Bizonytalansági állandó
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 15
A bizonytalansági állandó
Egy nagy, nehéz faajtó volt. Pont olyan, mint amit az ember elképzel egy ódon villa
toronyszobájához. Sosem léphettem be rajta, de most, most végre megtudom, mit rejt. Ugyan
kulcsot nem találtam, de szerszámokat igen.
– Nyugodtan feltörheti. Már az öné! – mondta az ügyvéd, majd kezembe nyomott egy
dossziét, és angolosan távozott.
Az eljárás majd’ hat évig tartott, mire az Öreget eltűntnek nyilvánították. Az öröksége
meglepett;, sohasem említette, hogy rám akarja hagyni a vagyonát. Gyermekként sokat
voltam itt, később is gyakran meglátogattam, szerettem a hosszú esti beszélgetéseinket. Nem
akart irányítani, de mindig részletekbe menően érdekelte, mi történt velem.
Noémi biztatóan bólintott. Rá is átragadt abból a kíváncsi feszültségből, ami most bennem
vibrált. A zár némi munka után engedett az erőnek, az ajtó résnyire kinyílt. Noémi lökött
egyet rajta, majd rajtam is.
– Na, menj már végre!
Egy dolgozószoba volt. Egyik falán plafonig érő könyvszekrény, a másikon egy
rókavadászatot ábrázoló festmény, alatta egy fém irattároló, mellette kis asztalkán néhány
üveg és pohár. Az Öreg mértékkel, de szerette a jó italokat. Az ajtó melletti sarokban egy régi
páncélszekrény állt, a közepén egy kerékkel, amiről a króm nagy része már lepattogott.
A szoba hangulata antik íróasztalt követelt volna, de az ablak mellett egy fémvázas,
billentyűzettartós monstrum állt, hatalmas képcsöves monitorral, és a bal oldalába épített
régi számítógéppel. Idősebb volt, mint én, még a tükrön túli világból hozhatta magával. Igen,
a túlsó világ. Mindig csak így emlegette, amikor szóba került, hogy honnan jött, de sosem
beszélt róla, csak néhány elejtett szóból következtettem rá, hogy úgy menekült onnan, nem
politikai, inkább pszichés okok miatt, mintha odaát egy rács mögé zárták volna a lelkét.
A vastag falak sugározták a hideget. Odaléptem a kandallóhoz, és tüzet raktam a mellette
felhalmozott fából. Hamar lángra kaptak, már régóta száradtak itt.
Leültem az íróasztal mögé. Sosem kérdeztem, hogy az Öreg mivel foglalkozik, egyszerűen
nem beszéltünk róla, úgy tűnt, mintha mindig is nyugdíjas lett volna. Kíváncsian húztam ki a
fiókját. Egy jegyzetfüzet volt benne, amolyan napló-szerűen írva. A végére lapoztam. A
dátum múlt heti volt., akkor kértem meg Noémit, legyen a feleségem. Még az is bele volt
írva, hogy igent mondott. Teljesen ledöbbentem., Aaz Öreg évekkel ezelőtt eltűnt, a naplóban
meg, ahogy visszalapoztam, itt sorakozott végig minden. A megismerkedésünk, a
munkahelyváltásom, minden, ami velem történt azóta. Ki írta, és honnan tudott mindezekről?
Noémi látta, hogy elfehéredem, és odalépett mellém. Kezébe nyomtam a naplót, és néztem
ahogy egyre jobban megnyúlik az arca, ahogy beleolvas.
Felálltam, és odaléptem az iratszekrényhez. A csapágyak halk nyikorgással tárták fel a fiók
tartalmát. Amolyan lapozós, kartonozó fiók volt, a tetején sorakozó nevekkel, mint amilyent a
pszichológusok is használnak. Az ismerőseim neveivel. Noémi rekesze volt széthúzva, ezt
használták utoljára. Döbbenten emeltem ki a kartonját. A fotó mellett a születési adatai,
szülők, nagyszülők neve, majd a lap közepén dátumokkal az élete fontosabb eseményei,
pirosan a házasságkötés ideje. Lemerevedtem. Tényleg akörüli időre terveztem, de ezt még
Noémi sem tudja, az Öreg honnan vehette? A fiók nagyot csattant, mikor mérgesen
bevágtam. A hangra Noémi felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám. Megcsóváltam a fejem, és
odaléptem az italos asztalkához.
– Kérsz? – fordultam felé.
Noémi visszatért a naplóhoz, csak egy rövid nem-re tellett tőle. Töltöttem magamnak, és
leültem a könyvesszekrény előtti fotelbe.
Ki volt az Öreg? Minek kellettek neki ezek az iratok, és honnan tudja, mi fog történni?
Egyáltalán, arról honnan tud, hogy mik történtek eddig velem. Nyomoztatott utánam? A
bizonytalanság és a tehetetlen düh, kezdett erőt venni rajtam. Milyen jogon kutakodik rólam?
Honnan vette a bátorságot arra, hogy meg akarja határozni a jövőmet, vagy egyáltalán csak
gondolkodjon róla?
Nyilván nem ő fogja megszabni az esküvőm dátumát, de akkor meg hogy jegyezhette be, és
egyébként is honnan tudta, mit tervezek? Lassan hat éve, hogy eltűnt, azóta nem beszéltünk
egy szót sem.
