Vágy, akarat, végzet

Vágy, akarat, végzet

„Kettő! Már csak két betongerenda!” Talán magát vigasztalta gondolatban, talán megerősítést
remélt, hogy fel tudja rakni a födém gerendáit az épülő ház falára. Bivalyereje volt, korán
megtanulta, hogyan ossza be és használja fel a legoptimálisabban ezt az adottságát. Minden
munkát elvállalt, a legkegyetlenebbet is, tudta, előtte nincs akadály, mindent legyőz az
akaratereje.
Elégedetten nézett le a magasból a kertre. Van itt minden, gyümölcsfák, málna, ribizli, szőlő,
sőt a minap meglepte a lányát pár egresbokorral is. Tudta, hogy imádja. Büszkeséggel gondolt
a családjára. Jó feleséget talált, s a két gyermeke is szorgos, dolgos, jól tanulnak. Lám, a
nehéz gyermekkort, értékes élettel jutalmazta a sors. Nem panaszkodhat. Pénzük ugyan nem
sok van, de épül a kis Kádár-kocka is, hamarosan a sajátjukban lakhatnak, szép kilátással a
domboldalon. Szerencséje van. Első házassága nem sikerült, de a fia örömmel fogadta
testvérül az új házasságból született húgát és kisöccsét.
– Földi paradicsom! Kell-e több a boldogsághoz? – kiáltotta nevetve és hálát adott a sorsnak,
hogy asszonyát felé sodorta. Nélküle semmi sem sikerült volna. Csak vele!
Hirtelen megszédült, verejtékezni kezdett, furcsa táncot járt szeme előtt a napsugár. Mi ez?
Ilyet még nem érzett. Talán mégis megemelte magát? Leült az egyik gerendára, mozdulni sem
mert, csak nézett maga elé. Nemsokára jobban lett, megkönnyebbült amikor visszatért az
ereje. Óvatosan mászott le a létrán. Hiába kérte a családja, együtt készítsék el a födémet, ő
egyedül akarta meglepni őket. Siet, hogy minél előbb beköltözhessenek. A fia érettségire
készül, a lánya három műszakban dolgozik. Nem akarja leterhelni őket. A házépítés az ő
feladata, ő a családfő, és állja is a sarat. De mi volt ez a rosszullét az előbb? Titokban kell
tartania, nem szabad megijesztenie a családját. Kicsit visszavesz a tempóból, lassabban
dolgozik és minden rendben lesz.
– Kérj, az anyád úristenit, de ne lopj! – kiáltott egy srácra, aki a kerítésen átmászva tört le egy
szép ágat az egresbokorról. Elkapta a fiú karját, kishíja volt, hogy nem törte el dühében.
Minden féleleme, kétsége erős karjába tolult, úgy rázta meg a gyereket, hogy maga is
megijedt. – Tartsd a zsebed – szánta meg a fiút. – Ha kérsz, kapsz, de ha lopsz, eltöröm a
karodat, ahogyan te letörted ezt a szegény ágat. Ne lopj a más kertjéből, megértetted?
A fiú boldogan menekült ki a kapun, és nem értette, miért nem verte meg ez a hatalmas
ember, amikor rajtakapta őt. Nézte a fiút, ahogyan az út szélére ülve eszi a még éretlen egrest.
Eszébe jutott a gyermekkora, amikor az anyja az erdőre kergette fáért. Ő is a bokrok bogyóit
szemezgette, hogy az éhségét csillapítsa. Házakhoz járt fát vágni, locsolni, hogy egy kis
meleg levest kaphasson. Nem nőtt volna ilyen nagyra, nem lenne ennyire erős, ha nem
segítenek rajta a jószándékú emberek. Ezért nem ütötte meg a fiút. Talán tanul belőle.
Emberséget, kitarást. Talán megtanulja becsülni a más munkáját.
Elzárta a szerszámokat, bezárta a kaput és elindult át a város túlsó felére, ahol a másfélszobás
bérlakásban éltek. Jó hosszú séta, majd 5 km, ezalatt van ideje összeszedni a gondolatait.
Rágyújtott egy cigarettára, egy 5 ÉVES TERV- re, a gyárban majd minden szaki ezt szívta.
Útközben másokat is megkínált, ismerősöket, akikkel pár szót váltott. Jól esett a beszélgetés.
Otthon elmesélte, hogyan csípte el a tolvaj fiút, kérte a gyerekeit, óvatosak legyenek vele.
Elgondolkodva feküdt le aludni, de nem jött álom a szemére. Először történt meg vele, hogy
valamit eltitkol a felesége elől.

