A belátás és az érdemteremtés műve - Németh László: Égető Eszter
Írta: Kaiser László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 301
A belátás és édenteremtés műve
Németh László: Égető Eszter
„Az én munkásságom egy mű, s az egyes munkák annak a fejezetei” – mondta Németh László 1969-ben, az életműsorozat indulása alkalmával készült interjúban. Ez az egy műre utaló megállapítás a nagy író és gondolkodó élete s munkássága közti egységre is vonatkozik, hiszen Németh saját életét is alkotássá tette: döntései és tettei, az általa sokat emlegetett szókratészi belső hang súgásai a kivételes – s ne féljünk a nagy szavaktól – , zseniális tehetségű alkotóban a tisztesség és tartás erkölcsi imperatívuszát hordozták.
Nincs tehát hierarchia élet és életmű között, miként a műfajok között sem. Az idea és a valóság ütközéséből a gondolkodó s az író a minőség forradalmáraként – a mindennapoktól az alkotásig – azt az egyetlen utat találta meg, amellyel nem kerülte el önmaga számára az „üdvösségharcot”, ugyanakkor az írásokban megörökített „életrecept”, akár egyénben, akár nemzetben vagy éppen emberiségben gondolkodunk, érvényes, de mindez nem másolható, csak értelmezhető! Nem véletlenül szögezte le határozottan Németh László: „A mű nálam mindig csak érintő az élet görbéjéhez; eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések.”
Az is cáfolhatatlan, hogy mindig az eszme, az ember eszméje mozgatta az alkotót és tollát. Németh egyik legjobb értője és magyarázója, a tudós Grezsa Ferenc (e sorok írójának egykori tanára Szegeden) pontosan fogalmazott: „A tanulmány az eszme nyílt és közvetlen megjelenése; a regény ugyanezen eszme emberben – az író tipológiája szerint: szentben, hősben vagy szörnyetegben – való megtestesülése; a dráma az eszme elakadásának terepe.” S a végső cél pedig nem lehet más, mint az „életgyőzelem”, s ennek nem a siker vagy a bukás a mutatója. A választ megint az életmű egészében kereshetjük és találjuk meg. Hogyan summázott Németh László? „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” Az életgyőzelem tehát az erkölcsi harc vállalása!
Az 1901-ben született és 1975-ben elhunyt, orvosi végzettségű, fordítóként, tanárként is tevékenykedő, enciklopédikus műveltségű Németh László kimagasló és meghatározó alakja volt nem csupán a XX. század irodalmának, de az egyetemes magyar irodalomnak is. Az 1925-ben indult pálya már az első pillanatban többre tört, mint alkotói csúcsok meghódítására, a fiatal író bevallottan a „szellemi erők organizátora” akart lenni. És lett is, nem csupán kritikusi tevékenységében és szervezésekben, szervezkedésekben, hanem kristálytiszta, okos társadalmi diagnózisok fölállításában, sőt: kiutak fölmutatásában. Hiszen a kimondott igazságok mozgósító erővel bírtak az irodalmi életen túl is, s emberi magatartása igen sokak számára iránytűvé vált.
Ki tudja, hogy alakult volna történelmünk, ha nemzete és az értelmiség egésze jobban hallgat rá, vagy a sokat emlegetett külső, netán külpolitikai tényezők más sorsot szántak volna neki és népének… Tartása emlékekben megőrződött és remekművekben is itt van; könyvei ezzel együtt vajon mennyiben formálnak manapság gondolkodást, magatartást? Az érték mindig modern – vallotta Németh, s így munkássága mindenképpen korszerű : az egyedül írt folyóirat, a Tanu mint vállalkozás 1932 és 36 között, a számos kritika, sodró esszé és nagy ívű tanulmány, a regények: a kevésbé ismert Emberi színjáték, a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom, a drámák: Villámfénynél, VII. Gergely, Galilei, II. József, A két Bolyai, Széchenyi – és lehetne hosszasan sorolni még a műveket, nem beszélve a monumentális naplókról és a hihetetlenül gazdag fordításokról, de ennyi is elég, hogy az életmű kikezdhetetlenül magasodjon előttünk. Az emberi nagyság és tisztaság pedig túlmutat az irodalmon: Németh volt az, aki halálosan komolyan vette mindazt, amit a Szörnyeteg című drámájában a főhős, Sárkány professzor fontosnak tartott. Érdemes fölsorolni: „Barátság, szerelem, igazság, boldogság, férjség, apaság, hazaszeretet.” Íme, Németh létezésének pillérei, s ő ezeket a pilléreket kötelezőnek érezte. Persze a szépíró tudta a legjobban: a lelki nemesség vagy olyan, mint a vízcsobogás, a növény fejlődése, vagy a torzulás lehetőségét is magában hordozza. S azt is tudta, sőt élte és megörökítette, hogy a „közönségesség zsíros ujjai alatt” szenvedő embernek kötelessége személyiségének védelme, de recept itt sincs, legföljebb a lelkiismeret parancsa lehet irányadó. Elvégre erről szól a sokak által leginkább tökéletesnek tartott műve, az Iszony című regény, mely az ötvenes évek közeledtével egy nőalak, Kárász Nelli sorsának példázatával figyelmeztet az értékek, tehát az autonóm ember megőrzésének elkerülhetetlenségére.
