Kengurupapa
Írta: András Adél
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 52
Kengurupapa
– Anya, jó lesz ez?
Fruzsi arca jobban csillogott, mint flitteres, lila ruhája.
– Ez az ünneplőd, drágám. Biztos, ezt szeretnéd felvenni? Lehet, hogy Apa játszótérre visz.
– Majd vigyázok rá.
– Még egy óra, mire érted jön. Levehetnéd addig, hogy ne gyűrődjön össze legózás közben.
– Már nem legózom többet – dobta el gyorsan a kockákat a kislány.
Tüll alsószoknyáját elegánsan megigazítva feltérdelt az ablak előtti fotelre, orrát a hideg ablaküvegre nyomta.
– Egy óra, az hatvan perc, ugye? – szólt hátra Évának. – El tudok számolni hatvanig. Hatvan, az már nem is sok.
– Hatvan perc, nem hatvan másodperc. Háromezer hatszáz másodperc.
– Háromezer? – ízlelgette az értelmezhetetlen számot Fruzsi. – Akkor is megvárom – emelte fel dacosan az állát.
Éva átölelte a kislányt, és a szokásosnál hosszabb ideig szorította magához.
– Reméljük, ma nem ad plusz munkát Apának a főnök bácsi, és ezúttal el tud jönni.
Fruzsi aggódva ajkába harapott, majd nagy sóhajok közepette szívecskéket rajzolt a párás
üvegre. Éva visszatért a konyhába. Az egyszemélyesre tervezett ebédhez meghámozott két plusz krumplit, és kiklopfolt még egy szelet húst.
– Anya, hányas számra kell érnie az óramutatónak, mire jön Apa?
– A tizenkettesre.
– Már elhagyta a tizenkettest. A nagy mutató pedig a hármason van. Akkor már három perccel múlt tizenkettő – jelentette ki bölcsen.
Éva nem helyesbített.
– Mit szólnál, ha elindítanék egy mesét? Gyorsabban telik az idő – nézett be tíz perc múlva a kislányhoz.
– Jó – bólintott Fruzsi, nem mozdulva a helyéről. – De akarom látni Apa autóját.
Éva bekapcsolta a számítógépet, majd az ablak felé fordította a monitort.
– Emlékszel, amikor bunkert építettünk az asztal alá, és ott teáztunk?
– Apa töltött bele rumot, mert nem ízlett neki – nevetett a kislány.
Évának is eszébe jutott Levi grimasza, ahogy az üres műanyag pohárkából iszik. Arca ellágyult egy pillanatra.
– Mit szólnál, ha ma is építenénk egy bunkert?
– Apa is bebújik velünk?
– Neem...
– Ma Apához megyek. De holnap bunkerozhatunk – szépített, amikor meglátta anyja feszült arcát. Nem hagyta elterelni a figyelmét, teljes testtel visszatért a várakozáshoz.
– Merre vagy? – csörgött Éva Levire a konyhaajtót gondosan becsukva maga után. – Fél egy, Fruzsi el sem mozdul az ablakból. Ezúttal mi a kifogás?
– Szia neked is! – jött a gúnyos válasz. – Nyilván jó okom van rá, ha nem megyek a lányomért.
– És mi lenne az?
– Anyám hívott, hogy gond van a kazánnal. Nem hagyhattam fűtés nélkül. Szüksége volt rám.
– Ó, valóban? És ő hol volt, amikor neked volt szükséged rá? Amikor egyik intézetből a másikba hurcoltak? És hol volt, amikor megszületett az unokája?
– Anyám szereti Fruzsit.
– Na, persze. Mióta vagy Sopronban? Miért nem szóltál, amikor elindultál? Hiszen már akkor tudhattad, hogy nem érsz vissza Pestre.
– Ne nyavalyogj megint! Reggel érkeztem, akkor még úgy gondoltam, visszamegyek.
Másképp alakult, nem nagy ügy.
