Jonah töke
Írta: Polónyi Tamás
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 32
Jonah töke
„We are one, but we are many,
And from all lands on earth we come.
We’ll share a dream and sing with one voice:
I am, you are, we are Australian”
I am Australian – Bruce Woodley
Jonah egy kupac tök tetején ült, miközben az egykor szebb napokat látott szekerén zötyögött a Tumut felé vezető földúton. Pipája csaknem kialudt az egész éjszaka tartó kocsikázás során, de muszáj volt ébernek maradnia. Tudta, hogy a vadon mindig veszélyes, ma este pedig a telihold ezüstje óriási látótávolságot engedett számára. A csillagok szelleme ilyenkor nem csak őt segíti. Ezen a vidéken a fő problémát a kenguruk jelentették, akik nagyon szerették az édes takarmánytököt. Rettentően boldog volt, hogy a termés kétharmadát a szekéren tudhatta, mert már nagyon sajgott a hátsója a kissámlin eltöltött éjszakáktól. A karjába már szinte nyomot vágott a ’899-es Lee puska tusa. A vállát pedig teljesen kékre verte, mikor részegen lövöldözte az ugráló patkányokat.
Miért is ivott? Úgy rémlett, az éjszakai hideg miatt. A nappalok heve a tiszta égbolt alatti alkonyatok után mindig fagypont körülre csökkent. Ezek a nyomorultak akkor jöttek. A Coonabarabran-farm annyira távol helyezkedett el mindentől, hogy a horda rendszeresen hajnali háromra ért a földekre. Épp, amikor a legjobbat álmodta volna a kengurubőr poncsója alatt. Azt elrettentésül viselte. Hadd lássák a kedves fajtársak, hogy jár, aki Jonah tökét akarja. Nem is ejtve szót arról, hogy valahol, valakin le kellett vezetnie a feszültségét.
Szóval ivott és lőtt. A termés érésével egyre több lőszer fogyott. Pedig Somme-nál milyen jól ment. Bár ott nem ugráltak a görények. Azt is el kellett ismernie, hogy akkor nem is ivott ennyit. Vetett egy pillantást a mellette fekvő Lee-re, és a puskatuson összeszámolta a rovátkákat. Mind a negyvenkettő ANZAC kötelékében elért találatát egy-egy vonás jelképezte. Jól van, nem loptak el belőle egyet sem a szellemek.
Hitt bennük. Született Wolgalu lévén mindennek jelentőséget tulajdonított. Ha a hibátlan termés közé egy rothadt került, vagy a homokförgeteg elvitte a lovakat, de még a nyamvadt ugrótetvek inváziója is a szellemek közbenjárására történt, amiért átadták a földjeiket a jövevény briteknek.
Olykor azért jó is történt. Amikor plecsnikkel kicsempézve visszatért Európából, a Billy miniszterelnök személyesen adott át neki egy másik plecsnit is, amire azt mondta, hogy a bátorságáért kapta. Persze sem a legközelebbi vegyesboltban, sem a kocsiskufárnál, de még a tripperes Clairenél sem jutott előnyhöz annak a mutogatásával. De akkor bekerült a köztudatba. Ő volt a cserépbőrű, akiért még a kormányfő is kimozdult Canberrából.
Anyja arra nevelte gyerekként, hogy húzza meg magát, és ne tűnjön ki semmivel. A brit fajzatok egytől egyig elvetemültek, és ártó szellemek hozták őket erre a szigetre. A világ szemetének nevezte őket.
Apja drover volt a Coonabarabran-farmon. Emlékezett, hogy fele adag ételt és fél adagnyi vizet kapott minden nap. A pénzhez akkor nem értett, de sejtette, hogy abból sem járt több, mint a fele a fehérek bérének.
Aztán kitört a háború Európában.
– Úgyse ér az ide – mondta az apja a következő nyáron, majd elment hajtani. Aztán valaki a farmon neszét vette, hogy a sereg toborzója érkezik hozzájuk. Mindenkinek szóltak, csak Jonahnak nem. Hiszen ő csak egy bozótlakó. Mire anyja kiszaladt a kunyhóból, Jonah már a teherautón ült, úton Melburne-be, a kiképző központba.
Hat hónapon belül már a frontra tartott. A szüleinek sem tudott jelezni, hogy merre jár. Lehetősége lett volna, de ő teljesen írástudatlanként csak egy csoportképet küldött egy bajtársa által címzett levélben, amelyen az állt: Anyának a Coonabarabran-farmra. Akkor jött rá, hogy nem tudja még az anyja nevét sem, merthát ő csak anya volt neki.
