Fémes, fekete
Írta: András Adél
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 51
Fémes fekete
Tizenöt járólap a folyosó végéig. Hét bordó, nyolc szürke. Hibásan rakták le a szélén, bordó járna a két szürke közé.
Tizenöt járólap vissza, a cetlikkel teleragasztott ajtóig. „Kérjük, ne hangoskodjon!”, „Kérjük, jelentkezzen be a pultnál!”, „Kérjük, ne kopogjon!”
Megáll, bámulja a macis falat; ízléses, szép, csak derékmagasságban sérült, ahol a hordágyak lehorzsolták a festéket.
Megpróbálja elérni a férjét. „A hívott fél nem kapcsolható.” Füléhez szorítja a mobilt, belekapaszkodik a géphangba.
Hatvan lélegzetvételig bírja, hogy ne nézzen az órára. Ha nagyon koncentrál, talán felviheti százhúszra is. Az hat perc. Tízszer hat: hatvan.
Egy órája figyeli mereven a kilincs nélküli ajtót.
Kezében kulcsot lóbálva, sietősen érkezik egy nővér.
– Nővérke, kérem…
– Kis türelmet, anyuka! – zárul az ajtó.
Tizenöt járólap oda, tizenöt vissza. Százhúsz lélegzetvétel.
Végre nyílik a rendelő ajtaja.
– Jöjjön be, anyuka!
Cili apró teste a papírlepedővel letakart vaságyon, hüvelykujja a szájában; nyugodt szuszogásából látni, hogy alszik.
– Sajnos eljött az idő. De az biztató, hogy eddig húztuk, erős kicsi lány lett közben.
Megkapaszkodik a hideg, műszeres vitrinben.
– Jól van, hölgyem? Üljön le, kérem.
„Kérjük, ne kopogjon!”
„Kérjük, ne sírjon, kérjük, ne kiabáljon, kérjük maradjon erős! Kérem a lányomat!”
Mereven leereszkedik a szék szélére.
– Fájdalomcsillapítót és altatót kapott a kicsi. Most készítjük elő a műtőt. Több órára is elhúzódik az egész. Messze lakik?
– Hogy mi? – „Nem mindegy?” – Nem messze – dadogja –, negyedórára.
– Azt tanácsolom, menjen haza. Amint Cilit kitolják a műtőből, felhívom.
– Nem, dehogy! Megvárom itt.
– Többet segít, ha most hazamegy, összeszedi magát, eszik valamit, iszik egy jó kávét, és újult erővel tér vissza.
Hazamegy, kétezer lépés, háromszáz lélegzetvétel. Ezer szürke, ezer bordó járólap.
Leveszi a pléh kávésdoboz tetejét, beszívja a puha, barna illatot.
Ül a panelkonyha zöld sámliján, apró, játék kávéscsészével a kezében. Párnás kisujját elegánsan eltartja, akár a felnőttek. Anyukája felé nyújtja a kávésdobozt:
– Ugye milyen jó az illata? Ez igazi!
Beleszagol a finom, erős illatot árasztó fém dobozba.
– Én csak igazit iszom – kortyol önérzetesen az üres, ötödik szülinapjára kapott, macis porcelánból.
A hiánygazdaság idején nagy kincsnek számít a kávé, ritkán jutnak hozzá a szülei. Leleményes alternatívákat találnak ki helyette. „Nyekezol”, azaz csicseriborsó kávé próbálja helyettesíteni az igazi kávébabot. Nem is olyan rossz, mondják a nagyok. Ő nem kóstolja meg, csak a valódi kávé habos tetejéből kap egy kiskanállal. Lenke néni nevet.
– Bajszos lett az ajkad fölött, kicsim.
A délutáni szertartásos összejövetel ugyanis kijár a kávépótléknak is. Átjön Lenke néni a szomszédból, ráérősen leül a hokedlire, elmeséli a napját. Anyukája együttérzően hümmögve megtölti a kotyogót. Nehezen forr fel a víz. Nem zavarja őket a lassúság.
