Banino
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 61
Banino
Sergio Banino kereskedelmi hajóskapitány egy minisztériumi borász delegáció tagjaként, nem tengerészruhában zötyögött a vonaton az egzotikus Budapest felé. A hajója dokkban volt Palermóban, végre mindent megjavítanak, amiért azóta könyörög, hogy a vén Mazzola helyére őt nevezték ki kapitánynak a „Livornóra”. A fontos dolgoknál ott volt a kikötőben, a festéssel csak boldogulnak nélküle is, elment két hétre Rómába. A cég tulajdonosa még örült is neki, így nem talál ki újabb hülyeségeket a vén teknővel kapcsolatban, a királyi jachtra nem költenek ennyit, mint erre a rozsdás betegágyra. Az első római délutánon, isteni csoda, találkozott gyerekkori barátjával Pratival, akivel pár éve néhány hónapig közös nőjük is volt, ezt úgy tudták meg, hogy amikor Clara elment Amerikába, mindkettőjüket kihívta integetni a hajóhoz. Prati kellően ittas volt, azon fáradozott, hogy megigya az egész olasz csizma teljes borfeleslegét, ami miatt az isten háta mögötti Budapestre kell utaznia. Minisztériumi tanácsosként egy delegációt kell szerveznie, el kell magyarázniuk a fafejű magyaroknak, hogy nem emelt vámmal kell fenyegetni a szabad kereskedelmet, hanem otthon, a saját borhamisítóiknak kell a mocskos körmére nézni. Pár óra múlva már Banino is tagja volt a küldöttségnek, bár a borról csak annyit tudott, célszerű vörös bort inni, mert abból biztosan marad az emberben valami. Az első, a bemutatkozó tárgyalásra be is ment. Prati németül mutatta be őket, eszement dolgokat mondhatott, mert a négy magyar elismerően nézett rá. Ebédnél eszméletlen finom borokat is felszolgáltak, olyan sosem hallott helyekről, mint Gyulafehérvár, vagy Feketetemplom. Megkérdezte a mellette ülő, Milánó környéki borászt, Fachettit, „Miért vesznek ezek egyáltalán egy pint bort is tőlünk?”. Az úgy nézett rá, mintha Antiochiai Szent Margitról talált volna ki valami pajzán történetet.
A többi tárgyaláson nélküle gyalázták egymást udvariasan a felek. Egy újságosnál meglátta, hogy van olasz nyelvű lap is. A legfrissebb, az 1904 júniusi számban megtalálta a városban létező bemutatók, kiállítások listáját. A lányt a múzeum ásványbörzéjén látta meg, egy idősebb párral ámuldoztak a Balánbányáról előkerült féldrágaköveken, kövületeken.
Strozzi, az egyik munkás a kikötőben, mindig azt mondogatta:
– A csúnya nőkre mondják azt, hogy különleges. – Ettől kezdve Banino tudta, hogy ez baromság, ilyen különlegesen szép nőt még nem látott.
A két testvérnek építési vállalkozása volt, dolgoztak még az érsek úrnak is. Kápolnákat, keresztutakat építettek, újítottak fel. Lönhart Ferenc oda hívta őket, ahol szép kőmunkára volt szükség, ha a nagytiszteletű püspök úr nem üzen nekik, akkor a Nyikó hídját semmi pénzért el nem vállalják. Kiszámíthatatlan folyó az, volt úgy, Malomfalván egy csepp eső nem esett, a déli harangszó még le sem csengett, amikor az árvíz elvitte az egész falut, szénástul, hombárostul, visító malacostul. Hat embert is elvitt, jobbára az öregjiből, egynek lett meg a hullája, a többié sosem. Akkor négy napig esett, amikor a Hagyikok nagy, vasgerendás hídját széttépte a majdnem patak, csaknem folyóból vízözönné duzzadt veszedelem. Az építtető, a legelőtársulat szerint azért, mert a cementet kispórolták belőle és más építkezéseiknél használták fel. Perrel fenyegetőztek, amitől csak akkor álltak el, amikor Gyulafehérvár érseke kezességet vállalt a testvérekért. Munkát a környékben nem kaptak többet! 1888-ban elhagyták a legvirágosabb székely várost, Keresztúrt és ha már menni kell, akkor nem Kolozsvárra menekültek, ahogy először gondolták, hanem Dulánszky Nándor pécsi püspök segítségével Magyarországra. A két férfi, András és János ökölbe szorított kézzel álltak az utolsó szögig kiürített spalettás ablakú régi emeletes ház előtt, Krisztina pedig a vőlegényére, Varjú Jánosra borulva sírt, András felesége, Vilma az egyéves Stefániát dajkálgatta. A vajkörte éppen elkezdett potyogni, de egyikükben sem volt erő akár egyet is felvenni. Hatuk addigi élete három vagonba fért, a ház, a földek és az erdők árát elharmadolták, Pécsen a püspökség egyik raktárában helyezték biztonságba ingóságaikat és új életet kezdtek. Krisztina hozzáment Varjú Jánoshoz, aki az addigi cég legjobb pallérja volt, birtokolta az ácsmunka minden illesztését, toldását, emellett olyan kőfaragó volt, ami már majdnem szobrász. Kaptak volna utána az akkori nagy építkezések idején, mint a piros ász a kártyában, olyan volt az ilyen szakember. Nem tudta elfelejteni a Nyikó hídjának kifordult pillérjeit, ha behunyta a szemét, akkor a lógó vasgerendákat látta. Vettek egy házat és némi földeket egy hegyi faluban, gazdálkodtak, kicsit zavarta őket eleinte, hogy csak svábok éltek körülöttük.
