Camera Obscura
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 174
Camera Obscura
A torinói ló – egy utóérzés forgatókönyve
Egész nap erre vártam. Erre a kis fényre a szemközti falon, ahol százegynéhány percre kirajzolódik a világ... igaz, tükrözve.
Megint ugyanaz a mozi, bár most épp zuhog a képen. Ismét a buszmegálló vetül a falra, mint mindig. A fő mondanivaló is az: A dialektikus materializmus reménytelensége! Pont, mint egy Tarr Béla-filmben. Kicsit már unom.
Némi fakó szín ugyan látszódik, de szinte csak fény és árnyék az egész, pontosabban fény, és annak hiánya. Ez a hiány az, amit egész nap „látok”. Persze, valaminek a hiányát nem láthatom, de nem nagyon van jobb szó a nem létező érzékelésére. Enélkül a másfél órás fényfolt nélkül sosem jövök rá, hogy egész nap sötétben ülök.
A kép nem túl kontrasztos, de azért látni a határait. Középen a buszmegálló, míg két oldalt a csupasz vakolat, ami néhol, mint egy harisnya felszaladt szemmel, felfedi a tégla meztelen testét.
Egy férfi lép a képbe, felhajtott nyakú ballonkabátban, kalapban, biciklit tolva. A buszmegálló fedele alatt megáll, megfordítja a kerékpárt, és a pedált kézzel tekerve próbálja a láncot visszaugrasztani a fogaskerékre. Miután sikerült, visszafordítja a kerékpárt, majd odatámasztja a buszmegálló oldalához, és a kabátját igazítja. Feltűnik neki, hogy a lánc összekente a mandzsettáját. Próbálja letörölni, de csak elkeni. Bosszúsan hagyja félbe a műveletet. Elővesz egy zsebkendőt, letörli az ülést, majd felugrik a biciklire, és elindul. A kép szélén még látni az újra leeső láncot. A férfi leszáll, tovább tolja, nem jön vissza a fedél alá.
Az eső a lyukas ereszből végigcsurog a vakolaton, keresztül valami groteszk grafitin – aminek színei még csak meg sem festik a cseppeket –, le egészen a téglákig, és mint eleresztett vizelet sötét foltja terül szét rajta.
Baloldalt egy idős asszony lép a képbe, kendő a fején, szatyor a kezében. A tető szélén lecsorgó víz az alatta lévő pocsolyából szerte fröcsög. A néni hátrébb lép kettőt.
Jobb oldalról két munkás érkezik, táskájukat a fejük felett tartva. A tető alá érve elhelyezkednek a megállónak a nénitől távolabb eső felén. Szótlanul állnak, behúzott nyakkal.
Mintha megállna a kép, de nem ég ki a cellulóz, csak az eső pergéséből látni a múló időt.
A busz nem jön.
A folt a falon már benövi a teljes csupasz részt.
A horpadás a járda szélén annyira megtelik a megálló tetejéről odafolyó vízzel, hogy átbukik az útpadka kövén, és megindul a kép bal széle felé. Felkapja és viszi a leveleket, de az összetört sörösüveggel nem bír. Egy-egy erősebb lökéssel néha megmozdítja, majd inkább megkerülve tovább halad.
A busz még mindig nem jön.
Az egyik férfi az óráját nézi.
A távolban éles vakufény. A villámlást ostorcsattanás kíséri.
Kezdődik az esti műszak. Könyökével megböki a társát, int neki. A táskájukat a fejük felett tartva elsietnek balra.
A néni előveszi a zsebkendőjét, és letörli a széket, majd leül. Görnyedten, púpos háttal. Lába az aszfalt felett lebeg, kicsit felhúzza, hogy ne ázzon át a cipője.
Az ár az út szélén egy darab penészes kenyeret lököd tovább a kép bal harmadáig, a sörösüvegig, s ott megakad. A víz feladja.
Hosszú percekig semmi sem változik. Egyre csak esik.
A sötét felületen az esőcseppek táncoló fénye közti rés olyan, mint a pár pillanatnyi csönd a zenében: a koncert legfontosabb része, a taps előtt. Persze az ott csak egy pillanat, de itt bent ő a meghatározó, amit csak két világos folt között észlelhetünk, a rövidke időszakban, amíg a fény a fal lyukán keresztül kirajzolja a képet. Körülötte a végtelenbe vesző hiánya csak keret, nem a mű része.
Jobbról egy fiatal nő lép a képbe. Csinos. Kezében esernyőt tart. Amint a buszmegállóhoz ér, lehajol, és kissé lejjebb húzza, hogy elférjen.
Elhalad az idős nő előtt, majd a tető végével kiegyenesedik, és megemeli az esernyőt is. A kép széléhez érve visszafordul. Kérdőn a nénihez szól. A válaszra közelebb megy. A néni lelép a vízbe, leemeli a szomszéd székre tett szatyrot, és a nő felé indul.
Odaérve a nő belekarol, átteszi a másik kezébe az ernyőt, hogy mindkettőjüket befedje, és apró léptekkel kimennek a fényből.
Csak az üres buszmegálló látszik. Az eső felhizlalja a padka melletti kis patakot. Erőre kapva rohamot indít. A sörösüveg megbillen néhányszor, majd eldől, és megadja magát az erőszaknak. A darab kenyér szorosan követi, mígnem eltűnnek a képet körbevevő semmiben.
A fény idevonzotta bogarak árnyéka kering a képen. Az egyik túl közel merészkedett. A vezérszál megrezdült. Előrontok a rejtekhelyemről. Mozi is, vacsora is! Szerencsés nap.
Kint a fény már fakul, alig látszik valami. A nap már nem kukucskál be a lyukon. Az elhalványodó képen egy busz húz el az üres megálló előtt. A mozinak vége. Ismét sötét van.