A csillaglátó ember
Írta: Körmendy Szabolcs
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 423
A csillaglátó ember
Jonas az útszélen született. Meleg nyári nap volt, mikor szülei szekerükkel tartottak hazafelé, és a magzatvíz váratlanul elfolyt. Időben ott voltak már, ez várható volt, de jelei még nem voltak, ezért vállalkoztak az útra, a városba, ahol a vásárba vitték apja fából faragott portékáit. Kisebb dolgokat, kanalakat, tányérokat, kulacsokat faragott. Ügyes volt, az anyag hamar életre kelt a keze alatt. Mindig meglátta, melyik farönkben milyen tárgyak rejtőznek.
- Hiszen azok már ott vannak készen, csak a felesleget kell lefaragni róluk - mondta mindig szerényen.
A szülést nyilván a rossz úton zötykölődés indította el. A házaspár nem esett kétségbe. Faluhelyen akkoriban otthon szültek, bár azért szekéren még ott sem volt szokványos. Megálltak egy szénaboglya mellett, a férj helyet csinált, és lesegítette feleségét. A baba nem volt túl nagy, így viszonylag rövid idő alatt világra jött. Apja a nála lévő pálinkával fertőtlenítette bicskáját, és miután elkötötte a köldökzsinórt, elvágta. A gyermek azonnal felsírt, apja kicsit megtörölgette, és karjába vette. Ahol megálltak temérdek csillag ragyogott az égen. Talán épp a Tejút közepe alatt voltak, de ezt ők nem tudhatták. Mindent jól lehetett látni még a Hold nélkül is, mely valahol a látóhatár alatt kapaszkodott még csak ki nappali pihenőhelyéről.
A gyermek először sírt, majd feltekintett az égre. Habár azt mondják, a csecsemők - különösen az újszülöttek- nem látnak még túl jól, ő mégis, ahogy az égbolt felé fordult, abbahagyta a sírást, és kis arcocskáját a csillagok felé tartva mintha mosolygott volna. Pupillái tágra nyíltak, és elbűvölten hallgatott. Apja közben figyelte, de úgy gondolta, a dajkálás és a dörmögő, nyugtató dalocska hozta meg az eredményt, amit addig dúdolt, míg felesége erőt gyűjtött a tovább induláshoz.
A gyermek szépen fejlődött, nem szegélyezte igazán betegség gyermekkorát. Ahogy járni tudott, esténként gyakran kiszaladt a házból, az égre tekintett, kezével megpróbálta elkapni a ragyogó csillagokat, közben ugrándozott, és sikongatva kacagott. Szülei nem győzték csitítani, hiszen a faluban ilyenkor minden rendes ember nyugovóra tért már. Másnap hajnalban meg kell etetni a jószágot, és a földeken is rengeteg a tennivaló.
Jonasról hamar híre kelt, hogy rajong a csillagokért. Az iskolában hamar megtanult olvasni. Egy nap a tanító magához intette. Egy könyvet adott neki, melynek címe Az égbolt csillagai volt. A fiú lassan ballagott haza az úton kezében tartva az új szerzeményt, melyet már elkezdett olvasni. Az sem érdekelte, hogy néhányszor majdnem orra bukott. A könyvben csillagtérképek is voltak. Így esténként, mikor a lenyugvó nap fényétől nem zavarva megjelentek az első csillagok, kivonult az udvarra apja kis háromlábú székével, hogy tanulmányozza az égboltot. Hamar megismerte az összes égitestet, tudta a neveiket, a csillagképek szinte barátaivá váltak. Nem is csillagokat látott. Ő valóban látta a Hattyút, ahogy hosszú nyakát előre nyújtva siklik a mélykék égen, látta a civakodó Ikreket, a Bikát, ahogy fejét lehajtva öklelésre kész, miközben lábával a csillagport rúgja, és az ollóit csattogtató Rákot, vagy a Nagymedvét, ahogy brummogva lépked tova. Kedvence a Hiúz volt, ahogy elfekszik az égen, bojtos fülével elhessegeti a legyeket, és nagyokat ásítozva nyújtóztatja karmos mancsait.
