A baracktolvaj
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 84
A baracktolvaj
Idős Solti Gyulát megkeseredett, mogorva embernek tartották az egész faluban. A gyerekek átszaladtak a háza előtt a járdán, hogy ne is találkozzanak vele, főleg ne kelljen köszönni neki. Régi iskolatársai, munkatársai, akik még éltek, elkerülték, - csak maradjon magának az a vén bolond – mondták.
Egyedül élt, felesége régen meghalt, fia Olaszországba kötözött egy kiadós veszekedés után. Pedig az volt ám a szép idő, amikor együtt élt a család, gondolt vissza a múltra az öreg.
Ketten az asszonnyal gyárban dolgoztak, a fia technikumba járt. Munka után hármasban művelték a kertet. Termeltek ők mindenfélét, volt uborka, paradicsom, paprika, sokféle zöldség, káposzta. A kert végében a gyümölcsfák szépen teremtek. Sokat dolgozott a felesége a gyümölcseltevéssel, savanyúság készítéssel.
Most, amikor kilépett a lakása ajtaján mindig ez járt a fejében. Szinte mellbe vágta a mostani üres kert látványa. Amikor a fia elköltözött minden megkeseredett, megsavanyodott benne. Nem kóstolgatta, hogy érik-e a cseresznye, a paradicsom, tekeredik-e az uborka indája. Csak ült a besötétített szobában és nem volt kedve semmihez. A kertet felverte a gaz, mindenféle gyomnövény burjánzott, vadvirágokat lengetett a szél. Minek nekem ez a kert, úgysem fogyasztok én semmit, másnak pedig nem fogok termelni, ültetni, vetni. Később ez lett a jelszava, szinte egész nap azt mondogatta: én ezeknek semmit sem termelek, fogyasszák a sajátjukat. Azt, hogy kiket ért „ezek” alatt, azt ő sem tudta pontosan. A kert végében érő gyümölcsök illata belengte az egész kertet, csöpögő édes nektárjukat a madarak, darazsak, hangyák csipkedték, szívogatták. Nem kívánta, de másnak sem adott belőle. Ő dolgozott meg érte. Olyan kéjes örömmel vágta ki a termő gyümölcsfákat, fekete szőlőt, hogy szinte örült neki, amikor a kivágott bokor, fa dőlését látta.
Késő őszre az egész kertet elpusztította, de nem csak a kert pusztult el, ő maga is egy vén, korhadt fa látványát nyújtotta. A kertet végül befüvesítette, csak az utca felüli végében lévő fiatal barackfának kegyelmezett, felesége emlékére.
Ezt a kis fát felesége ültette. Halála előtt, egy vékonyka, csenevész kis ostornyél volt csupán. Idővel „megemberesedett”, kiterebélyesedett, szép nagy koronát növesztett, s termőre fordult. Solti nem bánta, hogy megkegyelmezett neki, legalább az utcáról kevésbé látnak be a járókelők.
Egy meleg nyári délelőtt, úgy fél tizenkettő tájban, ebédért indult a közeli kifőzdébe. Elhaladt az udvaron a fiatal barackfa előtt, ott egy pillanatra megállt, megszemlélte a szépen sárguló gyümölcsöket.
A kifőzdében javából osztották az ebédet. Általában gyeses anyukák, nyugdíjasok alkották a sort. A nagy meleg szinte elviselhetetlen volt. Egyszer csak bevágtatott egy tarka ruhába öltözött, éltes nő és mindenkit félretolva a pulthoz törtetett. Solti nem állhatta meg, hogy ne szóljon be neki.
– Elhalálozási sorrend szerint megyünk, asszonyom?
A nőn, bár csak a háta látszott, a megdöbbenés jelei mutatkoztak. Egy pillanatra megtorpant, aztán folytatta a furakodást.
Solti elégedetten nézett körbe, vajon hányan hallották epés megjegyzését, de az emberek magukba fordulva álltak. Aztán hazafelé sietett, a kapuhoz érve azonban megtorpant.
A kerítés dróthálója durván letiporva állt, a barackfának a kerítéshez közeli ágait, leveleit letépdesték, kopaszon csüngtek a melegben. Az alsó ágakon növekedő éretlen gyümölcsöt nem bántották, a fa magasabban lévő, kikerekedett, sárga barackjait azonban megdézsmálták.
Soltit düh öntötte el. Mérgében az éthordót a belső járdára koppantotta és öklét felemelve hangosan kiabált. Egész délután azon gondolkodott, hogyan tudná megleckéztetni a tolvajokat. Ezt nem viszik el szárazon, - dörmögte magában. Csakhogy mi legyen a büntetés? Azt találta ki, hogy karácsonyi csengőket akaszt néhány ágra, ha azok megszólalnak, ő kirohan és ellátja a bajukat a gazfickóknak. Ezt jónak találta, kissé lenyugodott.
Esős napok következtek, amik végre egy kis nyugalmat adtak. A nagy meleget felváltó hűvös idő jobb kedvre derítették.
Pár nap múlva minden megváltozott, a régi lett. Az eső mintha nem is lett volna, perzselő nap pásztázta a vidéket. Bizonyára a viharos szél tépkedte meg a leveleket, dörmögte az öreg, amikor a fáját szemlélte. Aztán megdöbbenve látta, hogy a csengők egy része leszakítva hever a fűben. Ilyen vihar pedig nem volt. Most már elég! Öklét felemelve mutogatott a falu felé. Cudar világ lesz! – majd meglátjátok.
