A cseresznyés tál
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 154
A cseresznyés tál
A legjobb, ami egy emberrel történhet, hogy elveszíti az emlékezetét. Emlékezni annyi, mint szembe nézni a múlttal, ami kötelez. A múlt fáj. Az emlékezet - felelősségvállalás. De én ezt nem akarom…
Tizenhárom éves koromig teljes erőmmel arra törekedtem, hogy megértsem, és elraktározzam a családomban történteket. Tizenhárom éves koromig próbáltam meg értelmezni, és elemezni a hazugságot, amit észleltem ugyan már amint eszmélni tudtam, de nem sikerült megértenem. És tizenhárom éves koromig próbáltam meg elhitetni a világgal, és magammal, hogy szeretem a szüleimet, és ők is szeretnek engem. Mi voltunk a környéken a mintacsalád. Akkor jöttem rá, hogy körülöttem mindenki hazudik, leplez valamit - apám, anyám, s a velünk élő apai nagyanyám. Sokáig nem tudtam, mily módon fejezzem ki tiltakozásomat. Ahhoz gyáva voltam, hogy a szemükbe kiáltsam: ne áltassatok, többet látok, és hallok, mint gondoljátok, mert gyerek vagyok ugyan, de hülye nem - így más útját választottam a tiltakozásnak: elkezdtem hallgatni, és kizárni a külvilágot. Bezáródásommal párhuzamosan kezdtem építeni magamban egy csak a saját magam számára látható világot; itt nem volt hazugság, nem voltak fölvállalhatatlan élmények, itt minden átlátható volt és igaz. Pontosabban úgy igaz, ahogyan én akartam. Még az öcsémet sem engedtem be ide. Dani mindig jó kisfiú volt, soha nem lépte át a mások által meghatározott és elvárt határokat. Most is engedelmesen kint maradt megszabott körömön, csak addig lépve be, amíg nekem ez jó volt, s ha megérezte, hogy túlságosan közel merészkedett hozzám, azonnal visszavonult, minden lázadás és sértődés nélkül. Azt, hogy ő a kedvenc, magától értetődőnek tekintettem; Dani olyan ártatlanul viselte tündérszép vonásait, arányos termetét, megnyerő modorát, hogy egyszerűen nem férhetett hozzá semmiféle irigység, sem neheztelés. Inkább mintha azt éreztem volna, hogy valami nagy veszedelemtől kell őt örökösen óvnom – egy értehetetlen és megfogalmazhatatlan veszedelemtől. Korán megtanultam aggódni érte, bár nem szorult rám, hiszen sürgölődésemet a köztünk levő alig két év sem indokolta. Dani úgy élt családunkban, hogy sosem észlelt semmit; legalábbis sokáig úgy hittem. Egy nap, amikor szüleink elutaztak, s mi ketten maradtunk nagyanyánk felügyelete alatt, éjjel testvérem hangjára riadtam. Mondtam, valamiért folyton azt éreztem, hogy védenem kell őt egy megfogalmazatlan bajtól. Riadt kiáltozására ébredtem: egy nem látható kísértettel hadakozott, s még akkor sem ébredt föl, amikor berohantam a szobájába. Párnája, lepedője egy kupacban volt alatta, szeme rémülten tágra nyitva meredt egy pontra, s legalább 2-3 percembe telt, mire magához térítettem. Arca maszatos volt a könnyektől, úgy reszketett, hogy én is megriadtam. Kérdésemre, mit álmodott, nem felelt, csak nézett rám gyönyörű pillantású szemével, aztán megkérdezte, hogy az a fény, ugye, az ablakban már a hajnal odakinn? Akkor jöttem rá, hogy Daninak is van egy titkos világa, ahova ő sem enged be még engem sem, csak az övé tele van félelemmel, szorongással. Lassan megnyugodott, és már lehunyt pillái alól kérdezte, hogy holnap jönnek-e anyáék haza. Megigazgattam gyűrött ágyneműjét, és sután betakargattam, csak aztán feleltem, hogy még két nap. Lassan elaludt. Éppen kifele lopakodtam, amikor dünnyögő hangja utolért: - Misike, ne nevess, Misike félek! Visszafordultam, de aludt, felismerhetetlenné váltak motyogó szavai, majd elcsöndesedett. Reggel, amikor megkérdeztem tőle, mit álmodott, és ki az a Misike, csak bámult rám, mint egy oltárkép. Nem figyeltem föl rá, hogy nagyanyám kezéből hangos csörömpöléssel esik ki a villa; megszoktuk, hogy ügyetlen, hol egy tányért, hol egy bögrét ejtett el, de apa megmagyarázta, hogy így a nyolcvanon túl már nem olyan ügyes az ember, hát segítsünk neki, nevetést, gúnyt nem tűrt meg.