András, a pécsi püspök segítségével felvételt nyert a selmeci erdészeti akadémiára, a tanulmányait fedezni tudta a megosztott vagyon ráeső részéből. Amikor végzett, a püspökség alkalmazásába került.
Jánosék azonnal Budapestre mentek, Budafokon sikerült egy házat venniük. Kőfaragó cégük három év múlva már húsz embert dolgoztatott. Sokba került, de Stefánia a legjobb iskolákba járt, 1902-től még egy nevelőnőre is futotta, aki angol nyelvre tanította. 1904-ben a múzeum ásványaukcióján látta meg Baninót. Kényelmetlenül érezte magát, hogy milyen nyíltan bámulja a férfi, aki olyan furcsán, durván volt barna, az arcát úgy kifútta a szél, hogy szinte kirepedezett.
Egy piros arcú, gömbölyű nő fogta meg a lány vállát, angolul beszélgettek. Banino majdnem tapsolt egyet örömében, értett minden szót, amikor a holnapi árverést emlegették, akkor már tudta, a borász társaság másnap is nélküle fő majd saját levében. Véletlenül elhúztak egy függönyt, egy pillanatra éles fény ömlött a terembe, a lány kiejtette kezéből a darab opált, amit a sötét foltjai miatt szinte becézve nézegetett. Ember még olyan gyorsan nem hajolt le semmiért, mint az olasz. Odaállt a lány elé, bemutatkozott angolul, Sergio Banino, az olasz kereskedelmi flotta tisztje és visszaadta az ásványt. Másnap a tengerész ruhájában ment az árverésre, tartott tőle, hogy valami szállodai alkalmazottnak nézik, de magyar katonatisztek és csendőrök is voltak ott. A komolyabb értékeket a főnemesi családok gyűjteményei számára vásárolták fel az alkuszaik, előlük még, jó politikai érzékkel, a zsidó kereskedők is kitértek. A lány apja, Hagyik János építési vállalkozó úr, a tegnap leejtett opált azonban meg tudta szerezni. A rendezvény végén az olasz odaállt elé, átadta névjegyét és gratulált a gyönyörű ásványhoz. János egy huncut betűt sem értett az angol szövegből, a lánya kicsit szorongva fordított, aztán kezet nyújtott a portásruhás digónak és mosolyogva mondta: Azt hiszem, ennek a fickónak nem az opál tetszik a legjobban a teremben. – Banino, mivel nem értette, igenlően bólogatott.
