A babonás Garábcsikné
Írta: Csikai Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 278
A babonás Garábcsikné
Kóbor Feriék tehene még valamikor a nyárban hullott el, az állatra Feri bukkant rá hajnalban, mikor itatni ment. Szerencsétlen pára eléggé rút látványt nyújtott, az szentigaz. Az oldalából valaki kitépett egy darabot, onnan rusnya férgek törekedtek kifelé, a szívét kitépte, belső részeit pedig szétteregette szerte az istállóban. És mennyi vér folyt ott ki, Istenem, mennyi vér, annyit még Feri talán életében nem látott. Föl is fordult egyből a gyomra, és kitett magából mindent, ami csak akadt benne.
Ekkor még nem gyanakodtak a szomszéd Garábcsiknéra, pedig előtte este Feri édesanyja csúnyán összekapott vele, meg a hátsó Juhásznéval. Valami évtizedes gyűlölség volt ez már közöttük arról, kinek meddig is ér a kertje. Most Garábcsikné meg a Juhászné ugrottak össze valami elszántott méteren, s Feri anyja, az a jólélek, csak békíteni akarta őket. De hamarost mindketten nekiestek, és lett olyan perpatvar, mint a csoda.
Feriben a gondolat, hogy Garábcsikné mégiscsak valamilyen boszorkányféle lehet, csak harmadnapon merült fel, mikor a kertjük végében Juhászné megtalálta a kutyáját. Azzal is csúnyán bántak el, felkötötték a fára, aztán kitépték a szívét, és bordái szerteszéjjel álltak, mint a szénaboglya. Az öreg Juhász elsőre még arra gondolt, hogy Feri cselekedte ezt a borzalmat, és készült is rá, hogy kérdőre vonja fiút, ám mikor nekiállt elásni a tetemet, megtalálta a hűséges állat szívét. És mikor utána akarta hajítani a szívet, azt vette észre, hogy abból bizony valaki kiharapott egy darabot, még a fogak helyei is tisztán látszottak.
Ekkor az öreg Juhász már biztos volt benne, hogy ez nem ember műve, ilyenre csak valamilyen pokolfajzat lehet képes. A Tolomár Gyuszi állította is napokkal később, hogy ő látott egy sötét árnyat osonni a kertek végében aznap éjjel.
– Legalább két fejjel magasabbra nőtt bármelyikünknél, parázslottak a szemei, mint a pokol tüze, és akkora szarvai voltak, mint egy bikának. És úgy nyüszített az a szerencsétlen kutya, mintha nyúznák, hát azt sose fogom elfelejteni! Biztos egy boszorkány babonázta ide az ördögöt! – mondta az öreg este a kocsmában, de leginkább senki nem hitt neki, hisz emberemlékezet óta nem ivott vizet.
Azonban ekkor is még csak a gyanú éledezett Kóbor Feriben, Kefe Jancsi esetének kellett megtörténnie hozzá, hogy végképp bizonyossá váljon számára a dolog. Egy októberi délutánon ugyanis a Jancsi ott a házuk előtt verekedett össze valami gyerekségen a Garábcsik Lacival. És mivel nagyobb is volt, meg erős, mint egy bivaly, hát eléggé megcsúfolta a Lacit. Itt is, ott is folyt a vére a gyereknek, és igencsak ordított, mikor Garábcsikné kirontott a házból. Na, abból lett aztán csak a kiabálás.
– Egyszer kapjalak el, kurva kölyke, majd nem fogsz ilyent többet csinálni. Hogy a pokol minden ördögei emésztenék az ilyen átkozottat! De úgy is lesz, majd meglátod!
Kefe Jancsinak se kellett több, gyors volt, mint a villám, úgy elinalt, hogy pillanatok múlva már nyomát se látták. Feri meg az édesanyja még nézték egy darabig, ahogy a Garábcsikné odakinn szitkozódik, aztán bekísérte az utcáról a fiát.
És Kefe Jancsinak másnap nyoma veszett. Még sötét hajnalon indult a kútra vízért, aztán egész nap nem jött haza. Az anyja eleinte még fenyegetőzött magában, hogy biztos elcsavargott megint ez a gyerek, és ha haza talál szédelegni, hát úgy elveri, hogy csak na. De mikor még este sem került elő, akkor már aggódni kezdett, hogy talán a kútba veszett. Keresni kezdte hát a Jancsit, de nyomát sem találta.