Amikor megjöttek a szüleink, nagyanyánk bezárkózott apánkkal és anyánkkal a szobájukba, és a fojtott beszélgetésből nem hallatszott ki más, mint nagyanyánk fel-felcsukló zokogása, s szótöredékek. Apa, mikor kijöttek, furcsán nézett Danira, kutatva rám, de nem szólt egy szót sem, vette a kalapját, és bement a munkahelyére. Anya és nagymama zavartan, kisírt szemekkel jöttek elő, de ők sem szóltak; nagymama ment szokott feladataihoz a konyhába, anya pedig nekiállt a mosásnak. Mivel már iskolaszünet volt, Danival a kertben bóklásztunk, próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy semmi sem történt, később előkerült a bőrlabda is, és azt rúgtuk eszelős eltökéltséggel, hogy ne kelljen tudomásul venni, valami mégis történt a felnőttekkel. Nem bírtam legyőzni a rettegést, melyek cikázó gondolataim során kergették egymást, mert akkorra már sok iskolatársunk szülei váltak el, hát mi lehetett volna a biztosíték, hogy a mieink ilyet nem tesznek, s nem erről szólt odabenn a titkos megbeszélés. Akkorára nőtt a feszültség bennem, hogy muszáj volt Danival is megosztani félelmemet. Dani azt felelete, hülye vagyok, a mi szüleink soha nem válnak el, s ez a tőle szokatlanul durva megnyilvánulás átmenetileg megnyugtatott. De azért izgatott a kérdés: miért zárkóztak be a szüleink, és mi az a titok, amitől a nagymamánk sírt, és apánk elmenekült itthonról? Egyre inkább éreztem, valami sötétét titkot rejtegetnek előlünk. Késő estig kóboroltunk a kertben Danival, és napnyugtakor a hintaágyon beszélgettünk csendesen, amikor végre vacsorához szólítottak minket. Apa még ekkor sem volt otthon, négyen ültünk a vacsorához. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel, mert anya és nagymama nem beszélgettek, csak föl- fölpillantgattak hol ránk, hol egymásra. Ekkor határoztam el: kiderítem a titkot, ami tűrhetetlen, ami feszültséget kelt, s félelmet bennem. Hogy aztán mi lesz, ha minden kiderül, azon egy pillanatig sem töprengtem el, pedig jó lett volna, de akkor nem éreztem mást, mint az adrenalint, ami egyre magasabbra szökött bennem, és a mohó kíváncsiságot, hogy beleláthassak a felnőttek zárt világába. Lopva megfigyeltem anyámat és nagyanyámat, mintha még sohasem láttam volna őket. Anyám arca kemény volt, mint mindig, mióta az eszemet tudom, nagyanyámé meg a sírásra görbülő szájával maga a gyengeség, védtelenség. Eldöntöttem, hogy a nagyanyámmal kezdem; azt reméltem, hogy hamarabb megadja magát, mint anyám. Nem gondoltam volna, hogy gyengeségében rejlik az ereje, hogy könnyei mögé bújik, ha védekezni kényszerül. Aztán egy véletlen feledékenység sietett a segítségemre.
