A démon

Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 422



A démon

Először a haját vágtam le, és néztem, ahogy a napfénytől lángoló tincsek lassan kifolynak az ujjaim közül.
Ezt az ollót még a nagyapám használta a fodrászüzletében, és anyám úgy őrizgette, mint a szeme fényét, egyetlen örökségét az apjától. Nagypapa nagy kártyás volt, végül az üzletét is elvesztette egy soha vissza nem adott kölcsön miatt, amit azért vett fel a banktól, hogy visszafizesse a kártyaadósságait.
Anyám, ahányszor ez az olló a kezébe kerül, mindannyiszor dühösen, csapkodva emlegeti fel, milyen jól élhetnénk, ha ez a kis üzlet még mindig meglenne. Ilyenkor mindig máshova száműzi dühében a szerencsétlen ollót, mintha az bármiről is tehetne.
Alig emlékszem a nagypapa arcára, de ezt az ollót szeretem, mert olyan különleges formája van a nyelének és bele van gravírozva a nagypapa neve is.
Néztem a földön kunkorodó tincseket, amelyek pont olyan szőkék, mint az én hajam. Ezért kellett, hogy levágjam. Aztán belenéztem az arcba, amelyen az áll egy  pici gödröcskét viselt, pont úgy, és ott, ahol én. Elviselhetetlen, hogy valakinek egy az egyben olyanok a vonásai, mint az enyémek! Ezért gyűlölöm őt annyira. Pedig nagypapa szerint gyönyörű, mint én vagyok, hiszen pont úgy néz ki, mint én.
Amikor még kicsi voltam, nagypapa megkérdezte tőlem, tudom-e, miért van ez a gribedli az államon. Persze nem tudtam. Az unokatesómnak is van, de neki az arca két oldalán. Nagypapa azt mondta, hogy amikor szent Péter sorra veszi a kisbabákat, mielőtt megszületnek, akkor a szép gyerekeknek kétoldalt megfogja az arcukat és azt mondja nekik, de gyönyörű vagy, édesem, a csúnyácskáknak pedig, hogy upsz, de csúf vagy szegénykém és az álluknál fogva ellöki őket magától, ekkor keletkeznek különböző helyeken a gribedlik. Innen tudom, hogy a Peti unokatesóm szép gyerek, én viszont csúf vagyok. Pedig a nagypapa engem szeretett jobban, hiszen tőlem kért mindig puszikat, és tőlem lett olyan szép piros az arca is, a puszik után. Csak a szájas puszit utáltam, de nagypapa azt mondta, engem különösen szeret, és ő lát szépnek egyedül, más senki rajta kívül. Ezért, bár utáltam, hagytam, hogy ilyen undorító nyálas szájpuszikat adjon nekem. És azt is mondta a nagypapa, hogy erről senkinek ne beszéljek, mert akkor tényleg csúnya leszek, mint a mesében a varangyok, míg meg nem csókolják őket. Én nem akarok varangy lenni! De most már meghalt a nagypapa, ezért minden nap megnézem a tükörben magam, hogy csúnyulok-e, de úgy látom, még nem.
Fogtam az ollót és figyeltem a világos kék szemeket, azokat a szemeket, amelyek pillantása egy az egyben az enyémekhez hasonlítanak. Először a balt vájtam ki az ollóval.
Aztán a tenyeremre fektettem a szemgolyót és nézegetni kezdtem. Odaléptem a tükörhöz és most már felváltva néztem a tenyeremben lévő szemet és az enyémet benne.
Kétségtelen, hajszálra egyformák! A másikhoz már nem nyúltam, minek, olyan az is mint ez itt, a tenyeremben. Ledobtam a szemgolyót a levágott tincsek mellé és újra kezembe vettem az ollót. Most a jobb kart vágtam le. Nehezen ment. Elégedetten állapítottam meg, hogy ebben legalább különbözünk; az én karomon, a könyököm fölött van egy pici heg, ami akkor keletkezett két éve, ötéves koromban, amikor leestem a hintáról. A levágott kar hibátlan és gyönyörű volt. Ennek örültem, legalább ebben nem hasonlítunk. De akkor már sajnáltam, hogy levágtam. A lábakon viszont eltűnődtem egy kicsit. Nekem mindkét térdemen sebhelyek vannak. Az övéi viszont tökéletesek.
Aztán fogtam az ollót és mindkét lábát levágtam, az egyiket térdből, a másikat egészen. Koppanva zuhantak a szemgolyó és a fél kar mellé a földre.
Ekkor nyitott be anyám.
Amikor meglátta, ahogy ott ülök a földön kezemben a nagypapa ollójával, előbb döbbenten megállt, aztán ordítozni kezdett velem, amiért tönkretettem a babámat, amit a nagypapától kaptam.

A Hetedik Kreatív Műhelyére írt novella az erőszak témájára, elhangzott a műhelyben.