Camera Obscura
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 307
Camera Obscura
A torinói ló – egy utóérzés forgatókönyve
Egész nap erre vártam. Erre a kis fényre a szemközti falon, ahol százegynéhány percre kirajzolódik a világ... igaz, tükrözve.
Megint ugyanaz a mozi, bár most épp zuhog a képen. Ismét a buszmegálló vetül a falra, mint mindig. A fő mondanivaló is az: a dialektikus materializmus reménytelensége. Pont, mint egy Tarr Béla filmben. Kicsit már unom.
Némi fakó szín ugyan látszódik, de szinte csak fény és árnyék az egész, pontosabban fény és annak hiánya. Ez a hiány az, amit egész nap „látok”. Persze, valaminek a hiányát nem „láthatom”, de nem nagyon van jobb szó a nemlétező érzékelésére. Enélkül a másfél órás fényfolt nélkül sosem jövök rá, hogy egész nap sötétben ülök.
A kép nem túl kontrasztos, de azért látni a határait. Középen a buszmegálló, míg két oldalt a csupasz vakolat, ami néhol, mint egy harisnya felszaladt szemmel, felfedi a tégla meztelen testét.
Egy férfi lép a képbe, felhajtott nyakú ballonkabátban, kalapban, biciklit tolva. A buszmegálló fedele alatt megáll, megfordítja a kerékpárt, és a pedált kézzel tekerve próbálja a láncot visszaugrasztani a fogaskerékre. Miután sikerült, visszafordítja a kerékpárt, majd odatámasztja a buszmegálló oldalához, és a kabátját igazítja. Feltűnik neki, hogy a lánc összekente a mandzsettáját. Próbálja letörölni, de csak elkeni. Bosszúsan hagyja félbe a műveletet. Elővesz egy zsebkendőt, letörli az ülést, majd felugrik a biciklire és elindul. A kép szélén még látni az újra leeső láncot. A férfi leszáll, tovább tolja, nem jön vissza a fedél alá.
Az eső a lyukas ereszből végigcsurog a vakolaton, keresztül valami groteszk grafitin, – aminek színei még csak meg sem festik a cseppeket, – le egészen a téglákig, és mint eleresztett vizelet sötét foltja terül szét rajta.
Baloldalt egy idős asszony lép a képbe, kendő a fején, szatyor a kezében. A tető szélén lecsorgó víz az alatta lévő pocsolyából szerte fröcsög. A néni hátrébb lép kettőt.
Jobb oldalról két munkás érkezik, táskájukat a fejük felett tartva. A tető alá érve elhelyezkednek a megállónak a nénitől távolabb eső felén. Szótlanul állnak, behúzott nyakkal.
Mintha megállna a kép, de nem ég ki a cellulóz, csak az eső pergéséből látni a múló időt.
A busz nem jön.
A folt a falon már benövi a teljes csupasz részt.
A horpadás a járda szélén annyira megtelik a megálló tetejéről odafolyó vízzel, hogy átbukik az útpadka kövén, és megindul a kép bal széle felé. Felkapja és viszi a leveleket, de az összetört sörösüveggel nem bír. Egy-egy erősebb lökéssel néha megmozdítja, majd inkább megkerülve tovább halad.
A busz még mindig nem jön.
Az egyik férfi az óráját nézi.
A távolban éles vakufény. A villámlást ostorcsattanás kíséri.
Kezdődik az esti műszak. Könyökével megböki a társát, int neki. A táskájukat a fejük felett tartva elsietnek balra.
A néni előveszi a zsebkendőjét, és letörli a széket, majd leül. Görnyedten, púpos háttal.
Lába az aszfalt felett lebeg, kicsit felhúzza, hogy ne ázzon át a cipője.
Az ár az út szélén egy darab penészes kenyeret lököd tovább a kép bal harmadáig, a sörösüvegig, ott megakad. A víz feladja.
Hosszú percekig semmi sem változik. Egyre csak esik.
A sötét felületen az esőcseppek táncoló fénye közti rés olyan, mint a pár pillanatnyi csönd a zenében: a koncert legfontosabb része, a taps előtt. Persze az ott csak egy pillanat, de itt bent a meghatározó, amit csak két világos folt között észlelhetünk, abban a rövidke időszakban, amíg a fény a fal lukán keresztül kirajzolja a képet. Körülötte a végtelenbe vesző hiánya csak keret, nem a mű része.
Jobbról egy fiatal nő lép a képbe. Csinos. Amint a buszmegállóhoz ér, lehajol, és kissé lejjebb húzza ernyőjét, hogy elférjen.
Elhalad az idős nő előtt, majd a tető végével kiegyenesedik, és megemeli az esernyőt is. A kép széléhez érve visszafordul. Kérdőn a nénihez szól. A válaszra közelebb megy. A néni lelép a vízbe, leemeli a szomszéd székre tett szatyrot, és a nő felé indul.
Odaérve a nő belekarol, átteszi a másik kezébe az ernyőt, hogy mindkettőjüket befedje, és apró léptekkel kimennek a fényből.
Csak az üres buszmegálló látszik. Az eső felhizlalja a padka melletti kis patakot. Erőre kapva rohamot indít. A sörösüveg megbillen néhányszor, majd eldől és megadja magát az erőszaknak. A darab kenyér szorosan követi, mígnem eltűnnek a képet körbevevő semmiben. A fény idevonzotta bogarak árnyéka kering a képen. Az egyik túl közel merészkedett. A vezérszál megrezdült. Előrontok a rejtekhelyemről. Mozi is, vacsora is! Szerencsés nap. Kint a fény már fakul, alig látszik valami. A nap már nem kukucskál be a lyukon. Az elhalványodó képen egy busz húz el az üres megálló előtt. A mozinak vége. Ismét sötét van.