A damaszkuszi autópálya
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 208
A damaszkuszi autópálya
„Az emberek félnek belekeveredni
a Los Angeles-i autópályák forgalmába”
Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb
„3. És amint méne, lőn, hogy közelgete
Damaskushoz, és nagy hirtelenséggel
fény sugárzá őt körül a mennyből:
4. És ő leesvén a földre, halla szózatot,
mely ezt mondja vala neki:
Saul, Saul, mit kergetsz engem?
5. És monda: Kicsoda vagy, Uram?
Az Úr pedig monda: Én vagyok Jézus,
akit te kergetsz, nehéz néked
az ösztön ellen rúgódoznod.”
Apostolok cselekedetei
1. (nyitódal)
Mindig nagy a forgalom,
vagy jobb vagy bal oldalon,
folyton halad valaki.
Csak azért, hogy a napi
betevője meglegyen.
Az útszéli nagy hegyen
laktak egykor álmaim,
és bár tudtam, vár a kín,
mégis hittem, ott leszek,
hol ébrednek volt neszek,
s közben csendben kel a nap.
Adott hát a feladat.
2. (eposztöredék)
…Vasmarkába szorítja a hajnal az éj kupoláját.
Vak szemeimmel nézem az Istent, fénye csak így nem
égeti szét retinámat, amúgy biztos belehalnék.
Napforróságú fotonok vad hadseregének
lépkednek katonái felém, és tőreiket mind
durván megforgatnák ártatlan szemeimben.
Ám így, látásom híján valamennyire mégis
látom az Istent, bár nem színről színre, de vékony
körvonalát átsejleni érzem lassan a vakság
éjszárnyú téglákból épített falain, s ez
már sokkal több, mint mit mások képesek ebből
látni, ezért jobb járni ez úton földi sötétben…
3. (szonett)
Földi sötétben jártam én eleddig,
arcom a köd csiszolta simára,
de mindig tudtam, hogy ez az ára
az egésznek, és kezem nem eresztik
– hiába is rúgódozom – ők el, míg
szívem téli fagyból emelt vára,
ha nem is örökre, csak egy éjszakára,
össze nem roskad. Hát várjuk meg ezt itt
a pálya mellett, a pihenőben.
Időnk – úgy hiszem – akad még bőven.
Fiatal a test, és gyermek a lélek.
Ami vésve van felhőben, kőben,
az már régen itt hever előttem,
így néha már mindent érteni vélek.
4. (szaphhói vers)
Értem én azt, mit szeretek talán még,
tűz felégethet, vizek is keményen
ostromolhatnak, hitemet nem érik
el soha, bárhogy
is szeretnék. Kő meg acél e szív itt,
benne ér: szénszál; szakadás sosem lesz.
Nincs erő, mely bármit e helyt elérne,
Kész van a mű már,
teljesen kész, és stabilan ragyog szét
teste, sőt lelkét se rabolja el már
tiszta értelmed. Valahogy kibírom
ezt az egészet,
és jutalmam majd az egek fejétől
megnyerem. Míg zúg a remény belőlem,
arra járok, hol remegő kiáltás
lopja a csendet.
5. (rúnó)
De jött az a nagy kiáltás,
közeledett szörnyű zajgás,
mintha egek dörgenének,
tetszett fellegi zenének,
és fényesség is feltámadt,
nagy ragyogás messze áradt,
szemem bele majd megvakult,
a látásom rútul fakult,
én mégis e szörnyű zajban,
világdöntő vad robajban
füleltem, hogy tisztán halljam,
minden hangját befogadjam,
én mégis e durva fénybe,
égizzító szenvedélybe
belenéztem, csak hogy lássam,
mi lakik ez olvadásban?
6. (villoni ballada)
Előtte én a fagyban jártam,
talpam alatt jeges halál
ropogva kacagott, én bátran
– mint ki végre utat talál –
törtem egyre. A kéz, a váll
acéllá feszült, keményedett
s végül a véres, rusnya bál
győzött a Föld és az Ég felett.
