Vaksetét

Közzétéve: 5 napja

Novellák és kisprózák Első közlés

Vaksetét

Hát, megint kezdődik. Kattan az óra – mint valami rükvercben működő bíró, aki megelégelve a rendet, üt a kalapácsával –, és a kiállítóteremben véget ér a nyugalom, megtörik a csend, és jön a tömeg. Lökdösődnek, nekimennek mindennek, kopognak, csoszognak. Szuszogva, fújtatva próbálnak tájékozódni a teremben.
A kiállítás nagy siker, minden nap megnézik újra és újra, mintha kötelező lenne, mintha nem lenne más, ahova mehetnének. Az előtérben megkapják a zseblámpáikat, – persze valami vackot, hogy ne vigyék haza: épp, hogy csak pislákolnak –, majd lekapcsolják a világítást, és kinyitják a terem ajtajait. Azok meg beözönlenek, tülekedve, egymást félrelökve, majd megállnak előtted, – megnéznek maguknak.
Ez itt, épp a hátad közepét világítja, majd felismeréssel a szemében bólint és beírja a füzetébe: „az unalmas” és mellé írja a betűt és az azt követő számot is, ami a talapzatodon van feltüntetve, ami csak kicsit jobb hely, mint a bal alkar 1 . A másik a hátsódat vizsgálja a lámpával, közben jókat röhög, majd kinyitja a füzetét.
Te meg nem mersz mozdulni, az megzavarná az egészet. Mind eltévedne utána a teremben, aki már beazonosított, és ezért megkapnád a büntetésedet. Persze, legszívesebben felrúgnád az „ez egy segg” címkét írót, de nem mered megszegni a szabályokat.
Ki akarod kapcsolni magad a történésekből. Becsukod a szemed, és próbálsz máshol lenni, de nem megy. Az elméd kétségbeesetten keres valami emlék után, de nem talál más helyszínt. Világéletedben csak sötét termekben álltál, ahol megcímkéztek arról a részedről, amire épp a fény vetült. A feltorlódó múlt szilánkjai között azonban találsz néhányat, ami kicsit megnyugtat. Megidézed azokat az eseteket, amikor a képedbe világítottak. Először nagyon bántott, de mikor rájöttél, hogy csak a szemedbe akarnak nézni, hogy azt lássák, aki a lencse mögött van, engedted, bár volt ugyan néhány, akiről kiderült, hogy csak zavarba akart hozni. Ahogy pörgeted ezeket a fejedben, elérsz a falhoz. Ahhoz, aki után már nem volt több, mert már inkább becsuktad a szemed. Ő volt az, aki, miután a szemedbe nézett, a lámpát a saját arca felé fordította, és te valami gyönyörűt láttál. Aztán kialudt az a rohadt lámpa, és már nem emlékszel rá, hogy a tömeg sodorta el mellőled, vagy csak faképnél hagyott.
Az ábrándozásból egy idétlen alak infantilis kuncogása ébreszt. A fény a lábad között pislákol egy darabig, majd a füzetére vetül. Látod az eddigi bejegyzéseit a többiekről is: centik és idióta megjegyzések.
Időről időre jönnek ilyenek, akik a bicepszed, vagy a lábfejed méretét saccolgatják. Volt olyan is, – valami menedzser féle –, aki lóerőben írta be a vélt teljesítményedet. A legtöbben azonban csak megállnak azon az oldaladon, amerről épp érkeztek, végig húzzák rajtad a fénypászmát, – talán, ha másfél másodperc az egész –, a füzetbe belefirkálják, ami rögtön, bármi gondolkodás nélkül az eszükbe jut, és már mennek is tovább. Nagyon kevés az, aki ellép két lépést oldalra, hogy onnan is szemügyre vegyen. Azt az egy-kettőt, aki meg vette a fáradságot arra, hogy legalább körbejárt, örökké a szívedbe zártad.
Az évek alatt már annyi, de annyi címkét kaptál, „a kedves”, „az undok”, „a fellengzős”, „a segítőkész” és a legtöbb pont a másik ellenkezője. Pedig semmiből nem állna, ha másnap, amikor jön, nem a jegyzetei alapján akarna tájékozódni, hanem újra szemügyre venne, és talán akkor átjavítaná a füzetébe írtakat, de nem. Már túl van rajtad, kipipált.
Néha jön egy új, rávilágít a talapzaton lévő számodra, megkeresi a füzetében, és ha üres a megjegyzés végigmér és beír valamit.
1 Az auschwitzi foglyoknak a bal karjukra volt tetoválva a sorszámuk, esetenként kiegészítve egy betűvel (Z: cigány; AU: szovjet hadifogjok, EH: átnevelés, valamint a zsidó származásúaknak kis háromszög)

2025.október.

Néha van, hogy útbaigazítást kér valamelyik. Persze, nem tőled, tőlünk, akik időtlen idők óta állunk ott, hanem a másiktól, aki fogja a jegyzeteit és elkezdi magyarázni: „a ferdekezűtől jobbra, a málészájú mellett a harmadik, a lapátfülű”. Erre az is előveszi, de persze nem talál a noteszében sem málészájút sem lapátfülűt, – ő más neveket adott. Ha van mersze visszakérdezni, – mert legtöbben csak elfogadják, amit hallanak –, előfordul, hogy sikerül egyeztetni a megnevezéseiket. Ilyenkor még az is lehet, hogy visszamegy és megnézi újra azt a fület, és ha valóban nagy, akkor kiegészíti vele a saját megjegyzését, de a legtöbben ellenőrzés nélkül is beírják.
Az a szemüveges, aki már egy jó ideje minden nap újra megnéz magának, megint feléd közeledik. Megáll előtted, tüzetesen megvizsgál, majd megkeresi a számodat a füzetben. Csak egy pillanatra látod, hogy egy halom címke van már írva az oldaladra, de nem tudod elolvasni, mert szörnyen bizalmatlan, direkt elfordítja a füzetét. Beír még egyet melléjük. Hirtelen eleged lesz belőle, a sok bántó címkéjéből, a többi kóválygó emberből, a lámpáikból, a minősítéseikből, – és már az sem érdekel, hogy felrúgod a játékszabályokat, és az egész kiállítást tönkre teszed –, lelépsz a talapzatodról, és elindulsz az ajtó felé. A szemüveges dühösen firkálja össze a lapot, majd ki is tépi, és összegyűrve utánad dobja. Némelyek csak egyszerűen kihúzzák a számod melletti szavakat, majd folytatják a következővel.
Amikor az ajtóhoz érsz, kitárod a szárnyakat. A fény beömlik, és egy pillanatra, – amíg a legközelebb állók oda nem rohannak, és be nem zárják utánad –, a teremben szinte mindent lehet látni. Van, aki gyorsan becsukja a szemét, és van, aki körbe néz, megvonja a vállát, de te ezt már nem látod, mert kiérsz az utcára, a fényre, ahol végre látható leszel a teljes valódban, de ez senkit nem érdekel. Itt kint mindenki azzal van elfoglalva, hogy saját maga hogyan néz ki.