Európát messze építették a Szigettől, és nagyon hideg szelek fújtak a holtak tetemei felett. Volt egy évszak, amit télnek hívtak, és minden évben eljött, hogy megfagyassza a világot. Jonahról gyorsan kiderült, hogy istenadta céllövész tehetség. A lövészárkok közösségében már nem nevezték bozótlakónak, cserépbőrűnek, vagy vörösnek. Jonah volt, az őrangyal. Ám, aki az egyik fél számára megmentő, az a másiknak pusztító démon. A háború pedig pokol. De ő volt az ördög arrafelé.
Péronne-ban töltötte a váltás időszakát. Megismerkedett Rogerrel, Sydneyből, aki otthon dinnyét és tököt termelt a hadseregnek. Lelkesen szívta magába a tudást. Két évet töltött Franciaországban. Ez idő alatt Rogertől megtanult írni és olvasni. Így ’17 januárjában elküldhette az első levelét a szüleinek. Válasz persze nem érkezett.
A háború végén hazatért a Coonabarabranra. De a jó hírek elkerülték. Az apja azon a nyáron halt meg, mikor ő bevonult. A Tumut folyó ragadta magával hajtás közben. Mire a halálhíre elérte az anyját, az írástudatlan Jonah levele is megérkezett a képpel. Azonnal elégette, mert azt gondolta, ellopták a fia lelkét, és így ki tudja szabadítani. Nem sikerült neki. A fiú nem tért haza, a párja elveszett, így neki sem maradt más, minthogy ő is a Tumut folyóban keressen menedéket és örökös nyugalmat.
Jonah, az államilag kitüntetett háborús hős ott állt a szülői ház verandáján, majd mikor a whisky jó éjt csókja leterítette, álomszárnyakon érkezett vissza gyerekkorába. Így ment ez heteken-hónapokon át, mire az egyik álomban újra Péronne-ba került, és a hajnal valósága immár céllal is kecsegtette.
A tökök hoztak neki megváltást. Azután is ivott, de dolgozni is kezdett a kert átalakításán. Gyakran belovagolt Tumutba. A második látogatása után a mezőgazdasági kisbolt ajtajára kikerült a „Bozótlakók kíméljenek!” tábla. Egyszer egy gazda azt vágta a fejéhez, hogy menjen csak vissza a Sziget belsejébe, hisz onnan származik. Ő nem is ausztrál.
Tudta, hogy a néhány éves hírneve már a múlté. Egyre kevesebben tűrték meg. Így a tököket a farm közelében kezdte terjeszteni. Ez olyan jól ment, hogy alig néhány év alatt felvásárolta Coonabarabrant. Ennek már lassan húsz éve.
Az előző este határozta el, hogy ismét szerencsét próbál a városban. Hátha bővíteni tudja a piacot. A kocsin zötyögve reggelre megközelítette Tumutot. Kíváncsi volt rá, hány új bozótlakókat és cserepeseket szidalmazó, kitiltó tábla került ki az üzletek ajtajára.
A centrum felé közeledve a Főtér mellett kívánt keresztülvágni, de már messziről látta, hogy nagy tömeg gyűlt össze. Mindenhol nemzeti színű plakátok és számtalan zászló jelezte: a város épp valamilyen ünnepet ül.
A tér közepén lévő pulpituson egy frakkot és cilindert viselő férfi olvasott fel egy kiáltványt. Azonnal felismerte Rogert. Nem hallotta rendesen, ezért a puskájával a kezében leszállt a bakról, és közelebb sétált. Barátja arról szólt, hogy Darwint megtámadták a japánok, és azonnal szükség van egy új-dél-walesi ezred felállítására. A cilinderes melletti asztalon egy hatalmas könyv feküdt kinyitva. Az emberek az unszolásra egyre inkább vonakodtak, és agresszívvá váltak. Többen szidalmazták a beszélőt.
Jonah visszament a kocsihoz, és levett egy szép nagy tököt, majd elindult a pódiumhoz, és néhány pillanat múlva már fent állt a meglepett Roger mellett. A tömeg moraja hosszú másodpercekre elhalt. Egyszer csak a nevét hallotta a tömegből. Tisztán és világosan.
– Jonah! – majd egymás után többen, több felől kiáltották:
– Itt van Jonah! Eljött ő is! Majd jól megmutatja nekik, látjátok a puskáját?
Immár a tollat is a kezében tartotta. A tököt jól láthatóan elhelyezte az asztalon, a puskát a baljában az agyánál tartotta. A könyv fölé görnyedt, és úgy nézett vissza a meglepett lent állókra.
– Ha alá tudna írni, őt is felírnám – mutatott a tökre, majd miután kézjegyét a lapon hagyta, így folytatta: – Sok barátja van még a szekéren, mind aussie, és biztosan elég tökös.
Kezet nyújtott Rogernek, levonult, és a tömegen át utat tört a szekérig. Onnan nézett vissza, és látta a férfiakat sorban állni a hazafivá válás útján.