Félig és egészen
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 59
Félig és egészen
Még csak hajnalodott. Komor ég nézett le rá. A fél szemével látta tisztán. Az utcák lassan ébredeztek, fáradt emberek csoszogtak, az álmos nap lépésre készülődött. A férfi csak ment előre. Néha kanyarodott, néha megállt, szétnézett, talán magával beszélgetett, de az nem biztos. Mindenesetre nem szólt senkihez. Határozott célja nem volt, a kocsmába nem szándékosan lépett be. Csak egyik lábát nyújtotta előre, az ajtót félig nyitva hagyta maga után.
- Hideg van! – zörrent rá a kocsmáros.
A kocsmák, mint az emberi lélek szennyesének lerakodóhelyei, korán megteltek, bekebelezték későig az embereket. Olyan jó volt az a piszkos, büdös meleg, a pálinka mámora meg az, hogy nem vagy egyedül, legalábbis azt hiszed. A férfi szétnézett, egy asztalnál volt még egy szék üresen.
- Szabad, kérem? – fordult száraz, kimért hangon az ott bóbiskoló másik úr felé.
- Szabad, kérem – hangzott az ugyancsak kimért válasz.
A férfi levette kalapját, a kalapon gyászszalag futott körbe, habár nem ért össze teljesen. Az asztal sarkára tette. Bort rendelt. Sokáig nem szóltak egy szót sem.
- Maga özvegy? – kérdezte a bóbiskolásból kimosakodott másik férfi.
- Az, kérem.
- És miért csak fél liter bort kért?
- Mert én csak egy felet tudok meginni, kérem – válaszolt a kérdezett illedelmesen. – Általában mindennek a feléig szoktam eljutni.
Nagy szemeket meresztett a másik, de nem szólt. Inkább pipára nyújtott.
- Hogy történt? – mutatott a gyászszalagos kalapra.
- Kiugrott az ablakon. Ő egészen. Azt mondta, én semmit nem tudok véghezvinni.
- Igaza volt?
- Igaza.
- Szóval maga csak félig. És szenved?
- Szenvedek, kérem. El is határoztam, hogy megszabadulok önmagamtól.
Hosszú csend következett.
- Tett már rá kísérletet? – érdeklődött a másik, pipájából még eregette a füstöt, tűnődve bámulta a piszkos ablakot.
- Hát hogyne tettem volna, kérem – válaszolt a férfi, pergetve a szavakat, mert amit ő megmond, az úgyis van.
- Kíváncsivá tett. Hogy csinálta?
A férfi szinte örvendezett, hogy valakit érdekel, vagy valakinek elmondhatja. Sorolta szaporán.
- Fokozatosan kezdtem. A tárgyalóterem fogasára felakasztottam a kabátom meg a kalapom, a szék támlájára pedig gondosan elhelyeztem a zakóm. Én nem voltam ott.
A másik kuncogni kezdett.
- Hát hol volt?
- Az asztal alatt, kérem. Míg vártak rám, végighallgattam, mennyi szennyest kiteregettek rólam. Mintha már nem is léteznék.
- De hát akkor csak nem szabadult meg?
- Nem - ismerte be a férfi. – Csak félig. Máskor ebédet rendeztem. Halotti tornak is nevezhetjük. Mindenki leült a szépen megterített asztalhoz. Ott volt az én terítékem is.
Én persze nem, hiába vártak engem.
A másik férfi egyre jobban belejött a kuncogásba.
- Most sem szabadult akkor meg önmagától, ha jól sejtem. Egyébként most hol tartózkodott?
- A kamrában, kérem. Nagyon finom ebédet főzettem, éhes is voltam éppen. Megint csak félig tudtam megszabadulni.
- Családja van? – szegezte neki a kérdést az asztaltárs.
- Ugyan, kérem, hát hova gondol? – horkant fel a kérdezett. – Azt egészen kell. Nem félig.
- Jó, jó… értem – szakította félbe a másik. – Egyáltalán végigcsinált már valamit egészen? Elment a végéig?
A férfi gondolkozott, majd elmosolyodott.
- Egyszer nagyon akartam. Énekelni. Lánykérés volt. Nem sikerült az sem. Mire odajutottam volna, hogy ím, eljöttem szép lányodért, elfelejtettem a szöveget. A kantáta félbemaradt velem.
- Hát ne is csodálkozzon, hogy a nagysága kiugrott az ablakon – jegyezte meg sötéten a másik.
- Igen, kérem, nem is csodálkozom– suttogta alázatosan a férfi.
Megint sokáig nem szóltak.
- Mondja! - kiáltott fel most életerősen az asztaltárs. – Nem gondolt még arra, hogy teljesen elveszejtse magát?
- Már hogyne gondoltam volna, kérem – ujjongott a férfi. - Tudna valami jó ötlettel szolgálni?
- Na, gyorsan vegye fel a kabátját és a kalapját. Elmegyünk sétálni – élénkült fel az asztaltárs egészen.
Elindultak. Rövidesen egy híd közepére értek. A nap már rég felkelt, még kicsit bágyadozott. Az ötletgazda éppen azt akarta megkérdezni, tud-e úszni a férfi, aztán rájött, hogy felesleges. Úgyis csak félig, és az nem lesz elég. Megállt.
- Most itt az alkalom, hogy megszabaduljon önmagától egészen – szavalta ünnepélyesen. – Lépje át a korlátot, ugorjon könnyedén a vízbe! Minden véglegesen meg fog oldódni. A szabadulás tökéletes lesz.
A férfi nagyon megörült, átölelte, megcsókolta új ismerősét. Mikor a korlátot átlépte, nem emelte fel teljesen a lábait, csak az egyiket. A másik bakancsának cipőfűzője egy vaskampóba akadt, összecsomózódott, nem engedte, hogy egészen leessen. Ott himbálózott teste ég és víz között, szeme a vízzel nézett szemközt, alaposan fújt a szél.
- Maga nemcsak félig, de egészen háborodott – tördelte ujjait a másik, majd gyorsan elszaladt, mint akinek ehhez teljes mértékben nincs köze.
- Na, hát ez is csak félig sikerült! Gondoltam, hogy így lesz – kapaszkodott a férfi a kalapja gyászszalagjába erősen, s talán most értette meg, hogy néha félig jobb, mint egészen.