– Neked nem az. Az ég szerelmére, miért nem hívtál?! Fruzsi ünneplő ruhában vár másfél órája! Levi – sóhajtott lemondóan –, ebből elég. Én mindent megteszek, a határozat ellenére is biztosítom a láthatást. De te tízből kilencszer nem jössz Fruzsiért, aztán megjelensz éjjel piásan, és az ajtót rugdosod. Hónapok óta nem fizeted a gyerektartást sem. Az én életemet már elintézted, de ezzel most nem engem szívatsz, hanem a saját lányodat.
Fogait összeszorítva, halkan beszélt, de egész teste görcsösen üvöltött. Közben folyamatosan az ajtót leste.
– A büdös életbe, Éva, ne drámázz állandóan! Mondtam, hogy van egy kis átmeneti anyagi gondom, megoldom. Járok a hülye terápiára is, amit miattad sóztak rám. Majd megyek két hét múlva Fruzsiért. Szólj neki, hogy puszilom!
– Nem! – kiáltott fel Éva, megfeledkezve az óvatosságról. – Te mondd meg neki! Fruzsi!
– Igen? – ugrált ki két lábon a kislány – Kenguru vagyok.
– Apa szeretne beszélni veled.
– Apa! – ragyogott fel Fruzsi. – Apa…
Éva lehajolt, füléhez húzta a mobilt. A búgó hangot hallva olyan erővel nyomta ki a készüléket, hogy belefehéredett az ujja.
– Szemét állat! Úgy értem… Milyen állat is vagy, drágám? Kenguru?
– Ühüm, látod? – ugrott egy aprót Fruzsi meggyőződés nélkül. – Nem jön Apa?
Éva válasz helyett nagy lendülettel ölbe kapta, arcát a meleg, puha bársonyba fúrta, majd pörögni kezdett vele.
– Mit szólnáál...
Fruzsi rögtön vette a lapot.
– Haaa?
– … ha sütnénk palacsintát?
– Igen, igen! Ehetek nutellásat is?
– Egyet ehetsz úgy is.
– Apa is?
– Tudod, mi történt, drágám?
– Nem jön.
Kijelentés volt, nem kérdés.
– Sajnos a főnök bácsi megint munkát adott Apának. Nem tud érted jönni.
Fruzsi kihámozta magát az ölelésből, lerúgta fehér lakkcipőjét, majd kapkodva rángatni kezdte a ruha cipzárját.
– Ne, Fruzsi! Elszakad a szép ruhád.
– Nem baj! Nem is tetszik ez a vacak. Soha többet nem akarom felvenni – csapta be a konyhaajtót.
Éva húsz perc múlva két, Nutellával vastagon megkent palacsintával jelent meg.
– Tessék, kis kengurum, kivételesen ehetsz két csokisat.
A kislány, egy szál bugyiban a fotel és az ablak közé kuckózott. A falat rugdosva vizsgálgatta, melyik ujján talál még rágni való körmöt.
– Nem vagyok éhes.
– Akkor majd később. Na és a bunker? Megépítjük, hozzam a plédeket?
– Most nincs kedvem, anya, majd máskor.
– Befejezzük a mesét?
Fruzsi nem válaszolt. Nehézkesen felállt a szűk helyen, majd széles mozdulattal letörölte az ablakra rajzolt szívecskéket.
– Fruzsi, emlékszel, múltkor beszéltük, hogy esetleg elköltözhetnénk egy másik lakásba?
– Mert nincs sok pénzünk, és az olcsóbb?
– Igen. Kisebb, ezért olcsóbb. De ott is lesz saját szobád. Megnéztem az új ovit is. Jázminnak hívják az óvó nénit.
– Mint a hercegnőt? – csillant fel némi fény Fruzsi szemében. – De Apa megtalál majd ott, tudni fogja az új címünket?
– Tudod, kicsim, Apának nemcsak plusz munkát adott a főnöke, hanem másik munkahelyet is. Messze. Nem tud majd meglátogatni.
– Milyen messze?
– Nagyon messze. Ausztráliában, a kenguruk földjén.