A paradicsom menekültje
Írta: Polónyi Tamás
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 49
A paradicsom menekültje
Az égei Nap érzékien lassú búcsúcsókját váltotta a tengerrel, mikor a köpcös szerzetes egy kosárral és egy gereblyével a kezében a júdásfák árnyékában a nyugati kertbe lépett. Túl az esetebéden, elégedetten hordozta körül tekintetét az egyébként égszínben játszó tengeren, mely a horizonttal kötött frigyének óráira minden nap aranyba öltözött. Gyakran mondogatták neki idelátogató rendtársai, milyen nagyon szerencsés, hogy majdnem egy emberöltőt tölthetett a rend tengeri kolostorainak legszebbikén.
Szerencse? Meditációi gyakori tárgya, hogy lehetett volna-e másként? Tartogatott-e az élet számára egyéb lehetőséget, mint vállalni Isten hívását és elfogadni e két évtizedes száműzetést egy olyan bűnért, amit el sem követett?
A mindent körül ölelő tenger egyszerre hozott feledést és újra eszmélést. Feledtette magányát, mert az összes, a sziklát kérlelhetetlenül ostromló hullámmal a szabadság érzése vágott utat szívébe, ám arra eszmélt, hogy a szikla társas magányában sosem lehetett igazán szabad.
Gereblyéjét letámasztotta a nyugati sziklaperem már leomlott kerítésfalának romjainál, a kis kosarat pedig mellé tette. Pont ott, ahol a kilátás egyszerre állította el lélegzetét és töltötte el tisztelettel a természet iránt. Mélyen szívta be és tüdeje megtelt a megállíthatatlan erejű tenger és a tántoríthatatlan szikla százhatvan méterrel alant vívott harcában feláldozott vízcseppjeinek párlatával.
Ám a gránit is elporlik. Semmivé lesz, mint ez a terméskő fal, amely alig száz éve még óvón ölelte körül a kolostor hátsókertjét. Mígnem egy szép, felhőtlen napon lecsapott vihar lerombolta ezt a csaknem tizenöt láb széles szakaszt.
A feljegyzések szerint egy szerzetes, aki épp a nyugati kertben igyekezett a kevéske termés betakarításával megmenteni az éhezéstől a rendet, szörnyet halt a becsapódó mennykő által. Teste sosem került elő, valószínűleg a tengerbe veszett. A többiek halálra válva várták az ég ítéletét. Ám az négy nap múltán az érkezéséhez híven, minden előjel nélkül elvonult.
Akkor kapott szárnyra a legenda, hogy a nyugati kert százévente vérre szomjazik. Vámot fizet a tengernek, hogy az ne ragadja magával a büszke ormot, hátán Isten házával, cserébe az megvédelmezi minden külső veszélytől és örökkévaló létet biztosít, elzárva ezt az apró földi paradicsomot a világi lét befolyásától.
Ő maga is utánaolvasott. Valóban történtek furcsaságok. A rend alapítása óta eltelt majdnem ezer év során, közel száz esztendőnként, olykor a habok nyeltek el szerzeteseket, vagy törmelék vetett véget ájtatoskodásuknak, amely a kolostor faláról hullott alá. Akárhogy is, minden balesetben a nyugati kert volt a helyszín. A rendtársak, hacsak tehették, kerülték. Manapság a felélénkülő turizmus miatt tévedt be ide olykor világi lélek egyházi kísérettel. Épp ezért felelt meg ez a céljának. Itt végre egyedül lehet szerelmeivel a Nappal, hallgathatja a tenger szabadságra hívó dalát és nevelgetheti levenduláit.
Az alig szobányi területet maga kérte a rendfőnöktől Újév napján, aki állhatatos, közösségért végzett munkája fejében, kegyesen engedélyezte neki, hogy kedvenc növényeinek szentelje életének hátralévő idejét.