Akkor aztán föllármázta az egész falut, és kereste mindenki mindenfelé, de nem lelték sehol két napon és két éjszakán át. Végül a harmadik nap hajnalán az öreg csősz, Jánosik bácsi épp a megyén lévő jegenyék között téblábolt, mikor az egyik fa hegyében megpillantotta az elkódorgott gyereket. Kiabált neki, hogy jöjjön le, de az csak ordított egyet, mint a farkasok, és meg se mozdult.
Jánosik bácsi odahívta hát a szülőket, akik próbálták leédesgetni szép szóval, aztán fenyegetőzésekkel, de nem akart lejönni az Istennek se. Végül arra jutottak, hogy biztos valami rontás, babona van a gyereken, hát odahívták a papot. Tamás atya odajött, feltartotta a feszületet, és mondani kezdte a miatyánkot. Erre a Jancsi egyből megjuhászodott, és lemászott a fáról. Alig volt már ekkorra lélek szegényben.
De hogy mi is történt vele, az sokáig nem derült ki. Miután hazavitték, belázasodott, s egy egész hónapon át lebegett élet és halál között. Közben folyton lázálmok gyötörték, kárhozott lelkekkel, meg az ördöggel viaskodott. Aztán mikor meggyógyult végre, megeredt a nyelve és elmesélte, mi is történt vele, de hát a szülei hitték is a dolgot meg nem is.
– Hát épp megmerítettem a kannát vízzel, mikor egy nagy sötét árnyék támadt mellettem, volt vagy két öl magas. Olyan szarvai voltak, mint a bikának, a szemei pedig parázslottak a pokoli tűztől. És valami földöntúli hangon azt mondta:"eljöttem a lelkedért!" Hát nekem se kellett több, futni kezdtem, majd a tüdőm szakadt ki, de az meg csak jött egyre utánam, és morgott, mint egy megdühödött kutya. Aztán kiértem a határba, és mást már nem tudtam csinálni, megmásztam a legmagasabb fát, amit csak találtam. Oda aztán nem jött utánam, mert retteg az ördög a magasságtól, hiszen ott közelebb kerülne a Jóistenhez. Állt hát a fa alatt, és szitkozódott büdös módon egy darabig, aztán egyszer csak valami ördögit mondott, a botjával a földre csapott, és akkor kinyílt a pokol kapuja. És láttam a kárhozottakat, ahogy nyúlkálnak felém véres kezekkel, amelyekről itt-ott már letépték a húst meg a bőrt, és kiáltoznak, hogy menjek közéjük. Olyan szörnyűségeket láttam, hogy azt elmondani sem lehet. A kakasszóig tartott ez a rémlátomás, akkor aztán a kapu is bezárult, meg az ördög is eltűnt. És meg, mondtam magamban, le nem jövök addig a fáról, míg valaki meg nem szenteli azt a meggyalázott földet!
Kóbor Feri viszont, mikor meghallotta ezt a történetet – mert harmadnap persze már faluszerte ez volt a téma – minden szavát elhitte, és innentől bizonyos volt benne, hogy az özvegy Garábcsikné boszorkány. Hanem az egy dolog, hogy ő biztos volt benne, azt be is kellett bizonyítni ország-világ előtt.
Szerencsére azonban Feri erre is tudta a megoldást, hisz ezerszer hallotta már az öregek meséiből, hogyan is lehet rábizonyítani valakire a boszorkányságot. Lucaszékét kell csinálni, arra fölállni az éjféli misén, és akkor meglátja majd, ki is a boszorkány. Hanem ilyen széket csinálni nem olyan egyszerű dolog. Karácsony előtt tizenhárom nappal kell nekikezdeni, tizenháromféle fából kell ácsolni, mégpedig akképp, hogy mindennap csak egyféle fa kerüljön bele a székbe.
Nem is látott egyedül neki ennek a feladatnak Kóbor Feri, hanem összetrombitálta néhány cimboráját, aztán kimentek a határba a sokféle fáért. Egy egész délutánt elkóboroltak a határban, mire összeszedték azt a kellő anyagot, de végül sikerült nekik. A megfelelő napon pedig Feri nekiállt, hogy megcsinálja a széket.
És dolgozott is rajta keményen tizenhárom napon át, ahogy azt az öregek mesélték neki. Egyik fából támla lett, a másikból csak egy csapszeg, épp ahogy adta magát az anyag. Szenteste napjára aztán nagyon helyes kis székecske lett belőle. Feri épp a kamrában csodálgatta művét, mikor az édesanyja belépett, hogy éjféli misére hívja.
– Hát ez meg mi, édes fiam? – kérdezte döbbent arccal Feritől.
– Ez, édesanyám, lucaszéke, ma éjfélben fölállok erre, és meglátom róla, hogy a vajon Garábcsikné-e az a boszorkány, aki megkeseríti az életünket?
