Jona és a kutyák
Írta: Jung István
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 28
Jona és a kutyák
Ebben a faluban valamiféle ősi
por járja az utcákat, kutyák morgását
hozva magával, homokszínű hasukban sercegnek
az éhség férgei.
Ebben a faluban él Jona, aki ezeket a kutyákat
halálnak látja, míg mások a végtelen szélnek,
ami megtámasztja a fákat, kidönti a férfiakat.
Jona egy gúla alakú árnyékszékben született,
és mikor anyjából, annak néhány fontos bélhuzalával
együtt kiesett a már kihűlt sárra, anyja a huzalok
visszahelyezhetetlensége miatt meghalt.
Ebben a faluban Jona anyja volt az egyetlen
anya, aki valaha is meghalt, épp ezért hallotta
egyedül Jona a kutyákat,
amiknek a pusztítását ugyanakkor mindenki látta.
Ebben a faluban egy vásár után a piactéren
felejtettek egy kecskét, amit néhány
kidőlni készülő férfi a kocsmaablakból
vett észre, s becserkészni indultak az esti
félhomályban.
A kecske a szemük láttára fogyott el,
harapásról harapásra, és az eltelt szél,
soványságot hagyva maga után a piactéren,
visszatért kutyáival a falu határába.
Ennek a falunak a határát a porfelhő kutyáinak
állkapcsa fogja közre, hogy majd egyszer
darabokra roppantsa, de addig is, ebbe
a faluba élő lélek se ki, se be.
Így aztán ebbe a faluba nem jön soha senki,
és nem megy el innen soha senki, csak néha
egy-egy szerencsepróbáló holt lélek,
hátha túljárhat a határon, és a határt
őriző kutyák állkapcsának eszén.
Miután Jona megszületett, egyre csak cseperedett,
hol fölfele, hol meg lefele, sosem tudta éppen,
hogy hol éri a következő ébrenlét.
Első nap egy varjú hátán ébredt,
másik nap valamelyik bánya tárnájában,
harmadnap a tóból kilógó orral, hogy
meg ne fulladjon, negyednap egy falubéli házban,
ötödnap a csillagos ég takarója alatt,
hatodnap kemence pattogó tüzében,
a hetedik napon meg nem ébredt,
átaludta az egész napot.
A nyolcadik napon kelt fel az arcát
súroló földön guruló homoklabdák miatt,
amik az ő nevét ismételték, körbetáncolták
homlokát, inge alá bújtak, kis időre
megültek a fülében, hogy oda is
bekiáltsák a nevét, és erre Jona rohant,
rohant a falu határa felé, de hiába rohant,
mert a kukoricás daliás aranyfejei
sorra elhasaltak a felé közeledő ugatások előtt.
Ekkor látta meg Jona a tónál pihenő csónakot,
ami egy már kidöntött férfié volt, valamikor
Jona születése előtt vagy tizenkétezer arasznyival,
és Jona kezeivel lapátolva sietett a túlpartra.
A kutyák utána, de porlábuk megszívta magát
a tó vizével, és lassan araszoltak a fenék iszapjában,
és mire Jona kiért a túlpartra, ők még a meder falába
vájt körmökkel haladtak a vízből kifelé.
Ott aztán a nap hamar kiitta lábukból a vizet,
a szél erősebben sodorta őket Jona után, aki
látni akarván az egyre csökkenő távolságot,
hátra-hátrameresztve szemeit, lábából vette el az erőt,
hogy kis idő múlva az egyik kutya átpréselje magát
Jona bokáján, ő felborult, mire csend támadt, olyan,
mint születésekor a süket sárban. Jona nem érezte
már a lábait, lábaiban az izmot, a megrándult,
kimerült inakat, és a kilencedik napon arra ébredt,
hogy homokszínű hasában sercegnek az éhség férgei.