Istvánffy Gyula, akinek szinte minden percét lefoglalta a Darányi miniszter által megálmodott ampelológiai intézet, szinte epeömlést kapott a tíz napja távozott olasz delegáció vezetőjétől kapott levéltől, akit slendrián alaknak tartott. Segítségét kérte, hogy a küldöttség egyik tagja felvehesse a kapcsolatot Hagyik János építész úrral, magáncélból. Megbízta a titkárát, „Bartos, keresse meg ezt a kőművest, kérjen tőle valami címet, ha ad egyáltalán és küldje el ennek a macskaevőnek, de a nevét többet hallani nem akarom.” A titkár vidáman vágott neki a városnak, megjelent Hagyikéknál. Jánosnak eszébe jutott a cirkuszigazgatónak öltözött Banino. Megkérdezte a lányát, aki szerint angol nyelvgyakorlásnak kiváló lenne némi levelezgetés, közben erősen izzadt a tenyere. A titkár kapott egy névjegykártyát és egy limonádét, az utóbbi ízét az első kocsmában feledtette egy fröccsel. Ettől megéhezett és evett egy vesevelőt, aztán ivott még két fröccsöt. A sok futkosástól kimerülten jelentette a direktornak, hogy a feladatot maradéktalanul végrehajtotta. Az kizavarta, a fröccsöket érezte, de a szagból szalontüdőre gyanakodott. Shakespeare nyelvének írásbéli csiszolgatásából az lett, hogy az olasz egy fél év múlva tíz napot a székesfővárosban töltött. Az év nyarán, amikor a család Toszkanában, Montecatini Terme nevű városban nyaralt, megmutatta a La Speziaban lévő házát, amit a kikötői munkásokból szervezett csapat, élén a nagyszájú Stozzival, négy délutánon át takarított és elvitte őket a kikötőbe, ahol a hajóját rakodták ki éppen. Egy biztonságos bárkán kimentek a halászokkal a tengerre is. Minden rendben ment, kivéve azt a pillanatot, amikor a ház teraszán hűsöltek és megjelent hat rosszul öltözött alak, akik valami kulcsot kértek el Sergiotól. Stozziék voltak, csak akkor vállalták a takarítást, ha láthatják a lányt, aki miatt az összes pókot ki kellett telepíteni jól belakott zugaikból. Megállapították, hogy életük egyik legjobb üzlete volt az a pár órányi munka. Banino karácsonyra Budapestre utazott és megkérte a lány kezét. Jánosék azt mondták, őket sem korlátozta senki, ők is Stefániára bízzák a döntést. Igent mondott, Erdélyben voltak nászúton, aztán elvonatoztak Triesztbe.
Baninoék a következő két évet a tengeren töltötték, jártak a Földközi tenger minden fontos kikötőjében. A rakodási idők alatt Stefánia, mindig kísérővel, a városokkal ismerkedett. Elbűvölték a piacok, leginkább az illatuk, elvarázsolták a kézzel festett indiai kelmék, először találkozott ilyenekkel. Sergio szigorúan megtiltotta, hogy bárhol, bármit is egyen, de órákig elnézte az utcai éttermek szakácsainak boszorkányos mozdulatait. A férjéről kiderült, hogy nagyszerű hajós, jószívű, de a munkában nincs kegyelem, mindennek időben kell történnie. Ezt a levelei is sugallták, de hogy ismert ökölvívó, azt nem. Haragudott rá La Valettában, amikor megmondta, hogy vannak kikötők, ahol szoktak lenni kihívói. Tetemes pénzről van szó és csak kesztyűben mérkőzik. A kétméteres matróz, Graziani, el nem mozdult mellőle, felálltak egy rakodólap halomra, látták a négy rúdra kifeszített köteleket, körben pedig a kikötő összes rakodóját, matrózát, zsebtolvaját és rendőrét. Egy fekete fickó, fehér ingben, ő a bíró. A tömeg bízta meg, ezért a szava szent, mint a biblia. Egy portugál a mai ellenfél, akinek lehet valami köze a boxhoz, gyakorlott mozdulatokkal tekeri a fáslit a kesztyű alá. El is kezdte kergetni a „Capitanót”, aki kitér előle, de egyet kapott a fülére, egyet a bordáira. A luzitán csak egyszer nem figyelt, Sergio bal keze lesújtott, a meccsnek vége lett. Az asszony utálta ezeket a perceket, pedig havi fizetésnyi pénzekről volt szó általában. A tengert viszont megszokta, egészen addig hajóztak, amíg Palermóban, 1906-ban meg nem született Jozefin.
Nézegettem a halakat a hídnál, a két vékényi vénasszony megint utoljára jött a miséről, a többiek már vagy tíz perce elmentek, siettek lehabozni a vasárnapi húslevest, teríteni, hazaordítani az embert a szomszéd pincéjéből. Gyalog jártak, ilyenkor nem volt busz, megálltak előttem, hogy szégyen ide, szégyen oda, bekéretőznének hozzánk, mert azon nyomban összepisálják magukat, a kukoricást meg már éppen tegnap levágták. Vigyorogva mutattam az ajtót:
– Oda menjenek, az asszony majd segít, szaladjanak.
Már delet harangoztak, a banyák még sehol, ebédelnénk, bementem. Az egyik, a rokonunk, a Kati nénje a heverőn ült, azon szoktam vasárnap ebéd után pusztulni egy-egy órácskát, még a cipőjét is lerúgta, mintha éppen a helyemre akarna heveredni. Amikor meglátta, hogy a lábbeliket nézem, „Szorít ez a kurva cipő, levetettem, a Jozefin mesél, ennek nem lesz se vége, se hossza. Egyébként meg azért kellett bejönnünk, mert a kocsmában ittunk egy pofa sört. Lehet, hogy nem való bemenni csupa ember közé, de a bálokból sem illett kimenni a legényekkel, mégis kimentem. A mai söröket meg a rosseb egye meg, még hazáig sem tudtuk elvinni.” Jozefin, a fene tudta, hogy így hívják! Vajon tényleg csak egy sört ittak? A fekete kendős nénike, kezén a rózsafüzérrel, arról beszélt, hogy Palermóban született, az apja egy igazi olasz hajóskapitány volt, ameddig nem kezdett el iskolába járni, addig többet volt vízen, mint szárazon.
