A vágyak fránya kulcsai
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 54
A vágyak fránya kulcsai
Mese, amit Boccaccio, elég bátorsága nem lévén, kihagyott a Dekameronból.
Az alábbi kis mese a félreértések vígjátéka, melyben a gonosz szándék a saját vágya miatt ugyan büntetésre jut, ámde végül mégis azok járnak pórul, kik bár butaságban igen, ámde másban vétlenek.
Az éj nyirkos csönddel borította a városka sötét sikátorait, de a plébánia ajtón mégis kopogás hallatszott:
– Kicsoda az? – ült fel álmosan az atya a priccsén.
– Padre, kérem nyisson ajtót!
– Mit akarsz itt éjnek évadján gyermekem?
– Padre Dominico, kérem segítsen rajtam! Az egész városban csak magában bízhatok.
Az ezt követő történés némileg előjelezve a jövőben kialakuló mind erkölcsi, mind tisztán természettudományos elvek megoldhatatlan gordiuszi csomóvá materializálódásának szörnyű képét, ami a megnyíló ajtórés azon filozófiai kérdésében csúcsosodott ki, miszerint az ok és okozat logikai összefüggésében a nyikorgás vagy a rés közül melyik tekinthető egyiknek, illetve másiknak.
– Te vagy az fiam, Adriano? – kérdezte meglepődve az atya – Nem inkább ájtatossággal és buzgó imádságokkal kellene töltened utolsó békés óráidat, mielőtt hadakozásra adod fejed, melyet hamarosan a szent földért teszel kockára?
– De, de, Padre Dominico, épp arra készülök, csak családom erkölcsét és jó hírét megőrzendő módon előtte szerettelek volna megkérni, hogy tedd el nekem ezt visszajövetelemig – nyomott az pap kezébe valamit a résen keresztül Adriano –, hogy ily módon lelkemben megnyugodva tudjak a könyörgésben elmélyülni.
– Megőrzöm én fiam, nagyon szívesen – csillant meg a kulcs láttán a tisztelendő szemében a remény –, de mondd csak, mely pince lakatját nyitja ez? No, nem azért kérdem, csak úgy mellékesen.
– Ó, Padre Dominico, ezen pince gyümölcse, mint a legédesebb bor ínyemnek fontos, hogy más meg ne ízlelhesse, rejtekeit be ne járhassa.
– Értem fiam, értem. Nem is adom oda ezt senki emberfiának, efelől lelkedben nyugodalmat nyerve kezdheted a zsolozsmázást. Menj is, ne késlekedj! Felesleges bármi további szavad, ígéretem jobban köt, mint a nyolcadik parancsolat.
– Örökké hálás leszek Padre, de tudod, hiába könyörögjön bár az asszony, ne lágyuljon meg irányába szíved! Emlékezz ígéretedre! – búcsúzott Adriano.
– Dehogy adom asszon'kézbe a pincelakat kulcsát – nyomta el morgását az ajtórés eltűnésének okozatán megszülető nyikorgás (feltéve, ha ezen filozófiai szemléletmódot alkalmazzuk, mert az ellenkező mód értelemszerűen ellenkező eredményt szülne).
A páter, igencsak akkurátus ember lévén, rögvest a kódexíró pulpitushoz sietett, és feljegyezte a kulcsra egy kis darabka papírral, mindenféle tragikus tévedést gondosan elkerülendően, Adriano pincéjének nevét.
Foglalatosságát épp befejezve ismét kopogást hallott.
– Ki vagy, fiam? – szólt az atya, a jelen háborús kor férfiúkra rakott súlyos terheit felismervén, immáron már reménykedve.
– Bernardo vagyok, padre Dominico. Mindenre, mi szent neked s nekem kérlek, őrizd meg eme lakatkulcsot részemre, mígnem visszatérek!
– Persze fiam, igazán szívesen – vigyorodott el a tisztelendő, kiben a mozgalmas éji tennivalók örömöt, és a jövőbe vetett hit, remény és szeretet egyre nagyobb hullámait keltették, míg közben szép abc sorban megérkezett hozzá Claudio, Diego, Ernesto, Fernandó, egészen Vincentig bezárólag.
