Töredezve
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 91
Töredezve
Amikor belenézett a tó vizébe, nem érzett semmi különöset. Szürkén borult le rá az ég, a víz mozdulatlan volt. Hirtelen villant a gondolat, az egyetlen, eltompult agyában. Szomjas volt. Tudta, hogy háta mögött működik egy kocsma. Egy kávét akart inni, azonban a kocsma zárva volt.
– Hallatlan! – lármázott a csendben. – Mi az, hogy nincs nyitva?
Még ekkor elhatározta, hogy panasszal fog élni az illetékesek felé. Telefonon, aztán írásban.
Majd minden átmenet nélkül megjelent emlékezetében az a gyermekkori park, ahol egy magas korlát húzódott. Egyszer, csak egyszer próbált átbillegni rajta, de nagyon csúnyán végződött. Leesett, eltört a karja. Még most is hallani vélte a mentő szirénáját, érezte a kórház szagát.
– Most! Most megyek rajta végig!
Őrült módján rohant a parkba, az eső csepergett, aztán szakadt. Ő vizes hajjal, széttárt karokkal csak végigsétált a vizes korláton. Sikerült, de az öröm elmaradt. Sötétedni kezdett, s ahogy megszokta, elindult haza. Hétkor csörgött az óra, mint rendesen. Ösztönösen végezte reggeli teendőit, majd elindult munkahelyére, a kórusba.
– Késtél! – jegyezték meg többen is, de mégis olyan megbocsátóan.
Kitartóan figyelték, de ő nem látta. A karmester most intette be a szólót, egyenesen neki, de egy hang sem jött ki a torkán. Csend lett.
– Na, tudjátok-e, ma hányszor szólalt meg eddig Ravel Bolerója a bolygónkon? – kérdezte ujjongva.
A döbbenet, de mégis megértő arcok válaszát nem várta meg, kirohant a teremből. A város legmagasabb tornya felé vette útját, ahová lépcsők vittek föl.
– Hát milyen dolog ez? Hány lépcső van itt? És miért nem számoltam meg eddig? – kérdezte erős hangon egy járókelőtől, aki gyorsan tovasurrant.
– Egy, kettő… ötszáz… - haladt felfelé, miközben mindenki előtt meghajolt, egyesekbe belekarolt, majd pördült tovább.
A tetőn feküdt, akkor ötlötte ki hirtelen, hogy meg kell látogatnia egyik rokonát. Talán az anyósát. De egyedül? Kizárt. Felfedezett a padon egy ágról szakadt figurát, nyílván most ébredezhetett mámoros álmából, mert nagyon dörzsölgette a szemét.
– Na, gyere! – szaladt hozzá. – Elviszlek egy jó helyre. Ott meleg lesz, kapsz kaját, az arcod is megmoshatod.
Azzal kézen fogta az illetőt, már a rokon ajtaja előtt álltak. Nem mindennapi volt az, ahogy ránézett az anyós. Szedte a levest a két tányérba, de ő nem evett. Felállt. Az agya teljesen máshol járt. Szó nélkül, gyorsan távozott, az ajtót félig hagyta nyitva. Két gyerek látványa izgatta, akiket egy megállóban látott. A pad előtt guggoltak, ugyanúgy találta őket.
– Hát még mindig nem tudtátok összerakni? – vert a hátukra nevetve.
Legóztak. Egy oroszlán képét kellett kirakni, most már hárman okoskodtak. Sikerült ez is. Utána szétszórta a kockákat, elkezdték újból. Szétszedték, összerakták. Remekül érezte magát, órákat térdepelt a földön. Talán ott is alszik el, ha nem hallja meg a zenét a fenti erkélyről. Dögös rock zenét bömböltetett valaki.
– Dobolni akarok – mondta csendesen a srácoknak, és elillant.
Kibérelte az egész klubot. Addig püfölte a dobot, amíg csak bírta. Haja szétbomlott, keze bőre vörös volt, a dobverő már szakadozott.
– Orvos? – kérdezte együttérzéssel a tulaj. – Én a maga helyében elmennék orvoshoz.
Úgy lett. Az orvos gerincferdülést diagnosztizált a vizsgálat után. Javasolta, hogy hordjon merevítőt, a hátizmoknak jót tesz. Nem görnyed meg, peckesebb lesz a járása. Ezután merevítővel feküdt be a fürdőkádba. Azért oda, mert senkit nem akart felébreszteni a lakásban, ha valaki mégis lenne ott. Sokáig aludt.
Lassan indult el a tó felé. A nap nem sütött, és a víz is enyhén hullámzott. Mégis érzett valamit. A szíve, lelke akart kiszakadni. Eleredtek könnyei, válla rázkódott a sírástól, úgy érezte, nem tudja abbahagyni. Aztán szomjas lett, megint eszébe jutott a kocsma. Ásványvizet akart inni. Most nyitva volt.
– Miért nem vették fel a telefont? Megkapták a levelem? – kapott hirtelen homlokához, annyira belesajdult oda valami.
A kiszolgáló némán nézett rá. Nem szólt semmit. Mikor elfogyott a víz, akkor merte megkérdezni.
– Mi történt magával? Segíthetek valamiben?
– Nem. Köszönöm, nem. Meghalt… meghalt a szerelmem. Ezen nem lehet segíteni – válaszolta nyugodtan. – Nemrég jött a hír. Vagy tegnapelőtt? Nem is tudom…