– Hát fiam, ilyen babonaságokkal engemet ne szégyenítsél meg a falu előtt! Ha azzal a székkel jössz, akkor velem nem vonulsz végig a falun!
Valósággal így is lett. Mire Kóbor Feri bement, hogy fölvegye a szebbik ruháját, az édesanyja már elindult egyedül a misére. Feri azonban hajthatatlan maradt, kiment a kamrába, és felmarkolta széket. Hanem ahogy lépett volna kifelé a kamrából, hirtelen belerúgott valamibe. Lehajolt, fölvette, hát az egyik csapszeg esett ki a székből. Nagyot sóhajtott Feri, hisz ha nem lett volna benne ez a szeg, akkor híja lett volna meg a tizenháromféle fának, s akkor oda a boszorkánylesés. Egy kicsit azért megijedt, hogy mi van, ha Garábcsikné szimatolta ki a terveit, és ő próbálta meg tönkretenni a széket? De aztán úgy döntött, most már késő visszafordulni, hát nagy peckesen megindult a templom felé.
Az első orgonaszóra éppen oda is ért. Gyorsan körbenézett, aztán az egyik fal tövében meg is pillantotta Garábcsiknét. Gyorsan fel is ugrott a Lucaszékére, és megint Garábcsikné felé nézett, de semmi változást nem látott; az asszony ugyanolyan ájtatosan mormolta az imádságot, mint eddig. Feri elégedetlenül pislogott körbe, de egy fia boszorkányt nem látott sehol. Elkeseredetten pillantott az édesanyja felé, hogy hogy most biztosan gúnyosan néz felsült fiát, de mikor meglátta, egyszerre megdermedt, és mégis forróság öntötte el.
Az édesanyja ugyanis a szokott helyén ült, de az mégsem volt édesanyja. Kedves arcvonásai ott ültek valahol a szörnyű maszk alatt, de Feri nehezen hitte csak el, hogy az ott ő. Szemei kigúvadtak a helyéről, orra megnyúlt, szájából girbegurba fogak álltak ki, arcát barna, sűrű szőr borította. Selymes ősz haja szénaboglyaként meredezett ezer felé. Csontos, hosszú karmokban végződő ujjait imára kulcsolta, és Feri tisztán hallotta, hogy nem földi hangon duruzsol valamit. Eltartott pár pillanatig, míg rájött, mit is hall, de akkor sikoltani lett volna kedve. Anyja fordítva mormolta a miatyánkot:
– Nebkennyem gyav ik Knátyaim!
Ijedten ugrott le a székről, de akkor már késő volt. Az anyja ránézett kiugró, véreres szemeivel és Feri tudta, hogy vége mindennek. Kirohant a templomból, de csak a lépcsőig jutott, ott összerogytak a lábai, mert akkor értett meg mindent. Hogy anyja a saját tehenüket ölte meg legelőször, mert így majd senki sem fog gyanakodni rá. Aztán végzett a Juhászné kutyájával, majd kishíján a szerencsétlen Kefe Jancsival is, csak hogy azt hitesse el a faluval, hogy Garábcsikné a boszorkány és így álljon bosszút a régi gyűlölségért. És ma éjszaka nem azért nem akart a fiával misére jönni, mert szégyellette a dolgot, hanem hogy előbb kiosonhasson, és tönkretehesse a lucaszékét.
Kóbor Feri ült hát a lépcsőn, és megeredtek a könnyei. Így üldögélt ott, mikor egyszercsak egy hideg, csontos kéz érintette meg a vállát. Rémülettel telve pillantott fel, és legrosszabb rémálma vált valóra: nem az édesanyja, hanem az iménti rémlátomás állt mellette. És ugyanazon a földöntúli, síri hangon, amivel az előbb a fordított miatyánkot motyogta, most valami ördögi verset mormolt.
Feri tudta, hogy futnia kéne, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Még akkor is ott ült pityeregve, mikor az hatalmas, mindenkinél két fejjel magasabb alak a pokoltűzként parázsló szemeivel és égnek meredő szarvaival megjelent mellette.
– Eljöttem a lelkedért! – suttogta az ördög, és Feri könnyei fátyolán át látta, hogy a mellkasa felé üt a gonosz. Ezután már csak a mindent elemésztő, vörösen izzó fájdalmat érezte, és anyja sivalkodása ütötte meg a fülét:
– Jaj, Istenem, az a boszorkány Garábcsikné még a legszentebb misére is idebabonázza az ördögöt, jaj, Istenem, mit tett az én drága fiammal!
És akkor az ördög botjával a földre ütött.
2015. november 11.-12.