Másnap reggel mindenki munkába sietett, nagymama meg a szomszédba beszélgetni, amikor Dani tudta nélkül beosontam apa szobájába, és lázas izgalommal nyitogattam ki a fiókjait, folyton kifele fülelve, nehogy meglepjen valaki. Óriási mázlim volt: apa a legfelső fiókban felejtette a kulcsait! Lázas buzgalommal lapoztam át a sokszor számomra érthetetlen és érdektelen iratokat. Egyszerre csak, az egyikben leghátul egy fotóalbumra leltem. Kicsit szakadozott volt, de belelapoztam, hiszen eddig még semmit sem találtam, jobb híján ez is érdekesnek tűnt. Már épp indultam volna, hogy titokban megmutassam Daninak is a szerzeményemet, amikor megállt bennem az ütő: az egyik fénykép, az utolsó előtti oldalon, döbbenetesen újnak tűnt, és a testvéremet, Danit ábrázolta - duplán! Két kicsi fiúcska ült egy hálós járókában egymással szemben, közöttük valami puha szőrmejáték, aminek az egyikük a mancsát, a másik kisgyerek meg a fülét fogta. Remegő szívvel fordítottam meg a fényképet. A hátulján egy tíz évvel ezelőtti dátum állt és két név: „Dani és Misi első születésnapja, 20.. május 15.”. A döbbenettől bénán álltam, szememet nem tudtam levenni a képről. Aztán lassan mélyeket lélegeztem, s óvatosan visszasüllyesztettem a fényképalbumot a helyére. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve újra kikaptam, kivettem a fotót, majd gyorsan visszadobtam újra az albumot. Becsaptam a fiókot, és visszagyömöszöltem a kulcsokat. Épp ideje volt. Dani hangját hallottam, ahogy nagymamával beszélgetve közeledett. Kisurrantam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és csak most kezdtem el gondolkodni. A kád szélére ültem, és újra elővettem a fényképet. Alaposan megnéztem, egyetlen részletet sem hagyva ki, miközben lázasan jártak a gondolataim. Szóval Daninak volt egy ikertestvére is, akit soha nem említettek a szüleink nekünk! De miért titkolták? Hogy képzelik, hogy csak úgy elfelejtik az egyik gyereküket, aki meghalt? Hiszen valószínűleg meghalhatott, ha csak úgy eltűnt a semmibe! Ha én halok meg, engem is csak úgy, elfelejtenek? Rémületes gondolat volt, majdnem megfulladtam tőle. És vajon Dani emlékszik az ikertestvérére? Hiszen még álmodik is vele! Saját fülemmel hallottam, mikor álmában szólítgatta, az nem lehet, hogy csak úgy elfelejtette! Megmostam az arcom hideg vízzel, elrejtettem a képet, és kimentem a fürdőből.
Alkonyodott, Dani a kertbe vezető lépcsősor legtetején ült, és cseresznyét eszegetett egy tálból. A kertből ezer illat szállt föl az alkonyattal, és én is leültem a testvérem, az egyetlen testvérem mellé. - Kérsz? - kérdezte, de én csak megráztam a fejem, és bambultam a lassan sötétbe boruló kertbe. – Na, mitől vagy így elkámpicsorodva? – kérdezte és oldalba bökött játékosan. Ijedtemben dühbe gurultam. Nagyot löktem Danin, aki éppen felém fordult nevetve, s a következő pillanatban már gurult is le a nyolc lépcsőfokon, elejtette a cseresznyés tálat, majd egy fájdalmas ordítással elterült a kertben. Aztán csönd lett, és nem mozdult többé. A cseresznyék hangtalanul, játékosan szökelltek utána a lépcsőfokokon, és ekkor belém vágott egy szörnyű emlék; az ikrek babakocsija egy sötét lépcsőház legfelső lépcsősorán áll, a lakás, ahonnan éppen kiköltözünk, tárva, nyitva áll, anya kiszól, fogjam meg a kocsit, le ne guruljon, míg ő apával pakol valamit. Én szó nélkül megtaszítom a gyerekkocsit, s az gurul és pattog lefelé a lépcsőkön, némán bámulok utánuk, anya sikítva, apa ordítva rohan, hogy elkapják, a gyerekek torkukszakadtából bömbölnek, majd csönd lesz, s csak az egyik kicsi nyikkan olykor-olykor még egyet…
Dani fölállt, leporolta magát, és mikor meglátta halálra vált, hófehér arcomat, szederjessé vált ajkaimat, fölszaladt mellém, barátságosan hátba vert, s vigyorogva szólalt meg:
- Beszartál, mi? Nyugi, nyugi semmi bajom, nem öltél meg, tesókám! De magadat látnod kellene! – mondta, s nevetni kezdett - Ember! Micsoda arc!
- Nem – gondoltam, míg megölelt -, téged nem öltelek meg valóban, és nem rajtam múlott, hogy nem sikerült. Most már rájöttem, miért volt bennem az az érzés, hogy védenem kell az öcsémet, és már azt is megértettem, hogy az a láthatatlan árny, mely évek óta fenyegeti őt, én vagyok!