Fejkendő a hidegben
Írta: András Adél
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 97
Fejkendő a hidegben
– Léjta?! Viccelsz? Hányan lakják, háromszázan?
– Ezerötszázan – ült le sértődötten a férje. – De nincs messze, és kapunk egy szolgálati házat is, saját kerttel.
– Mit kezdjek egy kerttel? Sosem volt kertem, sosem laktam falun. Azok nem bírják a városiakat. Léjtán is a sok őskövület miatt nem vehettem fel a mini menyecskeruhámat – idézte fel keserűen Zsóka.
Halkan, visszafogottan beszélt, a falu szó mégis úgy bukott ki a száján, akár a pocsék cikóriakávé.
Erdély a nyolcvanas évek elején. Hiánygazdaság, diktatúra, kényszerkihelyezések.
– Figyelj, drágám, Istvánt Dobrudzsába küldték, Pétert valami Bukarest melletti telepre. Mázli, hogy a léjtai doki épp most megy nyugdíjba. Le kell csapni a posztjára.
Zsóka tisztában volt a helyzettel, mégis a sírás kerülgette. Egyetemi évei alatt mindössze háromszor járt Levente szülőfalujában. A határban véget ért az aszfalt. És véget ért az élet, gondolta.
Levente savanyú grimasszal felhörpintette a kávéját, majd megértően megpaskolta felesége kezét.
– Ha nem akarsz, nem kezdesz semmit a kerttel. Így is jó lesz manókának játszani – nézett lágyan Zsóka öt hónapos pocakjára. – Addig meg csak csodáljuk szabadidőnkben, hogyan nő a fű.
– Hát, szabadidő, az lesz bőven, a semmire, a semmi közepén – legyintett Zsóka. – Majd kiülök a padra, és a szomszéd nénivel megbeszélem, hogyan kapáljam a krumplit.
A nyolcszáz méter magasan fekvő völgyben megbúvó Léjta nyáron mesebeli manófalunak tűnt. Ősztől tavaszig azonban hetekig nem szállt fel a köd, nyirkos, depressziós szürkeségbe burkolva a zsákfalut.
A kiutalt házra ugyan ráfért a felújítás, de mégiscsak egy összkomfortos, kertes épület volt. István dobrudzsai, ablaktalan szobájához, kert végi fabudijához képest főnyeremény.
– Vasárnap elmehetnénk misére – ajánlotta Levente első hétvégén.
– Vasárnap függönyt szeretnék varrni.
Belevetette magát a fészekrakásba. Levente szüleitől kaptak néhány nélkülözhetetlen bútordarabot, így hamarosan már a kerttel foglalkozott. Három napig gyomlálta a bozótot, de végül tanácstalanul álldogált a kopár udvar láttán.
– Adok néhány évelő virág tövet, aranyom – szólt át a kerítésen, fejkendőjét igazgatva Rózsika néni. – A krumpliágyást viszont kapálgassa naponta, látom, elvadult. Aztán vegyen Marikánál pillangóvirág magot, az szépen befutja a hátsó kertet.
A faluban egyetlen vegyes üzlet üzemelt.
– Jó napot! – köszönt be zavartan első alkalommal.
– Szia! Zsóka vagy, ugye, Levente felesége? Miben segíthetek?
Kiderült, Marika aprócska boltjában minden kapható, a dugi banántól kezdve a százas szögig.
– Kellene egy szőnyeg a nappaliba, és jól jönne két éjjeliszekrény is.
– Van egy jó kis szőnyegem hátul a raktárban. Éjjeliszekrényt viszont ne vegyetek. Mártikáék épp lecserélték a hálószobabútort, de szép még a régi is. Szólok neki, este átviszik.
– De hát én nem is ismerem Mártikát.
– Jaj, hát a Zoli húga, Levente osztálytársáé. Dalmáék szomszédja.
Zsóka lassan megszokta, hogy valamilyen úton-módon mindenki mindenkinek a valakije. A faluban nemcsak a baráti, de a rokoni szálak is sűrűn összefonódtak. Ember legyen a talpán, aki kibogozza. Vagy helybéli asszony.
– Szervusz Marika! – nyitott be egy új vevő.
– Szia. Ismered Zsókát, Levente feleségét?
– Á, jó napot! Holnap megnézem a bejárati ajtót, kedvesem; mondta Levente, hogy szorul.
Ahogy szaporodtak Zsóka ismerősei, úgy javult a ház állapota, gyarapodott a berendezése.
– Befejeztétek a felújítást? – érdeklődött néhány hét múlva Marika.
– Egész jól állunk.
– Akkor most már el tudtok jönni a vasárnapi misére?
– Elmehetünk vasárnap misére – fogadta este Leventét.
– Ó, remek! Meglátod, nem vészes, mise után pedig beülünk a vendéglőbe.
A vendéglő fedőnév a falu egyetlen kocsmáját takarta.
Vasárnap, hosszú szoknyáját kényszeresen igazgatva lépett be a jéghideg templomba.
– Pszt… itt vagyunk – sziszegett rá egy öregasszony a középső padsorból.
Zsóka döbbenten állapította meg, hogy az épp csak harmincéves Marika az, fekete fejkendőben. Minden asszony fejét hasonló borzadály fedte.
A hosszúra nyúlt, vontatott mise után beültek a kocsmába. Ha Marika boltja a falu lelke, a kocsma a teste. Jóféle pityókatokány* és a ködöt is feloldó szilvapálinka fogadta őket. Zsóka aggódva figyelte, ahogy Leventét elsodorja a férfitársaság. Zavartan téblábolt, amikor Marika harsányan átölelte.
– No, hogy tetszik Léjta?
– Szép. Csendes – próbált udvariasan válaszolni.
– Az már igaz. Kivéve a kocsma környékét. Bár éjfélre elcsendesednek az árokban landolók is – kuncogott Marika, miközben megkönnyebbülten kioldotta fejfedőjét.
– Marikánál te is vehetsz kendőt – szúrta oda Zsókának Rózsika néni, majd tüntetőleg újracsomózva sajátját, rendelt egy újabb kupicát.
– Brr.. láttad, hogy néztek ki a nők a ronda, fekete fejkendőkben? – tört ki Zsóka otthon.
– Hogy néztek ki? – értetlenkedett Levente. – Itt ez a szokás. Csak a lányok járnak hajadonfőtt templomba, az asszonyok fejkendőt viselnek.
– Na, én aztán nem – igazította meg frissen tupírozott haját Zsóka.
Ugyan egy percet sem töltött a padon, mégis egyre lassabban jutott el a boltba. Indulás előtt Rózsika néni jóslatait szenvedte végig a gyerek nemét illetően. Már biztosan tudta, hogy fiú lesz. Vagy lány. Útközben ismerős vagy ismerősnek tűnő emberek érdeklődtek hogyléte felől.
– Szóljatok, ha segíteni kell valamiben – köszöntek el rendre.
És ők szóltak. A háztetővel, majd a csatornázással adódtak problémák. Előbbit a szomszéd apukája, utóbbit Marika sógora javította meg.
Valakinek a nagymamája egy régi, bükkfa bölcsővel lepte meg őket. Mire Zsóka betöltötte a nyolcadik hónapot, minden készen állt.
Bár egyre nehezebben mozgott, a vasárnapi misét, a kocsmai találkozót ki nem hagyta volna.
– De szép vagy! – ölelte át férje indulás előtt. –És ez a kendő! Most vetted?
– Nos… hűvös van a templomban, és olyan szép, színes ez az anyag, nem? Varrtam egy kendőt magamnak belőle.
*pityókatokány = krumplipaprikás