Beépítve és kibontva
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 137
Beépítve és kibontva
Amikor először megláttam, a család ünnepelt. Ünnepelt miattam, mert megérkeztem. Úgy, mint valami groteszk beavatáskor szoktak, hogy az én sorsom is ugyanúgy megpecsételődik, mint a többieké, hogy engem is besoroltak arra a bányaszolgálatra, amit ők már félig-meddig kijártak. Sosem értettem, miért ez a megmagyarázhatatlan őrült öröm, ha valaki ugyanarra az útra lép. Hát nem mindegy, hogy hány láb tapossa még a betont, ami nem is az övék, amin maguk is idegenként téblábolnak?
Számomra sátáni kacagáshoz hasonlított az együvé tartozás eme erőszaktévő rituáléjának megnyilvánulása.
Amikor először láttam, csak egy sötét felhő volt. Mintha a szoba, ahol felsírtam, megtelt volna a kanóc olaj nélküli égésének füstjével, a sűrűn gomolygó fekete korommal, ami karcolja a szemet és a torkot.
Csak jött, lajstromba vett, és már oszlott is el. Szinte fel sem fogta az ember, mi történt, pedig ez volt a pecsét, ami Káin homlokát is csúfította: visszavonhatatlanul megjelölt sajátjaként a hatalom.
Az eset után évekig nem láttam, de mindig valahogy ott volt velünk. Ott volt egy kötelező eseményen, beszélgetéseken, vagy abban a természetfeletti fáradtságban, ami a többiekről esténként lefolyt.
Hatévesen tétettem méltóvá rá, hogy bekerüljek a kaszárnyába, ahol kéménysöprűvel pucolták ki a torkomból a dalt, a lelkemből a felhőkön lovagló hősöket, elmémből a távoli tájak vágyott lehetőségeit, hogy a tátongó űrt betöltsék a szolgálat eszményével. A szolgálatéval, ami nem jelentett konkrétumot, csak egy lojális, minden parancsot teljesíteni akaró várakozást. Ezeken az értelmetlen, labilis hullámokon lovagolva töltöttek tele olyan tényekkel, amelyeknek összefüggéstelen hálója rabságba fogva húzott egyre alább, a levegőtlen mélységbe.
Amikor úgy gondolták, hogy immár készen állok arra, hogy elnyerjem a létem értelmét jelentő szolgaságot, megkaptam a könyvet, melybe rendre bevezették tevékenységemet, azokat a cselekedeteket, melyeket nem csak elvártak, hanem kiköveteltek tőlem, amikhez soha semmilyen közöm nem volt, amiken csak, mint a vak a sikátoron, mentem keresztül.
De kellettem nekik. Kellettem, hogy legyen kin uralkodni, hogy legyen elég olyan, akitől el tudják venni, amiről úgy gondolták, nekik jár. Kellettem, hogy igazoljam létüket, és ők az én alávetettségemet. Kellett mindannyiunk felemelt tenyere, hogy járni tudjanak rajtuk, hogy mindenki tudja, ők ott fent egy másik síkon mozognak. Egy olyanon, mely mozdíthatatlanul, örökre oda van szegelve a fejünk fölé.
Mint kábulatból való ébredés, volt leengedett kezem. Megdöbbentő bizonyítéka annak, hogy ez a sík nem létezik. Ez a vélt valóság csupán azon erőfeszítésünk ideiglenes eredménye, amivel visszatartjuk a rájuk nehézkedő gravitációt. Ha csak egy percre is leengedjük a kezünket, ha csak egy pillanatra elernyednek az izmaink, lábuk ugyanazt a földet tapossa, orruk ugyanazt az izzadságot szagolja, mint a miénk. Csak a felemelt kezünk, csak az azokon való járás, és a mi ebben való hitünk teszi különbbé őket tőlünk.
Felszabadító volt rájönni, hogy a tintájuk a homlokomon nem valódi, a lajstromaik semmit sem számítanak. A szolgálatukban nincs semmi nemes, csak önző érdekeik játéka. A felemelt kezek ereje pont annyira virtuális, mint a hatalmuk, amire hivatkozva elvárják.
Mióta rájöttem, égre emelt kezeim könnyűekké váltak, nem nyomta zsíros súlyuk. Felettem már nem sötétlenek talpaik. A kék ég, a fehér felhők és a sárga napfény festi ujjaim peremeit átlátszóra, és engem a hála afelé, aki nem az én kezem erejétől lesz Úr!