A fiú felcseperedve a városba került gimnáziumba tudós papokhoz. Az iskola tetején zöldre festett csillagvizsgáló állt, nem messze tőle kis időjárásjelző állomás mutatta a szél irányát és erejét. Idős, kopasz atya volt a csillagász, idegenajkú, és már eléggé nagyot hallott.
A diákok azt mesélték róla gúnyolódva, hogy egyszer a csillagvizsgálóba villám csapott, mire az öreg kinyitotta az ajtót, és a viharos éjszakába kiabálta:
- Tessék, ki az??
Mindenesetre nevét világszerte ismerték, több tudományos akadémiának volt a tagja. Jonas szinte minden idejét a zöld kupola alatt töltötte. Itt érte az este, de sokszor a felkelő nap is.
Megfigyeléseit leírta, lerajzolta, melyeket boldogan mutatott tanítómesterének, aki mosolyogva megsimogatta a fiú fejét, és csak annyit mondott:
- Jól van, fiacskám.
De a pap nem értette, miért van annyi állat, mondabeli alak tanítványa rajzain.
Aztán a fiú egyetemre ment. Kívülről tudta a bolygók összetételét, a csillagpor anyagait, a különböző űrbéli fémeket. Ismerte az anyagot és annak a hiányát is. Mégis, mikor feltekintett az égre esténként, ő látta az Oroszlánt, Herkulest és a többieket, míg diáktársai csak bolygókat, égitesteket, sugarakat és erőket észleltek.
A fiú elhatározta, olyan távcsövet épít, mellyel mindenki láthatja az égbolton élő alakokat, a Skorpiót, a Vízöntőt vagy a Halakat. Évtizedeken keresztül dolgozott. Újabb és újabb anyagból próbálta a lencséit elkészíteni, de valahányszor úgy érezte, jó lesz, kísérlete kudarcot vallott. Senki nem látta azt, amit ő, hiába mutatta ismerőseinek. Ilyenkor elkeseredett, de érezte, egyszer meg fogja építeni ezt a távcsövet. Újra és újra nekikezdett, szétszedte, összerakta, újra szétszedte, és máshogy rakta össze. Változtatott, és ismét változtatott. Háta lassan meghajlott, botra támaszkodott, de ha az égre tekintett, fiatalnak és erősnek érezte magát. Lovagolt a Kentauron, beletúrt az Oroszlán sörényébe, és kergetőzött az Ikrekkel.
Egy napon nem jelent meg a kis pékségben, ahol minden nap kiflit szokott vásárolni a reggeli kakaóhoz. A pék szerette az öreg, különc csillagászt. Tudta, mi a terve, hisz évek alatt sokszor mesélt róla. Nem várt sokat, bezárt, feleségének bekiáltott, futott a csendőrért, a papért és az orvosért.
A tudós háza a falu szélén volt, hogy a kutatást minél kevesebb fény zavarja, ezért hosszabb időbe telt, míg mindnyájan odaértek. Együttes erővel akarták betörni az ajtót, amely azonban be sem volt zárva. Az öregembert egy vadonatúj, csillogó, sosem látott távcső alatt találták meg. Arca ragyogott a boldogságtól, de élet már nem volt benne. Ahogy belenéztek a távcsőbe, a mélykék égbolton látták az ásítozó Oroszlánt, a játszó Kismedvét. Arrébb tekergőzött a Vízikígyó, és játékosan ügetett az Egyszarvú, hátán pedig feltűnt egy boldogan sikoltozó kisfiú.
- Érdekes, ilyet még nem láttam - mondta az orvos, és homlokára tolta szemüvegét. - A teste ép. Csak a szíve. A szíve nincs meg.