváncsian.
–Az olyan, mint Te vagy. Szárnyai vannak, és repül. Mindenkinek segít és boldogságot hoz.,amire a Jézuska megkérte.
– Ki az a Jézuska?
–A Jézuska az emberek istene, aki segít a bajbajutottakon és az elesetteken.
–Akkor én is Jézuska vagyok? – kérdezte egyre halkuló kopogással, mivel már a fejét nem tudta megemelni.
–Az vagy, egy tiszta szívű kis Jézuska, aki segít az embereken.
–Ugye nem lesz belőlem rántott csirke?
–A Jézuskákból soha nem lesz, belőled sem. Te az Isten ajándéka vagy, egy csoda!
–Csoda vagyok? Az mi?– kérdezte nagyon halkan. Válaszolni akartam neki, de észrevettem, hogy a feje lecsuklott és már nem lélegzik.
–Gizike, ne menj még el! Gizike várj meg! – hörögtem és a zokogástól nem tudtam megszólalni, csak kétségbeesetten öleltem magamhoz annak a lénynek a testét, akitől több melegséget kaptam, mint anyám után bárkitől.
Vágytam abba a világba, ahova kedves lelke elrepült.
Döntöttem. Kihoztam a konyhából a sámlit és kinyitottam az ablakot.
A hűvös szél az arcomba vágott.
– Mindjárt jövök!– suttogtam, és egy gyors mozdulattal félrehúztam a függönyt.
Leonardovics