Már napok óta a kiskerten dolgozott. Felásta, majd barázdákat alakított ki. Most szeretné elgereblyézni. Utána pedig térdén végig araszolva, jelképesen vezekelve, elvetni a jövő magvait. Erre ez az időszak a legmegfelelőbb, mikor az erős délutáni meleg megszűnik, helyét a kellemes szirti szellők veszik át.
Fehér reverendája ujjából kendőt húzott elő, hogy megtörölje gyöngyöző homlokát. Maga mögött ajtócsapódásra lett figyelmes. Uralkodott kíváncsiságán. Nem fordult oda.
A kosárhoz ment és egy kis zöld vászon szütyőt vett elő, amelynek a száját madzag zárta. Megpróbálta feltépni, de az nem engedett, ezért a földön fekvő gereblyét felfordította, hogy annak fogaival el tudja metszeni a vékony zsineget.
Több ember lépteit hallotta csikordulni a kert salakján maga mögött. Megdörzsölte fáradt szemét, ezzel is elodázva, hogy oda kelljen néznie. Úgy volt vele, hogy majd elmennek és nem kell róluk tudomást vennie. Egy lábnak a zaja azonban különvált a többitől és egyre közelebbinek hangzott. Végül elhalad mellette egyenesen a perem felé.
Igyekezett nem tudomást venni róla. A hang egy fekete bőrcipőtől származott, amely felett egy világosszürke vászonnadrágba bújt lábszár sétált a látómezejébe. Végül megengedett magának egy pillantást.
A férfi épp háttal állt neki és a távolt fürkészte a leomlott falnál. A szerzetes szeme elkerekedett, keze akaratlanul is ökölbe szorult. A vakítóan fehér ing és az azonos színű panamakalap sem rejthette el azt, amitől hirtelen epe kesernyés zamatát érezte a torkában. Rég nem vágyott ismerős tekintet fürkészte hullámzó szerelme mindent elnyelő idomait. A hófehér öltözéktől elütött a napbarnított, hibátlan bőre. Szemét egy nagyon sötét, szinte az egész arcát takaró napszemüveg fedte. Szavait a tenger irányába mondta ki, de a háta mögé szánta.
– Csodálatosak az itteni alkonyok! Eleinte el is feledtem, hogy itt talállak majd, Bernard.
Válasz nem érkezett. A szerzetes, időközben ismét munkát mímelve, enyhén remegő kézzel igyekezett a magokat a földbe juttatni. A fehérruhás a legnagyobb lelki nyugalommal folytatta.
– Mikor is találkoztunk utoljára? Ja, igen. Amikor úgy gondoltad, majd beszámolsz a felügyelő bizottságotoknak, hogy eltűnt az a néhány százezer dollárocska, amit összekoldultunk, a monterey-i templomban, ugye? Arra a következtetésre jutottál, hogy én férhettem csak az adománykasszához – ezúttal a szerzetes felé fordult. Szemüvege sötétjéből egyenesen a másik szemébe nézett, majd elmosolyodott. – De akkor a rend figyelmes és bölcs vezetői, bizonyosan isteni sugallatra – mutatott magára két hüvelykujjával egyszerre a férfi – megtalálták a szobádban azokat a kisfiúkat ábrázoló fotókat abban a cipős dobozban, amely nálad sem lehetett volna, hisz nem hordtunk cipőt. Ej-ej, Bernard. Azóta, remélem, nem tartasz ilyen kompromitáló dolgot magadnál! Juthatott volna akár a pénzből is. Bár távoznom kellett, mégsem neheztelek rád és nézd csak meg, visszatértem! Igaz, már nem hordok reverendát.
A harsány reakció ezúttal is elmaradt. Bernard szaporán lélegzett, majd tudatosan igyekezett minél hosszabban elnyújtani. Mint a meditációk közben. Alig fél percen belül a pulzusa ismét közel járt a normálishoz, arca pedig levedlette ráncait.
A fehér inges tovább folytatta mondandóját.
