Nico figyel
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 19
Nico figyel
Bemászott a kis baltáért a sátorba. A földön sokfelé heverő ágak, amelyek kiválóak voltak tűzifának, nem feleltek meg a célra. Erős husáng kellett neki.
A fájdalomra gondolt, amit okozni fog, és arra, amit ő érez. Marokra fogta a baltát és besétált az erdőbe. Sietnie kellett. Kiválasztott és egyetlen csapással kivágott egy ötéves forma bükkfát. Lecsapta a tetejét is, aztán meglendítette a levegőben az így kapott másfél méteres botot. Mielőtt visszament a tisztásra, végignézett a pusztítása helyszínén. Megirigyelte a fiatal fa gyors halálát. Vajon ha oda kerülne a sor, képes lenne önmagával is ilyen gyorsan végezni?
A sátrát a fennsík szélén lévő tisztáson verte fel, ide sétált kezében a husánggal. Leült a kialudt tűz mellé a felgöngyölt hálózsákjára és várta a kutyát, aki ilyen tájt szokott megjelenni a hajnali sétája végén, és valóban csak rövid idő kellett ahhoz, hogy barnás foltja kibukkanjon a fák közül.
Kézbe vette a husángot és felemelkedett. A kutya, meglátva a mozgó alakját, ügetésbe váltott.
– Menj innen! – kiáltott rá Ana.
A kutya óvatossá vált. Megérezte a nőben dúló vihart, mert fülét hátra sunyva közelített felé. Méterekre tőle megtorpant, oldalazó járással keringett körülötte, a levegőbe szagolt, előre lépett, aztán megint csak kerülgette, mint aki a hozzá vezető utat keresi.
Ana a kutya felé lépett és meglendítette a botot.
– Takarodj innen, Nico!
Az állat behúzta a nyakát, megmerevedve, a szemét résre szűkítve készült az ütésre. Ana az oldalára suhintott a bottal, Nico sírósan felvonyított.
– Tűnj el! – kiáltott a kutyára, aki két lépést hátrált, és leszegett fejjel méregette a nőt, aki olyan erősen szorította a botot, hogy már nem is érezte az ujjai között és a tenyerében fájdalom ébredt.
– Menj már – kiáltotta sírva és a kutyára rontott.
Többször rávágott Nicóra, aki megpróbálta morgással észhez téríteni, de nem támadott vissza, hanem a fejét ért ütés után nyüszítve beszaladt az erdőbe.
Ana a tűz romjaihoz tántorgott és lerogyott a hálózsákra. Tudta, hogy még nem végzett. Nico vissza fog jönni. Hét éve elválaszthatatlan társak. A válás után Patric ugyanúgy elhagyta Nicót, ahogy ő hagyta el a férfit, nincs hát más, akinél menedéket találna.
Elmerengett az idáig vezető eseményeken.
Egyben vette ki az éves szabadságát, hogy eljöhessen ide. A főnöke nem ellenkezett, örült, hogy eggyel kevesebb hosztesz nyaggatja megbízásért holtszezonban. A magánéletben sem fog hiányozni senkinek, nem rendelkezett szociális hálóval, ami megtartaná. A néhány barátjuk, aki volt, a férjét választotta a szakításnál. Azért vonult el a civilizációtól ezekre a hetekre, hogy rájöjjön, mi a baj vele, és visszataláljon önmagához.
Néhány nappal indulás után elromlott a műholdas telefonja, így csak hozzávetőlegesen ismerte a helyzetét, de ez nem számított. Nagyjából négynapi járóföldre északra volt az első településtől, ahová a tájolója segít majd visszatérni.
Aznap este a sátor előtt aludt el, a tűz mellett, mert a csillagokat akarta utolsónak látni, nem a sátorponyvát. Amikor a hajnali derengésben kinyitotta a szemét, meglepte, hogy Nico mellette ül és a hálózsákot szaglássza a lábánál. Visszatért a sétából vagy még el sem indult, tűnődött, és felült, hogy megsimogassa. Akkor látta meg, hogy ez az állat kisebb, mint a kutyája. A pofáját nem tudta kivenni, de azt megfigyelte, hogy a sötét tömeget fedő bunda rendezetlenebb Nicóénál. Az állat fogsora megvillant a kelő nap fényében és kaffogó hang kíséretében Ana kézfejébe mart. A nő fájdalmában és meglepetésében felkiáltott, mire az állat hátraugrott és néhány méterrel távolabb leült. Lihegve figyelte Ana ideges mozdulatait, ahogy lámpáért matat, felkattintja és a fénypászmát először a vértől csöpögő kézfejére, majd őrá irányítja. Ekkor megrázkódott, mintha gyenge áramütés érte volna és elkocogott. A lámpa fénye követte egy darabon, aztán beleveszett a derengésbe.
Nem ülhetett örökké a sátor előtt, még ha ez az örökké nem is tarhatott túl sokáig.
Összecsomagolhat és elindulhat a település felé, és ezt is fogja tenni. A botot viszi magával, mert Nico követni fogja a nyomát. Mindent bepakolt a hátizsákjába és utoljára ellenőrizte, hogy nem kapnak-e lángra a hamuba süllyed faszén darabok, ha feltámad a szél. Árny mozdult a szeme sarkában. Nyúlt a botért, de nem Nico tért vissza, hanem a róka. Fenntartás nélkül közeledett hozzá, csapzott bundáján megült a habos nyál, eszelős tekintetét Anán tartotta. Ő elengedte a botot, letépőzárazta a hátizsák oldaláról a kis baltát és megvetette a lábát. Kétszer kellett lecsapnia az állatra, hogy vége legyen. Olyan mély gödröt ásott a tetemnek, amekkorát a sziklás talaj engedett, az ásó segítségével belegörgette és elföldelte a rókát.
A bekötözött kézfejét tanulmányozta. Talán elhamarkodottan cselekedett. Végig sem gondolta, már tudta, hogy ez a helyzete elfogadásához vezető út első lépése a sokk után. A tagadás. Ez a róka bizony ráhozta a bajt, és neki nincs esélye több napra a civilizációtól, működésképtelen telefonnal. Mégis el kell érnie a települést, hiszen ha addigra már meggyógyítani nem is tudják majd, a szenvedéstől megszabadíthatják. Akkor nem neki kell önkezével. Ha a vírus az uralma alá vonja az agyát, talál a halálvágy sem lesz meg benne hozzá.
Nem emlékezett pontosan a fertőzés terjedésének módjaira, de úgy tudta, attól is meg lehet kapni a kórt, ha az ember megsimogat egy beteget. Nico pedig nem csak dörleszkedik hozzá, nyalogatja is őt. Gyereket nem szült, férje már nincs, Nico az egyetlen, akiért felelősséggel tartozik. Elsírta magát, amiért csak úgy tudja megmenteni, ha elveri maga mellől.
Két nappal később jutott eszébe, hogy talán nem ér időben a településre. Kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből és nagy nyomtatott betűkkel ráírta: VESZETT VAGYOK.
Ujjai közt gyűrögetve a lapot megszaporázta a lépteit. Gyorsabbnak kellett lennie a fertőzésnél, mert a hátában érezte Nico tekintetét.