Panoptikum
Írta: Horák Andrea Kankalin
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 291
Panoptikum
Éjjel fél három.
Gaztól burjánzó sírkertet járok,
holt költők viasz szobrai
magasodnak fölém,
kísértetkánon
szólít a mélybe,
depresszív szavakat sugdosnak,
lidérces átkot –
életbe fonnyadt nők,
porrá senyvedt férfiak,
már túl a halálon.
Egyik borotvapengét kínál,
másik fecskendőt adna,
egy nagy író gúnyos vigyorral
azt szajkózza egyre,
hogy inkább
ne vegyek tollat kezembe,
nem valók nekem a szavak.
Szememből
könnypatak fakad,
örvénylő folyammá válik,
ám hiába árad váltig,
nem mossa el a gyilkos álmot,
csontos ujjak nyúlnak felém,
s mint a lián,
körbefonják törzsem,
fölfelé kúsznak,
nyakamig érnek,
fojtogatnak,
tompítják elmém a mérgek,
nincs erőm,
hogy menedéket kérjek,
már fuldoklom,
lassan
magam is
viasszá válok.
Ám akkor derengő fény mögött
felsejlik egy alak
a sírkövek között,
nevetve homlokára csap –
„ne még…
ne engedd, hogy bántsanak,
te életre születtél,
s hogy élni taníts másokat.”
Olvadáspont.
Megérinti karom,
magához menekít,
én engedek a kegynek.
Megírom ezt a verset,
hogy felébredjek.