– De most nem a múltról elmélkedni jöttem. A jövőbe fektetek – majd ismét a tenger felé fordult. – A hotel, amit ide fogok építeni, uralja majd a szigetet. Tizenkét emelet, Bernard. Tizenkét emeletnyi paradicsom. Mondd meg! Hát nem csodálatos? – majd a válla felett egy pillanat erejéig hátra sandított. – Persze neked és a testvéreidnek mennetek kell innen, de hát nincs mit tenni, a fejlődés ilyen! Biztos találtok magatoknak valami másik eldugott zugot a világban. A rendetek vezetői látják, hogy csak én menthetlek meg benneteket a pénzemmel. Én, Bernard! Maga vagyok a messiás számotokra! Van ebben valami fennkölt. Szinte látom a szalagcímeket, kilépett, de megmentette testvéreit! Szólj hozzá! Van nálam nagylelkűbb ezen a bolygón? Elfeledek mindent, amit ellenem elkövettél, mert még nagylelkű is vagyok. – kitárta a karját, mintha repülni készülne, majd hátralépett.
Az események ekkor gyorsultak fel. A szerzetes a közelgő veszélyt látva, intőn felemelte az ujját, ám a férfi, mivel a hátát mutatta, nem láthatta. Ekkor rálépett a földön heverő, fogakkal felfelé fekvő gereblyére, amely így felcsapódott.
A szerszámnyél végének sújtása a tarkóját érte. Olyan csendben csuklott össze, hogy még a szél süvítését is jobban lehetett hallani, mint magát a test eldőlését. A férfi előre bukott és eltűnt szem elől.
A szerzetes a peremhez sétált és a mélybe tekintett, de nem látta sehol. A hullámok mohón végezték munkájukat.
Ismét lépések közeledtek mögüle. Ezúttal arra fordult. A rendfőnök mosolygott vissza rá, ám izgalom ráncait vélte felfedezni a szeme alatt. Mögötte a mélybe zuhant férfihoz hasonló laza inges, vászonnadrágos, kalapos férfiak álltak félkör alakban.
– Bernard testvér! – szólította meg a rendfőnök a szerzetest – Jó, hogy itt vagy! Bemutatnálak az uraknak – azzal a társaságához fordult. – Uraim! Ő itt Bernard testvér. Rendünk egyik legidősebb tagja Montereyből. Csaknem ötven éve szolgálja Istent, húsz éve pedig itt ezen a kies szigeten. Ő a példánk az ember változó képességére és akaraterejére. – elismerő bólogatások közepette magasztalta tovább a főnök – Vétke miatt Egyházunk bírósága előtt, az elbocsátás terhe mellett némaságot fogadott. Amit rendünk szabályai szerint december utolsó kettő és január első kettő napja között szeghet meg. Ő pedig sziklaként tartja magát.
Majd ismét a szerzeteshez fordult.
– Igaz is, Bernard testvér! Nem láttad az egyik vendégünket, Mr. Rodrigot? Akit talán Elijah testvérként ismerhettél Monterey-ben.
A szerzetes fejével bólintott és a tenger felé biccentett.
– Azt akarod tudatni, hogy itt járt, de elhagyta a kertet? – a szerzetes ismét bólintott.
– Értem! – mondta a másik – Ezesetben tovább keressük. Bár ilyenkor már nem tanácsos sétálni, ezen a helyen könnyen baja eshet. Említettem az uraknak a visszatérő átkot. Csaknem száz év telt el az utolsó óta. Nem volna szerencsés, ha… de mindegy is. Nem zavarunk! Nemsokára vecsernye, Bernard testvér! Használd ki az időt!
Bernard testvér elmosolyodott és fejet hajtott, míg újra hőn vágyott magánya uralta a nyugati kertet. Mielőtt ismét letérdelt a magvakat tartalmazó zacskó mellé, szerelméhez fordult, aki közben csaknem eggyé vált a horizonttal. Elmosolyodott. A tenger befogadta az áldozatot, a kolostor ismét megmenekült.