Védőbeszéd az „áldozattól”
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 47
Védőbeszéd az „áldozattól”
A férfi letette a tollat. Egyetlen sor volt csak a papíron, a dátum és a neve.
Már sokadjára próbálta magát rákényszeríteni az írásra, de nem ment. Az érvei, mint felkapott tárgyak, kavarogtak az érzései tornádójában, menthetetlenül elragadva, és odébb, valahol messze ledobva őket.
Pedig holnap fel kell ezt olvasnia. Nincs további időhúzás!
...
Felállt a dobogóra, nagyot sóhajtott, majd elkezdte:
– Megrendülten és értetlenül állok most itt. Megrendülten a vádak súlya alatt, és értetlenül amiért szembe kell néznem velük. Nem érzem, hogy bármi olyat elkövettem volna, amit a kor, a történelem sodrása, vagy a jelen társadalom ne kényszerített, ne parancsolt volna rám.
A zsebében megrezdült a mobil, persze nem foglalkozott az üzenettel – többnyire úgyis csak értelmetlen poénkodás, felületes csevegés. Próbált koncentrálni. Megköszörülte a torkát és becsukta a szemét. Ugyan továbbra is szorongatta a kezében a papírt, de a szöveget már tudta kívülről is.
– Azt mondták, és mi meg elhittük nekik! Mondták mit tegyünk, és mi indultunk megtenni, mert hittünk bennük. Még a halállal is összeszövetkeztünk a kedvükért, így aztán az követett is minket. Lemostuk a csizmáinkról a vért, és lelkünket erőltetve, büszkén indultunk tovább. Értük! Hittünk bennük, hittünk nekik!
Úgy érezte, hogy kifut a vér belőle, a kezén és lábán, a szögek helyén elfolyik a semmibe. Most ő volt megfeszítve, a szerepek felcserélődtek. Korábban a lándzsa volt a kezében, amikor a keresztek alatt strázsált. Persze, a saját döntése volt, hogy odaállt és megfogta, de a döfést már parancsba kapta. Ezt, ők, akik vádolják, sosem fogják megérteni: A parancs akkor is parancs, ha a csapat maga önkéntes. Ha egyszer elszegődsz, azt fogod tenni, amit mondanak. Amit a többiek. Még csak nem is gondolkodsz, csak mész velük együtt, esetleg kissé lemaradva utánuk.
– És most jöttök ti, és azt mondjátok, hogy mi vertünk szájba titeket, hogy mi vettük el a tulajdonotokat, a hiteteket, a levegőt az orrotok elől!? Hát kit vertek át ők, titeket vagy minket!? Kiknek lelkét sározták be gonosz tettekre bíztatva!?
Nekünk, csak nekünk esett a lelkiismeretünkön folt! Miattuk! Azok miatt, amire bíztattak minket, amiket megtettünk nekik, mert elhitették velünk.
Igen, a folt, ami miatt most mentegetőzni kényszerül. Persze könnyű azoknak ítélkezni, akik semmit sem téve távol maradtak a csatától. Könnyű azoknak, akik akkor úgy döntöttek, hogy nem állnak be a most már nyilvánvalóan vesztes oldalra, de ezt honnan is tudhatta volna ő előre.
Könnyű csak ülni szótlanul, és eltűrni bármit. Bezzeg, ha sikerrel jártak volna, most büszkén állhatna a kitüntetésre várók sorában. Akkor a parancsra kivert fogak, eltört lábak, a megfélemlítések, mind a győzelemre vivő, büszkén vállalt dicső lépések lennének.
Drágakövek az engedelmességének emlékművén.
A vádlói, most a számukra kedvező eredmény birtokában holmi erkölcsre hivatkozva ítélkeznek felette, – ami csupán a történések következményként lett nyilvánvaló és talán létező is! Felette, aki csupán elhitte, hogy akkor jobb lesz, és nem ült tétlenül. Nem ült némán, szótlanul, mint a vádlók, hanem kiállt a hite mellett. Hitt bennük, így tette, amit kellett. Amit azok mondtak.
– Most számonkértek engem, de akkor TI nem tettetek semmit értem! TI nem szóltatok! Nem akadályoztatok meg semmit. Én voltam az, akit kényszerítettek az erőszakra ellenetek. Én nyeltem le a bántás és a gyűlölet keserűségét. Engem mérgezett meg!
Mit a ti eltört lábatok, betört koponyáitok?! Nekem a lelkemen, a hitemben esett sérülés! Azok, engem vertek át, nem titeket! Én vagyok az áldozat! Az ő bűneik áldozata...”
Egészen belelovallta magát. A védőbeszédből vád lajstrom lett, felsorolva mindazt, amiről ő egyáltalán nem tehet, aminek csak önkéntes elviselője, ...mit elviselője, áldozata volt.
Pont, mint az ítélkezők az ő tetteinek.
Könnyű most azoknak bíráskodni felette, mert ők nem fertőzték meg a lelküket az erőszak bűnével. Ahhoz nem volt merszük.
Lassan a végére ért. Minden egyes kimondott tétel könnyített a lelkén, és mire az utolsó is elhagyta a száját, eltűnt a pszichés nyomás, a torkából a gombóc. Ő a történések áldozata, s mint ilyen, joggal viselheti a megtisztított patyolatfehér ruhát, és menetelhet a sokasággal az oltár elé igazságtételt követelve.
A férfi kinyitotta a szemét és körbenézett. Az emberek a parkban ott sétáltak el előtte, de senki sem állt meg. Senki sem hallgatta. „...hát hol vannak a te vádlóid?” – jutott eszébe az idézet a vasárnapi prédikációból.
Senkit sem érdekelt a mondanivalója. Sóhajtva felnézett az égre, de azt a fák ágai, levelei eltakarták előle.
„Egyetlen fa sem nő az égig...” – súgta neki valami belül, és igen, most, sokadjára úgy érezte, megtanulta a leckét – nem kell mindenkinek engedelmeskednie, nem kell mindenkinek szót fogadnia, csak azért, mert magasra nőtt.
„... a fejsze már a fák gyökerére vettetett...” – jött elő egy másik idézet, amit az elméje előböfögött, de legbelül nem tudta hova tenni – hmm, csak üres szavak.
Megkönnyebbülten lépett le a pulpitusról és indult el a sétányon. Kissé odébb, már-már tömegnek mondható csoportosulás keltette fel a figyelmét. Közelebb ment, és fülelt. ...Igen! Ez az! Ez kell az embereknek! Az az új rend, amiről a pulpituson álló férfi beszél, lelkesen, lendületesen. Végre valaki, aki hajlandó az élre állni, aki képes rendet tenni! Hinni akart benne – másképp nincs értelme semminek –, gondolta.
A szónok szinte még be sem fejezte, mikor a férfi már elkezdett hangosan tapsolni.