Olyan düh öntötte el a szívét, hogy szinte fuldokolt benne. Hátrafelé szaladt a műhelyébe, szinte betaszította az ajtaját. Tudta, hogy a nagy, durvára esztergált asztal alatt mindenféle vasak, rozsdás szerszámok hevernek. Kutatni kezdett bennük addig míg rá nem lelt arra, amit keresett, egy rozsdás, kivénhedett légpuskára.
Ez az! Örömmel nyugtázta a keresés eredményét.
Most aztán majd megtudjátok, milyen ember az a Solti Gyula, vele akartok ujjat húzni, tolvajok! – dörmögte magában az öreg, és vadul elkezdte dörzspapírral tisztogatni a vén puska csövét. Nem is emlékezett rá, mikor lőtt vele utoljára. Ez nem zavarta, hiszen csak ijesztgetni akart vele, nem lőni. Ezek a csibészek, ha majd meglátják a puskát, úgy megijednek, hogy világgá szaladnak.
Nemsokára a délutáni alvásból ébredve, mintha halk csengettyűszót hallott volna. De az is lehet, hogy csak képzelte. Lassan kilopakodott a kertbe, kezében a puskával. A fa lágyan mozgott, a levelek közül kivillant itt-ott valamilyen sárga, máshol csíkos póló anyaga.
Az öreget olyan harci izgalom fogta el, mintha vadászaton lett volna. Most aztán vége a lopkodásnak! - kiáltotta és a puska ravaszát nyomkodva célzott. Megdöbbenve hallotta, hogy a vén, rozsdás cső halk pukkanás kíséretében lőtt. Ezzel egy időben a fáról egy sárga nadrágos kisfiú bőgve huppant a földre.
Nem lehet tudni melyikük ijedt meg jobban. A kisfiú égbe emelt lábakkal az anyját hívta, Solti pedig teljesen megzavarodva állt. Az öreg puskán minden mozdulatlan volt, csak a rozsda tartotta össze az öreg szerkezetet. Akkor hogyan ereszthetett ki golyót? Arra pedig határozottan emlékezett, hogy pukkant egyet. Még jó, hogy a levegőbe célzott. Azért a kisfiú miatt nyugtalan volt. Hogy kerülhetett ide a gyerek? Ő hosszú, izmos lábú kamaszokat sejtett garázdálkodni drága edzőcipőben a fán, ők tiporhatták le nyilván a kerítést is, nem pedig ez a bakarasznyi kisfiú. Homloka gyöngyözött, keze remegett, amikor a bőgő, anyja után visítozó kisfiúhoz fordult.
– Ne bőgicsélj kiskomám, nem ütötted meg magad? – kérdezte nyugodtnak tűnő hangon, közben felemelte a földről a gyereket. – De hogy kerültél te a fára? Nem tudod, hogy nem szabad lopni? Ami nem a tied, azt nem szabad elvenni.
A kisgyerek arcán a szétkent könnyekkel felemelt egy kis zacskót, amibe legfeljebb két kifli fér el.
– Ez a magáé. Én ezt szedtem.
Solti arcán a megfeszült izmok kisimultak, kézremegése is eltűnt.
– Na ide figyelj kiskomám, hozok ki a műhelyből egy kis létrát, meg egy szatyrot, aztán felmegyek a fára, ahol a legszebb barackok teremnek, és szedek neked annyit, amennyi belefér. Jó lesz így? Utána meg haza kísérlek.
A kisfiú nyugodt léptekkel haladt a öreg mellett az úton haza felé. Házuk előtt a kert kaput betaszítva kiabálni kezdett. A kapu mögött egy kopár udvar látszott, azon egy idős nő sepregetett.
– Mama nézd, barackot hoztunk! A bácsinak puskája is van! Beviszem anyának, hadd örüljön. – hadarta a kisgyerek.
A nő hátra fordult, nyilván megismerte az öreget, eszébe jutott annak kellemetlenkedő megjegyzése, mert mindjárt rámordult.
– Mi a jó fenét keres maga itt? Ki hívta ide! Puskával fenyegeti a gyereket? Fel kellene jelenteni magát. Tűnjön el, míg jól van dolga!
Solti fele indult a söprűvel, aki jobbnak látta, ha kitér az útjából és becsukja háta mögött a kaput. Amíg hazafelé tartott, az járt a fejében, hogy milyen pokoli volt az egész nap, jó lenne, ha véget érne. Kezdődött a puska megtáltosodásával, utána a kisgyerek lepottyanásával, most pedig a boszorkány felbukkanásával.
Este, amikor lefeküdt, végig ezen gondolkodott, aztán elaludt. Szikrázó napsütésre ébredt. Csengő berregése rázta meg a levegőt. Kinézett az ablakon, két egyenruhás rendőrt látott a ház előtt. Nicsak, ilyen gyorsan intézkedett a vén satrafa.
Aztán egyszer csak eltűnt minden, éjszaka lett újra hála istennek, mondta és hátra dőlt. Az éjszaka sötétje, mint egy puha, meleg bársony betakarta az egész testét.
Másnap első dolga volt, hogy elmenjen az ABC-be. Bolyongott egy keveset, majd rátalált egy nagyméretű műanyag edényre. Megvette. Haza vitte.
Újra kihozta a műhelyből a létrát, és a legszebb barackokkal teleszedte az edényt. Bement egy székért a lakásba, a kapu elé helyezte, rátette a barackokkal teli műanyag edényt. Egy repedt vastag papírra ráírta:
Barack ingyen vihető
/A fát ne bántsák/