Egyre gyakrabban lett rosszul. Izzadt, verejtékezett, de mindig a munkára fogta. Ha gyenge
volt, félrevonult, a szőlőlugassal babrált, az nem volt megerőltető. Úgy tűnt majdnem minden
kész, a kert is, a ház is, élhetik végre a saját életüket, szórakozásra, kirándulásra is jut majd
idő. A szép terveket azonban éppen a felesége húzta keresztbe. Látta a férjén, valami nincs
rendben vele. Várta, hogy elmondja mi bántja, de hiába, makacsul hallgatott. Végül nyíltan
szegezte neki a kérdést:
– Miért nem hagyod, hogy segítsek? – kérlelte, de mindketten tudták a választ. Az asszony
egészségügyi szakiskolát végzett, jó ideje tudta, mekkora szenvedést áll ki a férje, miért nem
bagózik már. Segítette és kímélte ahogy tudta, de tudta azt is, mire számíthat egy tüdőrákos
beteg a hetvenes évek közepén.
– Vége – mondta ki a fájdalmas mondatot, miközben úgy ölelte a feleségét, mintha sohasem
akarná elengedni. – A gyerekeknek ne mondjuk meg, rájönnek maguktól is. Az orvos időben
szól, amikor a kórházba kell mennem.
Ebben maradtak. Látszólag minden tökéletes volt, munka, játék, bográcsozás, kirándulás. A
fia jól tanult, a lányát a legjobb dolgozók között tartották számon. Azután egy megfázás
hirtelen gyorsította fel a folyamatot. Már nem dolgozott, csúnyán lefogyott, ki sem mozdult
otthonról. Titkolták az állapotát, nem mondták senkinek, a betegsége a négy fal között maradt.
A mentőt várta, az ablaknál ült. Tudta az utolsó útja lesz, a kórházból már nem jön haza.
Nézte a kertet, a gyümölcsfákat, a rügyek duzzadtan várták a márciusi napsugár melegét.
Vajon mennyi termés lesz rajtuk? Már sohasem tudja meg. Milyen szépek, egyformán
metszve, mint daliás legények a lányokat táncra kérve, úgy sorakoznak egymás mellett.
Szemét elöntötte a könny, eszébe jutott a kultúrterem, ahol először táncolt a lánnyal, akiről
rögtön tudta, csak ő lehet a párja, senki más. Most itt ül görnyedten, lefogyva, vastag köntöse
lötyögve lóg rajta. Hirtelen ocsúdott ábrándjaiból. Odakint, a mentősök miatt láncra vert
hűséges kutyája fülét hegyezve nézett a kerítés felé. Ott állt a tolvaj fiú! Kezében fűrész.
Lopva körbelesett, hallgatódzott, s mivel látta a kutya erős láncait, egy mozdulattal dobta át a
fűrészt, s ugrott utána a kertbe. Vigyorogva csapott a fába, a fűrész sikított fájdalmában,
ahogy az ágak közé hasított vele. Döbbenten nézte a fiút. Erős legény lett, már nem ijedne
meg egy rozzant betegtől, akinek jártányi ereje sincs. Ült és zokogott. Siratta a fáit, saját
magát, a szép életét. Egyszerre tört rá a kiszolgáltatottság, az elesettség, a tehetetlen düh.
Amikor a fiú már a harmadik fa ágait vágta volna, utolsó erejével felállt, köntösét éppen, hogy
átkötve, karjait széttárva úgy dörömbölt az ablakon, mintha deltás izmokkal nyitni akarná. A
düh és a tehetetlenség, hogy szép fáit tűzrevalónak lopja el és barmolja szét ez a kis mocsok,
megsokszorozta az erejét. A kutya csak erre várt, hangos csaholással tépte el a láncot, és
vetette magát a fiú felé, aki mindent hátrahagyva menekült haza. A kutya féllábon állva
megjelölte a kerítést, majd lassú léptekkel indult az ablakhoz, a szétszakad láncot maga után
húzva. A párkányra támasztott lábakkal figyelt befelé, őt nézte, ahogy a padlón elterülve,
lihegve levegőért kapkodott. Majd szó nélkül lefeküdt az ablak alá, fejét a mellső lábaira tette,
és nem mozdult. A mentősök a feleségével együtt érkeztek, óvatosan rakták hordágyra az
asztal mellől, a földről, ahol összeesett. Kérdezték mi történt, de nem válaszolt. Felesége
mindent kitalált, ahogy a kutya néma bűntudattal feküdt a lánc darabjai közt, ahogy a
szétbarmolt fákat és a fűrészt meglátta. Fuldokolva kérte ne beszéljen, mindent ért, de most
indulni kell. Csak rábólintott, már beszél sem tudott. Amikor kivitték a kapun, visszanézett a
kutyára. Az utolsó pillantásuk volt. A kutya nem mozdult az ablak alól, nem evett, vizet is
alig, de azt is csak az ablak alatt volt hajlandó meginni. Négy nap után felállt, lerázta magáról
a lánca megmaradt darabjait és iszonyatos erővel kezdett vonyítani. Talán úgy érezte, hogy ő
ezt hallja valahol. Minden éjjel vonyított az ablak párkányára támaszkodva, de nappal
hallgatott. Soha többé nem kötötték láncra. Nem szökdösött el, vigyázott a házra, az ablak

alatt aludt. Később újra birtokba vette a házát, de úgy aludt el minden éjjel, hogy a lába és a
teste az ő köntösén pihent. Panaszkodott a néma Holdnak, ki tudja mit mesélt neki.

József Attila
IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK
 
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.

 
1924 nyara