...a szavak
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 59
...a szavak
A kis kávézó téren és időn kívül lebeg a Prote Todora Sdrica utca sarkán egy nagy ezüst hárs óvó karjai alatt. Berendezése, évtizedek óta változatlan, hangulata különleges közönséget vonz. Nem egy vers született a Banja Luka-i Költők Krétaköre tagjainak tollából, a tonettszé-kek és kis márvány asztalok társaságában. Eldugott nyugalom lengi be a helyet, elrabolva a város forgatagától a vendéget.
Egy férfi lép be, és leül az ajtó melletti asztalhoz. A tanuló köszönésére válaszul a jobb kezét a mellkasára téve egy kissé meghajol, majd összeteszi a kezét, tenyeréből csészét formál és ujjaival kettőt mutat, majd mintha egy kancsóból öntene bele.
A fiú láthatóan zavarba jön, bólint és belép a pult mögé.
– Damir bácsi, az úr nem tud beszélni?
– Nem tud. Minden szerdán öt óra előtt tíz perccel beül egy kancsó teára. Legközelebb fog-lald le neki előre az ajtó melletti egyik asztalt, vigyél ki két csészét és egy kancsó Earl Grey teát. A fülével nincs semmi baj, úgyhogy ne beszélj vele hangosan!
A fiú bólint, majd elindul elkészíteni a teát.
– Harun, – szól utána – becsüld meg, kedves törzsvendégünk!
A férfi nem mozdul, az ablakon át mereven nézi a kis térbe torkolló szemközti utcát. Csak akkor veszi le a tekintetét róla, amikor Harun megjelenik a tálcával a kezében. Elveszi tőle a csészéket, lerakja szembe és maga elé, majd a kancsóért nyúl. A fiú egy újságot is hozott neki, amit feltartott kézzel utasít vissza, majd összeérintett tenyérrel köszöni meg. A tanuló, zavará-ban meghajol neki, mire elmosolyodik, majd figyelme visszatér a túlsó oldalra.
Az ősz hirtelen és erőszakosan jött, végleg elkergetve a pázsiton kényelmesen elnyúlt indián nyarat. A vöröslő leveleket néha egy fuvallat felkapja, megtekeri, majd kissé odébb lerakja, mintha az égi posta megbízásából kellene valami közteher számlákat egyenletesen elosztania.
Az utcaseprő nemrég kezdett a sziszifuszi küzdelemnek, a kis kupacokba gyűjtött leveleket kézzel próbálja berakni egy szemeteszsákba. A kék nylon úgy csuklik össze, mint egy hisztis gyerek, de az öreg türelmes vele. Tudja, megadja az magát, ha már nem lesz teljesen üres a bendője.
A szél egy darabig gyanúsan méregeti az öreget. Ezek a levelek az ősz üzenetei, igaz kéretle-nek, de egyáltalán nem személytelenek, minden darabja gondosan egyedileg színezett, formá-zott. Nem tartja illőnek csak úgy eltüntetni a másik munkájának eredményét, így hát bosszúból körbenyargalja néhányszor az öreget, szétrugdosva a már összesöpört kupacokat.
A szemközti utcán feltűnik egy fiatal férfi. Fázósan összehúzza magán a kabátot. Kicsit tip-ródik a sarkon, mintha nem tudná merre induljon, majd a felhajtott gallér mögül odapillant a kávézó bejárata felé. A látvány megragadja a figyelmét.
Bent, az ajtó melletti tonettszék apró nyikorgással könnyebbül meg terhétől, ahogy a vendég feláll róla, és izgatottan közelebb lép a kirakatüveghez, majd néhány másodperc múlva lemon-dóan zuttyan vissza rá, mikor a szemközti sarkon álló, eldöntve, hogy nem változtat a dolgo-kon, megfordul és visszaindul az utcán arrafelé, ahonnan érkezett.
A tér jelenlegi ura megunva az utcaseprő bosszantását nagy dérrel-dúrral a férfi után ered, felkorbácsolva álmából az útpadka mellett összegyűlt koszt. A férfi a szemét törölgetve meg-áll, és figyeli, ahogy az, új játékot találva, a szemétfelhőben megforgat két terhétől megszaba-dult péksüteményes zacskót. A jelenet visszhangot ver az elmúlt évek emlékeiben, mintha ő maga keringene gyökerétől megválva a mocskos világ játékszereként, lelkén érezve a történe-lem rúgásait csakúgy, mint az ezerszer megbánt döntései súlyát.
A tanuló a pultból figyeli, ahogy a vendég felhörpinti a csészéből a maradék teát, előveszi a pénztárcáját és félig a csésze alá csúsztatja a pénzt, majd a fogashoz lép. Damir bácsi intésére segít neki felvenni a kabátot, majd az ujjából kieső sál után hajol. A férfi megfordul és két tenyerét összeérintve megköszöni, majd kilép az ajtón, és elindul jobbra a belváros felé.
A dühös hadúr a szemközti utcából visszafordulva utána pillant, bár az új játéka még leköti néhány percig, azután beleunva mégis utána ered. Élvezettel gyorsít a széles egyenes útszaka-szon, majd, mint egy pilóta, a férfi sarkához érve hirtelen felkapja a kormányt és végigborzolja a haját.
Harun egy tálcával a kezében az asztalhoz indul, hogy leszedje. A busás borravalón csodál-kozva a férfi után bámul, majd hirtelen eszébe jut valami, leteszi a tálcát, a fogasról lekapja az ott maradt kalapot, és a férfi után ered, de a kis tér már üres, csak a szél dekázik a levelekkel.
Damir az eseményeket figyelve int a tanulónak, elveszi a kalapot és indul vele hátra a raktár-ba. Épp visszaér a vendégtérbe, mikor nyílik az ajtó és belép a túloldali utcácskából figyelő férfi. A hasonlóság szembeöltő.
Körbenéz, majd csalódottan távozna, amikor az öreg megszólítja: – Szerdánként öt óra előtt néhány perccel szokott érkezni.
Damir mondatára felkapja a fejét. Hosszasan néz a szemébe, aki végül apró mozdulattal bó-lint neki. Értik a másikat.
A férfi megköszörüli a torkát, majd megkérdezi:
– Mondta, hogy rám vár? – nyel egy nagyot.
– Nem. Nem beszél, de mindig két csészét kér a kancsó teához.
– Minden héten? – csodálkozik a férfi.
– Igen. Úgy 8 éve jött először. Azóta minden szerdán ücsörög egy órát az üres csésze és szék mellett.
A férfi súlyosan mélyen sóhajt, majd megkérdezi: – Miért nem beszél?
– A torkán láttam egyszer, mintha szétroncsolták volna. Talán a háború...
A férfi elsápad, megkapaszkodik az egyik szék támlájában, majd lehuppan rá. A terhek pú-possá görnyesztik a gerincét. A múlt döntéseinek sora, mint valami megveszekedett dögevő varjúcsapat támadja, kergeti még távolabb a magány végtelen űrében. Nincs megváltás, az ember magának nem tud megbocsátani.
Damir a pulthoz megy, majd visszatér egy pohár ásványvízzel és szótlanul leteszi elé.
A férfi hálásan néz fel rá. Nyúl a pohárért, de az, a szája felé félúton megáll, ahogy meghallja az ajtó nyikorgását, – a vendég visszajött a kalapért.
Bennszakadnak a szavak.