Torino
Írta: Jung István
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 54
Torino
A totemek közt ott volt az arcod,
mint ’ajézusé’ azon a leplen, mikor Torinóban nyaraltunk.
A forró azúr fojtogatta a ruháinkat, mikor odalépett,
és jóformán rád zuhant, hogy lopva a fejedre terített sálba törölközzön.
Ez akkoriban mutatványszámba ment, ingyen kaptuk utána a kávét.
Emlékszem, én csak három napig, miután megtagadtad ismeretségünket,
és a maradék tizenkét napon más-más férfival kávéztál.
A teraszon virrasztottam, sátrat rögtönöztem az ingemből
a korlátra, és vártam, hogy kiürüljön a poharam. A meggondolatlan fél-piruetted
miatt törtem össze. A lavór alján haj hullámzott, undorodva, de megmostam benne
a lábam. Azt mondtad erre, hogy különcködés, hogy nem ilyennek ismertél meg.
Milyennek, kérdeztem akkor, és nem várva többé semmire, a macskaköveket választottam.
Az utcán aztán, ahogy egyre beljebb kúsztak a délutáni órák a fejembe,
és a kanyarok csalóka derékszögei elbódítottak, nem emlékszem másra.
Néhány villanás: aprópénz csörgése a zsebemben, a csók, amit végül kierőszakoltam,
a szégyen, ami ezután ült rám, és a másnapi hírek, hogy három testet hoztak le a hegyről.
Első pillantásra, mintha valami vázlatrajz lenne, egy kezdő művész kompozíciója.
Az amint az újságok lehozták a képeket, a saját vázlatomra ismertem.
A tetemek közt ott volt az arcod,
mint ’ajézusé’, azon a leplen...