Ennek a remekműnek folytatása, alkat és élethelyzet továbbgondolása az Égető Eszter című nagyregény. Az eredetileg Őrültek címet viselő könyv egy esztendővel az Iszony megszületése (1948) után íródott, s Németh legkedvesebb műve. A kulcsot is megadja hozzá: „ha valamilyen művészi ítélőszék előtt egy művemmel kéne megjelennem, mégis inkább vinném azt magammal, amelybe a következő nyáron fogtam, s amelyet az Iszony tökéletességét kereső művészek bizonyos csalódással tettek le, a közönség azonban a belőle áradó életpélda, melegség, gazdagság miatt, velem együtt mégis jobban szeret.” Nem túlzás azt állítani, hogy a kilenc fejezetből és egy epilógusból álló könyv mintegy foglalata mindannak, ami az író világlátásának és törekvésének a lényege: a növényi természet lehetséges diadala. Nincs hős, nincs szörnyeteg, a szent van jelen, a hétköznapi szent, aki belesimulva a felemás mindennapokba és kisebb-nagyobb közösségekbe, áldozat és erőszak nélkül őrzi meg önmagát, s képes a szinte észrevétlen mélységeivel emberi csúcsokra jutni, ugyanakkor a körötte levő „őrülteket”, diszharmonikus, egyben értékekkel bíró embereket a gondoskodás és belátás puhaságával körülvenni.
Ez a „mítoszi csóvát” hordozó emberi törekvés nagy magyar „emberfauna” közegében, a magyar vidék ( a képzelt nevű alföldi Csomorkány), történelem és valóság be- és fölmutatásával és hiteles rajzával jelenik meg. Ahogy Németh László rögzíti: „Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle.” Ez az időben egyre inkább magasodó asszonyalak az író édenteremtő énjének kivetülése, működő és szeretettel teli közösségbe vágyó lényének áttételes megfogalmazása. Bovaryné én vagyok – mondta Flaubert, s persze Németh László minden nőalakja bizonyos értelemben a szerző, de leginkább az, vagy legalább önmaga (és az emberiség) számára ideális példa: mindenképpen Égető Eszter. S micsoda szerzői bravúr, hogy a regényben Méhes Zoltán alakjában az író is fölbukkan, sőt kulcsfigura Eszter fejlődéséhez, de ő is csak a minőségi magyar őrültek egyike lehet (tehetsége elismerést, öngyilkossága részvétet kelt és a korra mutató vádiratot hordoz), mert a tiszta, adakozó emberi magatartás, egy női Gandhi, vagyis Eszter élete és életpéldája az egyetlen, ami magyarázkodás és értelmezési, igazolási holdudvarok nélkül elfogadható, legalábbis e mű szövetében, de úgy tetszik, azon túl is… De a vidékiség, a csomorkányizmus is a nagy magyar képlet része. S ahogy a mindennapokban az önmagát megőrző, mégis másokat szolgáló élet az író végső receptje, a csomorkányizmus elleni, vagy inkább azt kiegészítő Németh László-i megoldás az európai magyarrá válás, a kapcsolatokban és kitartó, a hely szelleméhez és szellemiségéhez igazodó s folyamatos munkákban megmutatkozó tevékenység és atmoszféra. Emberi és nemzeti kisugárzás. Egyén és kisebb-nagyobb közösség egymásba simulása. A realitás és az idea összehangolása.
Ez a remekmű egyébként évekig várt, hogy könyvfedél közé kerüljön, az akkori idők kultúrpolitikájának következtében. 1949-ben a már nyomdailag előkészített mű szedését felsőbb utasításra szétdobálták, még szerencse, hogy a megmaradt egyetlen korrektúrapéldányból sikerült végre 1956-ban megjelentetni. Akkor sem a teljes. A Méhes Zoltán halálával teljes szöveg csupán az 1971-es életműkiadásban került az olvasókhoz.
S ha már olvasók, vajon az Égető Eszternek mi lehet most az aktualitása, azon túl – mint már tisztáztuk –, hogy az érték és értékes mű mindig modern és korszerű. Úgy tűnik föl, szomorúan aktuális a regény. Gondoljunk csak a mű eredeti címére: Őrültek. Az egész földgolyóra és persze hazánkra is egyre inkább az őrület dorbézolása a jellemző. Irracionalitás és értékpusztítás: hol van itt az édenteremtés? A vegetáló lét is veszélyeztetett. S éppen ezért fontos mű ma is az Égető Eszter. Mert azt sugallja: a maximumot kell nyújtani önnön lehetőségeinken belül. Az éden álma ha távolabbra kerül is, az üdvösségharc akkor sem kerülhető el…