Padre Dominicót a szolgálatai iránt váratlanul megnövekedő kereslet, az ügymenet jelentős egyszerűsítésére sarkallta, így a kulcsokon már csak egy-egy betű lógott, beazonosíthatóvá tevén az örömök eme barlangjáratainak belépési eszközét.
A hajnal izgatott ébrenlétben találta az atyát, aki nyájáért, illetve azok lelki és egyéb javáért aggódva szemhunyásnyit sem aludt. Gyorsan megmosdva, a jövőbe vetett várakozással a szívében, a hasznos, hadakozásra is fordítható időt nem húzván sok imádsággal, sebesen megáldotta a szent föld lerohanására, azaz felszabadítására induló híveit, majd a károkat megelőző minőség-ellenőrzésre indult a pincesoron. A küldetés nemes és szent mivoltában cseppet sem kételkedett, hiszen sosem lehet azt tudni, hogy a gonosz épp mikor fertőzi meg a nemes nektárt holmi penésszel, amit egy báránykái javaiért felelőssé tett pásztor hogyan is hagyhatna!
Míg az erősödő nap kívülről, a remény belülről fűtötte a derék papot, százszorosára növelvén így az éjszakai remények okozta szomjúságát. A déli harangszó már hangos átkozódásban találta az addig jámbor nyáj őrzőjét.
– Az ördög vigye el az összes férfiút, aki hazudozik a saját lelkipásztorának, mindenféle borospincéről, hogy aztán egy hamis kulcsot bízzon rá! Hogy az összes csaló hazug gazember kerüljön a berberek, mórok és egyéb pokolbéli fajzat kardélére! Hát miféle istentelen dolog így átverni szegény szomjas abbétokat!?
Keserűségében Padre Dominicó letépkedvén az összes betűjelzést, a kulcsokat visszaszórván a zacskóba, legalább annyira bosszúsan, mint szomjasan visszatért a plébániára.
Az égiek inkább csak nevettek a pórul járt atyán, mintsem komolyra vették volna utasításait, így a férfiak néhány hét gyaloglás után, mikor a háború gondolatának heve már kissé alábbhagyott szívükben a dolgot megunva, vágyakozva vissza ágyasházaikba, útjaikat megfordítván visszatértek. Első dolguk persze derék papjukhoz vezette őket.
– Ébredjen, Padre Domingó! Kérjük, iparkodjék visszaadni a megőrzött kulcsokat, mert a dolog immáron meglehetősen sürgőssé vált és semmi további késlekedést nem szenvedhet.
A tisztelendő, épp legszebb borospincés álmaiból felveretvén, dühösen dobta ki a zacskót a hangoskodóknak az ablakon.
– Nesztek ti istentelen népség, akik saját lelkipásztorotoknak sem átallottatok hazudozni.
A férfiak, gondolván a szent háború előli megfutamodásukra, nem is perlekedtek az atyával ezért a mondatért, hanem gyorsan az égetőbb szükségek irányában kezdtek foglalatoskodni, és kibontván a zacskót, megrökönyödve szemlélték az összekeveredett, jelöletlen kulcsokat.
Vincent volt az egyetlen, aki mosolyogni bírt a látványon, mert ő, felesége nem lévén, valóban a pincelakat kulcsát adta a papnak, akinek a türelme ama napon a „v” betűig már nem tartott ki. Így, maradván elméje higgadtságában, a következő javaslatot tette:
– Férfiak, azt mondom, mindegyikőnk ragadjon meg egy kulcsot, majd szaladjon haza vele, és akinek nem stimmel, jöjjön ide visszacserélni.
Az éj maga volt a futkosások, csörömpölések és szitkozódások ideje. Az asszonyok azóta is megemlegetik azt a napot, amikor egy teljes abc-nyi kulcsot próbáltak felbőszült uraik a zárjukba.
Bár a történet itt fejeződik be, azonban tanulság nélkül egyetlen mese sem érhet véget, melyet a rákövetkező ünnepen maga az atya intézett salamoni bölcsességgel a szószékről a nyájhoz visszatért férfiaknak, kiket jelen helyzetben méltán nevezhetünk bárányok helyett birkáknak:
„Ne add más kezébe azt, mi saját magadnak a legfontosabb!”