Charles Bukowski: egy kemény szarházi története
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 84
Charles Bukowski: egy kemény szarházi története
egy éjjel az ajtó előtt állt, vizesen, soványan, megverten és
rémülten
egy fehér, kancsal, farkatlan kandúr
befogadtam, megetettem, és maradt
bízott bennem, amíg egy barátom fel nem hajtott a kocsifelhajtóra
és elütötte
elvittem a maradékot egy állatorvoshoz, aki azt mondta, „nem sok
esély van... adja be neki ezeket a tablettákat...a gerince
eltört, de már korábban is törött volt, és valahogy
összeforrt, ha életben marad, soha sem fog járni, nézze meg
ezeket a röntgenfelvételeket, meglőtték, nézzen meg itt, a golyók
még mindig benne vannak... és volt valaha farka is, valaki
levágta...”
visszavittem a macskát, forró nyár volt,
évtizedek óta a legmelegebb, a fürdőszobába tettem
adtam neki vizet és tablettákat, nem akart enni
nem nyúlt a vízhez, belemártottam az ujjamat
és megnedvesítettem a száját, és beszéltem hozzá, nem mentem
sehova, csak sokat voltam a fürdőszobában, és beszéltem hozzá
és gyengéden megérintettem, és ő visszanézett
azokkal a halványkék, kancsal szemekkel, és ahogy teltek a napok
megtette az első lépést
az elülső lábainál fogva húzta magát előre
(a hátsók nem működtek)
eljutott az alomtálcáig
átkúszott és bemászott,
olyan volt, mint a lehetséges győzelem trombitája
a fürdőszobában és a városban, én
rokona voltam annak a macskának - rosszul jártam, nem annyira mint ő
de elég rosszul
egy reggel felkelt, felállt, majd visszazuhant és
csak nézett rám.
„meg tudod csinálni”, mondtam neki.
tovább próbálkozott, felállt, leesett, végül
néhány lépést tett, olyan volt, mint egy részeg
hátsó lábai csak nem akartak menni, és megint elesett, megpihent,
aztán felállt.
a többit tudjátok: most jobban van, mint valaha, kancsal
majdnem fogatlan, de a kecsessége visszatért, és a szeme tüze
soha nem hagyta el...
és most néha interjút készítenek velem, hallani akarnak
az életről és az irodalomról, én meg berúgok és kikerekítem a kancsal szemem,
meglőve, farkatlan macskámra mondom: „nézd,
ezt nézzétek!”
de nem értik, valami olyasmit mondanak, hogy „te
azt mondod, hogy Celine hatott rád?”
„nem”, felemelem a macskát, „az, ami történik, az
ilyen dolgok, mint ez, ez!”
megrázom a macskát, felemelem a magasba
a füstös és részeg fényben, megnyugodott, tudja...
ekkor ér véget a beszélgetés
bár néha büszke vagyok, amikor látom a képeket
később, és ott vagyok én, és ott a macska, és fotózkodunk
együtt vagyunk lefényképezve.
ő is tudja, hogy ez baromság, de valahogy mégis segít.
„köszönjük”, mondtuk, „köszönjük”.
Charles Bukowski: the history of one tough motherfucker
he came to the door one night wet thin beaten and
terrorized
a white cross-eyed tailless cat
I took him in and fed him and he stayed
grew to trust me until a friend drove up the driveway
and ran him over
I took what was left to a vet who said,"not much
chance…give him these pills…his backbone
is crushed, but is was crushed before and somehow
mended, if he lives he'll never walk, look at
these x-rays, he's been shot, look here, the pellets
are still there…also, he once had a tail, somebody
cut it off…"
I took the cat back, it was a hot summer, one of the
hottest in decades, I put him on the bathroom
floor, gave him water and pills, he wouldn't eat, he
wouldn't touch the water, I dipped my finger into it
and wet his mouth and I talked to him, I didn't go any-
where, I put in a lot of bathroom time and talked to
him and gently touched him and he looked back at
me with those pale blue crossed eyes and as the days went
by he made his first move
dragging himself forward by his front legs
(the rear ones wouldn't work)
he made it to the litter box
crawled over and in,
it was like the trumpet of possible victory
blowing in that bathroom and into the city, I
related to that cat-I'd had it bad, not that
bad but bad enough
one morning he got up, stood up, fell back down and
just looked at me.
"you can make it," I said to him.
he kept trying, getting up falling down, finally
he walked a few steps, he was like a drunk, the
rear legs just didn't want to do it and he fell again, rested,
then got up.
you know the rest: now he's better than ever, cross-eyed
almost toothless, but the grace is back, and that look in
his eyes never left…
and now sometimes I'm interviewed, they want to hear about
life and literature and I get drunk and hold up my cross-eyed,
shot, runover de-tailed cat and I say,"look, look
at this!"
but they don't understand, they say something like,"you
say you've been influenced by Celine?"
"no," I hold the cat up,"by what happens, by
things like this, by this, by this!"
I shake the cat, hold him up in
the smoky and drunken light, he's relaxed he knows…
it's then that the interviews end
although I am proud sometimes when I see the pictures
later and there I am and there is the cat and we are photo-
graphed together.
he too knows it's bullshit but that somehow it all helps.