– La Speciaban laktunk egy zöldzsalus fehér házban, a teraszt magnélküli csemegeszőlő futotta be, hasmenésig ettem magam néha.
– Kati nénje közbevágott, hogy akkor hasmenés, most meg majdnem behugyozás, ez szép. Jozefin meg sem rebbent…
– Az angol iskolába jártam, beszéltem olaszul, magyarul és angolul.
– Csak nem kezd el John Miltont szavalni, kimentem a pálinkás üvegért, hátha isznak ebéd előtt egy kortyot az öreglányok is.
– Tanítás után mindig a kikötő felé mentem haza, kerülő volt, de ott óriási építkezések zajlottak még a háború alatt is. Akkor a kereskedelem nagyon visszaesett, valami összeboxolt pénzből éltünk, nem is értettem. Amikor vége lett, hirtelen fellendült minden, apa hajója állandóan a tengeren volt. Stozzi is hazajött a hadifogságból, de a kikötői építkezésen dolgozó osztrákok, németek még nem mehettek haza. Pedig apa is mesélte, hogy látott Triesztben japán hajókat, magyarokat hoztak haza Szibériából. Stozzival kószáltunk a kikötőben és a köveket faragó foglyok árnyékolóit nézegettük, amiket minden szemétből tákoltak össze. Akkor éppen a móló falának dőlve, ülve ebédeltek, bádog csajkából valami zöld löttyöt. Az egyik csoport magyarul beszélt. Egy szőke fickó a falujáról mesélt, ahol a patak tele van hallal, rákkal, télen meg a jeget vágják róla, azzal hűtik a kocsma borát egész évben. A bor testes, erős, nem ilyen olasz szutyok. Minden házban van tehén, sajtot, aludttejet, túrót készítenek, vajat köpülnek, amit az asszonyok a fejükön visznek kosarakban a bányatelepre eladni. – Stozzinak fordítottam, hogy mit beszél a magyar, ennél a résznél hirtelen felélénkült,
– Kérdezd meg tőle, hogy hová való – kérte. Nem nagyon akartam, de Stozzi köszönt nekik magyarul. Darázscsípetten álltak fel, a mesélő alak odajött és bemutatkozott, Dékány Tamásnak hívták. Kiderült, hogy egy Vékény nevű világvégi faluból való. Megijedtem, Stozzi felüvöltött,
– A szomszéd porfészekben van eltemetve Ribechini! Ettől kezdve mindennap elmentünk a magyarokhoz, akik azt a követ faragták, amit eddig bányásztattak velük. Egyedül is mentem, ilyenkor csak nekem mesélt a Tamás a telekről, amikor a nagy hóban lovas szánnal mennek misére. A harangozóról, akinek nincs órája és mindig a szomszédok után kondít, egyszer gondolta, hogy a többiek elalhattak, olyan magasan állt a nap. Egyszer az életben először rángatta meg a kötelet, akkor mentek Rómába a harangok.
Megkérdeztem, isznak-e ebéd előtt egy kis étvágycsinálót, egyszerre mondták:
– Még szép! – Lehúzták, a nénje már állt volna föl, de a másik buzgó katolikus még vett egy mély levegőt. – A többi magyar huszonháromban haza ment, némelyik azt sem tudta hová, mert ahonnan jött, az közben egy másik ország része lett. Tamás ott maradt, miattam. A Stozzinál lakott és Liguria legjobb kőfaragója lett, szép pénzeket keresett. 1924-ben megkérte a kezemet, apámék alig kaptak levegőt, leginkább akkor, amikor kiderült, hogy Magyarországra jövünk. Próbaképp, hogy meg tudom-e szokni. Tamás itt is követ faragott és ácsoknak segített építkezéseken, persze állatokat is tartottunk. Semmihez nem értettem, olyan volt mintha egy gyönyörű, hosszú vendégségben lennék. Az olasz sírjára minden évben vittem többször is virágot, de hordott más is. Azután is, hogy harminckettőben kiásták és Pestre vitték a hősi temetőbe, ezt Stozzinak nem is írtam meg. A fiam, a Kati fiával együtt, egy Gorotojak nevű helyen halt meg a második háborúban, Tamás fejére egy építkezésen esett rá egy gerenda, azonnal meghalt. Azóta, már harminc éve, együtt járunk misére ezzel a vénasszonnyal.