Az örvény (I.)
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 49
Az örvény
Ittak a Hold vizéből, kortynyi ezüst csillogást.
Felragyogtak egyből, mégsem látta más.
Lábuk nyoma veszve zöld-sárga mezőn,
Virágszőnyegbe bújt az árgusok elől.
Érintetlen színek, ’hogy ritkán látja szem,
Mind fémesen fénylett, s lábuktól hirtelen
Éji álmát hagyó pille röpült a hírrel,
Két álmodozó álma végre életre kel.
Ott álltak ketten, várták: kezdődjön a tánc.
Hűvös érte tetten, mikor lehullott a lánc.
Nem számít idő, sok zagyva gondolat,
Pőre lelkek bújtak fűtött szenvedély alatt.
Csak forgott-forgott a világ, nincs esély megállásra.
Tudták: már ők egymás titkos útitársa.
De az út lefelé tart, míg újra talajt érnek,
Átengedték maguk a másik örvényének.
Kissé ellenálltak halkan, de a hallgatag erő
Erővel meg sem moccant, lágyan rángatta ő
A marionett kötelet, és húzta őket alant,
Míg a bent maradt lélegzet meg-megnem szakadt.
Kiutat nem kínált, de nem is keresték,
Úgy buktak alá, hogy a csúcsot elérjék.
Mohók voltak s várták, a másik majd enged,
Telhetetlen vágy falt két csalfa lelket.
Port kavart az érkezés, csak sóhajra futotta,
Mély, lassú lélegzésben csók hullt az ajkakra.
Szempár kérdez: érzed? Szempár mond igent.
S fejük virágok ezüst rejtekén pihent.
Csak forgott-forgott a világ, nem gondoltak másra,
Örökké ők lesznek ’más titkos útitársa?
Az út lefelé tartott, ők mégis felértek.
Hagyták maguk vinni a másik örvényének.
Nap nap után, sok kósza gondolat,
A varázsos éjszakának margóján megragadt.
Bár hátrahagyták a virágsárga rétet,
Kettejük örvénye sosem ér már véget.