–––
Kifogyóban a darált kávé, nem elég egy adaghoz. Behozza a spájzból az arabica-t. Durvára őröli a szemeket. Megtölti a kávéfőző tartályát, kiskanál hátával alaposan meglapogatja, elfordítja a kart, majd elindítja a készüléket.
„Mami, kérek habot a tetejéről! Csak amíg megeszem – húzza ki mentegetőzve a kanült orrocskájából Cili. – Látod, milyen erősen szuszogok nélküle is – lélegzik nagyokat –, felébreszt a kávé.”
„Erős kicsi lány.” Öt éves.
Most nem lesz se hab, se bajusz, csak keserű fekete.
Figyeli, ahogy a barna nedű a törtfehér porcelánba folydogál. Jóleső, ismerős rutin, megnyugtató, mint a sokszor olvasott esti mese. Ajkához emeli a csészét, beleszagol a kész italba – „ez igazi” –, majd megkóstolja. Behunyt szemmel követi, ahogy az ital végighalad a testén, átjárja, gyógyítja.
Lassú mozdulatokkal iszik még egy kortyot, majd ránéz az órára. Alig ötven perc telt el. Talán már előkészítették a műtőt. Visszamehetne. Járni a szürke-bordó járólapokat.
Húzza az időt. Újra megpróbálja felhívni a férjét. Csengőhang a semmibe. Feltesz még egy kávét, hagyja kicsit hűlni, majd betölti egy termoszba.
A megmaradt darált kávét belekanalazza a fém dobozba. „Fémes kávé” – mosolyodik el.
–––
Huszonnégy éves, furcsán fémes ízű a reggeli a kávé. „Talán megnedvesedett, bedohosodott” – gondolja, ezért másnap új csomagot vesz. De a friss tasaknak csak az illata jó, az íze annak se. Amint lenyeli az első kortyot, a megszokott, kellemesen keserű helyett ugyanazt a szokatlan ízt érzi a szájában. Néhány napra lemond a feketéről. Aztán, amikor a barátnőjénél is ez a zavaró íz köszön vissza, gyanússá válik, hogy nem a kávéval van gond. Két hét múlva bebizonyosodik: babát vár.
Az első trimeszterben csak így jelez a tökéletesnek tűnő leletekkel fejlődő Cili: fémes ízű a kávé.
–––
– Máris visszajött, anyuka? Csak most tolták be Cilit az előkészítőbe. Üljön le a váróban. A bejárat mellett van kávéautomata.
Tízféle kávét készít a gép. Vidám narancssárga pólós, megtört, középkorú nő válogat hosszasan, mielőtt bedobálja az érméket. Kapucsínó mellett dönt.
– Mindjárt végzek – mentegetődzik.
Int neki, csak nyugodtan, ő ráér. Eltelik ötven lélegzetvétel.
Kotorászik a zsebében, nincs aprója. Kérhetne a narancssárga hölgytől. Nem teszi. Ahhoz meg kellene szólalni, beszélgetni. Meghallgatni a másikat. Nem akar műtő előtti történeteket. Visszasétál a teleplakátolt ajtó elé. „Kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat!”
– Láttam, többször kerestél.
Megkönnyebbül a férje hangjától. Nem megy ki az épületből telefonálni. Suttogva beszél, a férfi pedig higgadtan válaszol.
– Értem. Jövök. Félóra. Minden rendben lesz.
Magához szorítja a termoszt, jólesik a melege. Nem issza meg a kávét, a férjének is szüksége lehet rá. Tizenöt járólap oda, tizenöt vissza. Hány óra még? Hány járólap? Hány csésze kávé?
–––
– Főzzek kávét?
– Ümm… már reggel van? – néz szemrehányóan a férjére. Elfordul a betóduló fény elől, jólesően nyújtózik át a franciaágy másik oldalára. – Cili? – hasít bele a valóság.
– Alszik békésen hat plüssmackóval.
– Jó erőset kérek, feketén. És tudod mit? Az sem baj, ha fémes íze van, jöhet.
2025. január 27-én közölte a Napút Online