A felhőtlen boldogság titka
Írta: Gulyás Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 478
A felhőtlen boldogság titka
Kedves, de határozott hangnemben mondom neki, hogy vegyen fel valami elegánsabb ruhát, mert péntek este lévén végre megyünk valahova. A gyerekekre addig a szomszéd Tina vigyáz, nem kell félnünk, már máskor is volt nálunk. Átlagos tinédzser, jó fej és megbízható; reményeink szerint még nem ápol közelebbi kapcsolatot a füves cigivel. Kedvesem türelmetlenül faggatózik, hogy étterem vagy mozi lesz a program, én persze nem szólok semmit. Csak csendben mosolygok.
Andrea legnagyobb megrökönyödésére az autót egy káprázatos családi ház előtt állítom le a kertváros közepén, ahol szemmel láthatólag se mozi, se étterem nincs. Meglepetés, kacsintok.
Egy szimpatikus testfelépítésű, illatozó negyvenes nő fogad minket a bejárati ajtón túl, majd udvariasan a díványra invitál. Eljöttünk, ahogy ígértem, felelem neki üdvözült hanggal, majd bemutatom a feleségemet dr. Sarah Mitchellnek. Aki foglalkozását tekintve párterapeuta.
Nem élünk rosszul, bár ami a házasságot illeti, már évek óta gondokkal küzdünk. Sarah előbb Andreát kéri, hogy ossza meg vele, mi a baj. Feleségem zavarában a legközelebbi díszpárnákat kezdi el marcangolni műkörmével, majd némi biztatás után végül belekezd.
Hogy soha nincs otthon, amikor kéne. Nem foglalkozik eleget a gyerekekkel. Szexuális életünk nulla. Horkol. Büdös a lába. Nem hajtja le a vécétetőt. Borostája ottmarad a kagylóban. Régóta nem kaptam már virágot. És így tovább, egy szuszra.
Egy puha kéz ér hozzám, hirtelen felriadok. Azt hiszem, kicsit bealudhattam. Nem szándékos, de ez a vég nélküli panaszáradat olyan frekvenciát ütött meg, ami elálmosított. Még egyszer elnézést kérek az iménti malőr miatt. Sarah ezután hozzám fordul, szőke hajzuhatagával, szolid kiskosztümével. Szeretné, hogy én is elmondjam a problémákat. Töprengek, de semmi égető nem jut eszembe. Hümmögök kicsit, távolba révedő gondolkodó arcot veszek fel, csak a hülye nem látja, hogy időt akarok nyerni. Aztán előadom, hogy halljanak valami terhelőt tőlem is.
Rengeteget dolgozom, hogy anyagilag biztosítva legyünk, és mindent megkapjanak a gyerekek, és ez az egész procedúra túlórákkal és hétvégi elfoglaltsággal jár, ugyebár. Ezt persze senki nem értékeli, annyira megszokták már ezt az életszínvonalat. Mindig csak az jön le, hogy keveset törődöm a családommal, szinte alig vagyok velük. Nem megyünk nyaralni. Meg kirándulni. Össze se bújunk, mert irdatlan fáradt vagyok. Alakítom a jövőbeli életünket.
Reménykedem, hogy elég lesz kiindulási alapnak.
Sarah ezután a digitális jegyzeteit bámulva egy darabig még bólogat, majd előáll a roppant egyszerűnek vélt megoldással. Kapcsolatuk elején ugye mindketten felhőtlenül boldogok és problémamentesek voltak, teszi fel a kérdést. Egyöntetűen helyeslünk. Megfelelő mennyiségű romantika és minőségi együttlétek, káprázatosan csodálatos jövőkép, gondtalan szituációk és mámoros élethelyzetek. Szemünk szinte csillog e szavak hallattán. Terápia lényege, hogy újra át fogják élni ezeket az örömteli eseményeket, és akkor egészen biztosan meg fog változni a mostani helyzetük.
Feleségem félénken megkérdezi, hogy regressziós hipnózissal, vagy esetleg régi fényképek és videók nézegetésével próbálja majd elérni a kívánt hatást, mire Sarah hűvösen csak annyit mond: időgép. Ujjával a konyha irányába mutat. Eddig észre sem vettük azt a szürkés kis szobát, vagy most már jobban megnézve, inkább kabint mondanék. Terápiás időgép, ízlelgetem eme friss és némileg fura kifejezést a számban. Ha úgy döntenek, akár már a jövő héten elkezdhetik, zárja le az ülést Sarah. Andreával egymásra nézünk.
Nálunk valamiért a nyolcadik alkalom után sem történik semmiféle változás, pedig tudományosan bizonyított a terápia sikeressége. Biztosan mi vagyunk a csillagos, apró betűs kivétel, az anomáliás házaspár, akire nem hat ez a csoda.
A kilencedik kezelésnél aztán, amikor Sarah éppen valamiért nem figyel oda, a pillanat tört része alatt benyomom a gombot, amit ő szokott a művelet kezdetekor. Ám a tekerőtárcsát direkt a másik irányba mozgatom, így a jövőbe fogok utazni. Igazából nem vagyok felkészülve konkrét dolgokra, viszont kíváncsiságom határtalan. Repülő autók meg lebegő házak, mindenben kiszolgáló robotok, bolygóközi kirándulás, lézeres sportok képei cikáznak agyamban.
Villanás, majd a véletlenszerűen kiválasztott pillanatban látom magamat, ahogy egy mohával vastagon fedett, töredezett síremlék előtt állok. Közel s távol senki ember fia. Zuhog az eső, akár egy drámában. Másik énem lassan letérdel, majd egy szál virágot helyez a sírkőre.
Mögötte észrevétlenül ágaskodva próbálom leolvasni a feliratot, bár erősen gyanítom, hogy szeretett feleségemről van szó. Ám én lepődöm meg a legjobban, hogy végül a Paul Winston nevet látom kőbe vésve, alatta pedig két évszám: 2032-2116. Tehát én haltam meg, de akkor ki az a másik, aki eljött a sírt meglátogatni?
Mielőtt azonban még bármi releváns információ kiderülne, jövőbeli utazásom minden előzmény nélkül váratlanul megszakad, és egy áramütésszerű villanást követően visszakerülök a jelenbe. A kabinból kiszállva a doktornő alaposan megdorgál, hogy mégis mi volt ez a gyerekes akció. Mondom, szerettem volna megtudni a jövőmet. Hogy alakulnak majd a dolgaim. Ezen események nem befolyásolhatják a terápiát, közli szigorral a hangjában.
Majd kicsivel már békésebben hozzáteszi, különben sem maga halt meg, azok csak klónok.
Folytassuk a kezelést!
Ha úgy vesszük, végül mégiscsak hasznos volt számunkra ez a terápia. Abból a temérdek mennyiségű pénzből, amit túlórákkal és hétvégi munkavégzéssel kerestem, hibernáltattuk magunkat néhány évre. Türelmesen vártunk. Majd amikor lakosságilag elérhető, teljesen biztonságos szolgáltatás lett, egyszerűen klónoztattuk magunkat meg a gyereket. Ugyanúgy egy család vagyunk; technikailag én a feleségem és a fiam klónjával élek együtt, feleségem meg az enyémmel. Mindenki felhőtlenül boldog, nincs több veszekedés és haragszomrád, éljen a nagybetűs tudomány.