A józan eszem nyugtatgatott: az Öreg mindig segített nekem, sohasem ártott, sőt, soha nem
mondta meg, mit és mikor kellene tennem. Olyan volt, mint egy pszichológus, mindig csak
kérdezett.
Ez az! Lehet, hogy agykurkász volt? Ezért vannak ezek a kartonok? Nem, az nem lehet. Egy
csomó ismerősöm neve ott volt a fiók rekeszein. Mind nem járhatott hozzá, akkor tuti
összefutottam volna velük.
Az ital utolsó kortyai már felmelegedtek a kezemben. Felhajtottam, és letettem a poharat az
asztalkára, majd odaléptem a páncélszekrény elé. Noémi teljesen elmerült a napló
olvasásában, beszippantották a gyermekkorom történetei.
Kavarogtak a gondolataim és az érzelmeim. A rideg vastömb megnyugtatón, mint minden
titkok tudója, rendíthetetlenül állt előttem. Az Öreg sejtette, hogy első dolgom lesz bejönni
ide. Sosem titkoltam a kíváncsiságomat, ráadásul ő direkt gerjesztette is. Tehát ha tudta, akkor
elő is készült rá, szándékosan hagyta ott a naplót és a kartonokat. Biztos, hogy a kulcsot is
előkészítette nekem.
Noémit kicsit arrébb tessékelve visszaléptem az asztalhoz, és sorban kihúztam a fiókokat.
A felsőben csak irodaszerek voltak, a másodikban mindenféle katalógusok meg listák
különböző népek kereszt-, és vezetékneveiről. Fel nem foghatom, mire kellhettek ezek neki.
Az alsóban egy elegáns dossziéban a birtok és a villa papírjai, valamint a végakarata
másolata volt, amit az ügyvéd már korábban ismertetett. A mappa alól előkerült egy boríték a
nevemmel. Ahogy kivettem, éreztem, hogy a kulcs van benne.
Nem nyitottam azonnal ki. Egy darabig csak méregettem a kezemben a súlyát, ami sokkal
többnek tűnt, mint egy kulcsé, ha az izmaimban nem is, de a lelkemben egész biztosan.
Gombóccal a torkomban téptem fel, mint aki tudja, hogy ettől a kis mozdulattól már soha
semmi nem marad ugyanaz.
A borítékban lévő papíron három szó volt csak:
„Biztosan tudni akarod?”
Az agyam egyre jobban zakatolt. Mi az, amit tudni akarok, és honnan tudjam, hogy akarom-
e, ha azt sem tudom, mit? De ha kiderül, hogy mit, akkor mi lesz, ha mégsem akartam
volna?
Odaléptem a páncélszekrényhez, és beleillesztettem a kulcsot a lyukba. A zajra Noémi
felemelte a fejét az olvasásból. Mozdulatlanul állt a kezében a naplóval, és engem nézett.
Lassan elforgattam a kulcsot. A kattogás egyre magabiztosabbá tett. Hát persze hogy tudni
akarom, bármi is legyen az!
A kerék nyikorogva fordult, és mint a gazdáját felismerve valami nagymacska a körmeit,
úgy húzta vissza a reteszeit a szekrény. Határozottan nyitottam ki a nehéz ajtót. Belül a polcon
három köteg kézirat feküdt. Kiemeltem a felsőt, és belelapoztam. A gyermekkorom volt
benne irodalmi igényességgel, néhol egész részletesen leírva. Hát ennyire fontos voltam az
Öregnek, hogy mindent lejegyzett? Türelmetlenül nyúltam a második kötethez. A serdülő
korommal kezdődött. Megkerestem azokat az aljas kis hazugságokat, amiket magam előtt is
szégyenlettem. Mind szerepelt benne, de sehol nem mondott ítéletet rólam. Az utolsó oldalak
a múlt hetemmel záródnak, ahogy megkértem Noémi kezét.
Épp emelem ki a harmadik kötetet, mikor kiesik belőle néhány összetűzött lap, egy kiadó
visszajelzése a kötet szinopszisáról. Tehát az Öreg egy istenverte író. A felismerés végig
hasítja az elmém: az a napló az íróasztalban a régi kötetek cselekményvázlata, a kartonok meg
a szereplők leírása. Én is csak azért érdekelhettem, mert a trilógiát rólam írta.! Persze, hogy
mindent tudott, hiszen ő találta ki az életem! Az egész rohadt világom, az ismerőseim,
minden, ami körülöttem van, csak a fantáziájának a terméke! Megírta, aztán itt hagyott,
elhúzott a saját maga alkotta világból.! Létezem egyáltalán, vagy csak egy bábu vagyok az
elképzelései játszóterén?
Elöntött a tehetetlenség dühe. A kezemben ez a harmadik kötet, az elkövetkezők tűpontos
leírásával. Felfordul a gyomrom, a hányinger kerülget az egésztől, közben az elmémet meg
vonzza a jövő tudásának a hatalma. Vajon mennyire zárna kalitkába az ismeret? Mennyire
lennék szabad tőle? Á, a francba is!. A magam életét akarom! A magam hibáit elkövetni! A
saját tanulságaimat, nem holmi előre megírt regényt! Hirtelen bevágom a kéziratot a
kandallóba. A vastag kötet lassan fog lángot. A széle kezd el csak izzani.
Hirtelen elönt a kétségbeesés. Mit csináltam?! Hülye vagyok? Hol egy poroltó?