Kezemben szívekből kovácsolt
szablya volt és gyásztól ázott,
szememben az a végső gyász volt,
nem is fért el semmi más ott,
míg a gerincemen mászott
a rothadó férged, rettenet,
és így lehetett, hogy táncod
győzött a Föld és az Ég felett.
De én addigra már vesztettem,
álmom, reményem és hitem,
így maradtam magamra ebben
a véres, sáros semmiben,
a sok nem helyett egy igen,
már csak erre vágytam én, lehet,
s a tűzben forgó pokoli szem
győzött a Föld és az Ég felett.
Herceg, én életedre törtem,
mégis te vágtál rajtam eret,
végül fényed szállt le körben,
győzött a Föld és az Ég felett
7. (epigramma)
Hősi alak lépett ki a fényből, két keze holdat,
csillagokat tartott, és szeme úgy fénylett,
mintha a mennyeknek kapuján most lenne belátni
módom. S így szólott hozzám ez csodalény:
„Ó, te miért kergetsz engem, mondd, hogy minek üldöz
ádázul szíved hosszú éveken át?
Én vagyok, íme, az Úr, és küzdened ellenem immár
nincs értelme tovább, ösztönöd ellen sem!”
8. (históriás ének)
Pedig benne volt az ösztöneimben az,
hittem, hogy jól látom, mi hamis, mi igaz,
hittem, hogy a vérből születik új tavasz,
szívemnek a sírás volt maga a vigasz.
A páni félelem volt az én paripám,
kacagtam a kínon, kötélen, rabigán,
vadul loholtam a szenvedések után,
és megkaptam mindent, amit szívem kíván
Hullahegyek hátán jutottam előre,
s kibe belevágott agyam éles tőre,
annak, mint a vászon, hasadt fel a bőre,
s vére, mint a tenger, úgy ömlött belőle.
Hosszú volt a csata, s a vége nem látszott,
le akartam gyűrni az egész világot,
de ez útra léptem, s nem tudtam, mi vár ott,
mikor szemem elé az a fény szivárgott.
9. (episztola)
Nevettem és egyszerre sírtam is,
hideg láz rázott szinte holtra ott,
vadászott rám izzó tekintete,
bőrön, húson és csonton átlátott,
előtte titkom rejtve nem maradt,
amit mélyen temettem el belül,
körülsáncoltam várfalakkal és
pokolmélyű árkokkal, azt is meg-
láthatta ő, és rám is olvasta
minden vétkem, felém úszott akkor,
és én el sem tudtam hajolni ott,
arcomba zúdult minden átkozott,
rút pillanat, mit el kívántam én
feledni, ám olyan hótiszta lett
szívem és testem is, mint még soha,
úgy éreztem, belőlem is előbb
kicsit, majd egyre súlyosabban is
elkezd áradni ott a fény, s talán
lassan én is olyan fénnyé leszek,
mint ő, ki állott én előttem ott!
10. (limerick)
Volt egy férfi, a neve Saulus,
homlokára nem jutott laurus,
ám Damaszkusz felé
az Úr lépett elé,
így lett hát őbelőle Paulus.
11. (tercinák)
Térdre hullva sírtam az útszélen,
mellettem autók és kamionok
száguldottak, és tudtam, ha nem kérem,
ha a szívem most is annyira konok,
mint amilyen eddig volt, akkor sem
tehetem meg, hogy itt visszaindulok,
ez az autópálya a vesztem,
és az én újabb életem is persze.
De éreztem, mindig ezt kerestem,
csak a gyarló szívemnek nem volt mersze
elindulni ezen a Damaszkusz
felé menő úton. Hogy tovább versz-e
engemet, Uram, azt nem tudom, plusz
most már igazából nem is érdekel
sőt, jöhet felém motor avagy busz,
mit sem árthat, hogyha felettem delel
a te napod. Nem veheti vérem
senki, és a hitem sem veheti el.
12. (haikuk)
Nem állok itt to-
vább, indulok Damaszkusz
felé. Vár rám a
holnapom, és jól
tudom, hogy már nem vagyok
olyan, mint a töb-
biek, mert hát ál-
talában az emberek
félnek beleke-
veredni a da-
maszkuszi autópá-
lya forgalmába