Szelíden fáj a hiány
Írta: Pődör György
Közzétéve 5 napja
Megtekintések száma: 265
„SZELÍDEN FÁJ A HIÁNY”
Interjú Gősi Vali vasi költőnővel
Egy szíveket érintő, mély és fájdalmas érzelmek esszenciája az a vers, amelynek második sorát emeltem ki címnek.(Bölcsek hagyatéka) Őszintén bevallom, a költőnő sok versét olvastam eddig sokféle irodalmi periodikában, de csak most döbbentem rá arra. hogy földim. Nehéz szavakat találnom a kérdéseimhez, mert tudom, hatalmasak a veszteségei. A szerző Lucian Blaga román költő, egyetemi tanár négysorosának két sorával oldja fel bennem ezt a szorongást: „…sosem oly szörnyűek a szenvedések, hogy ne lenne belőlük ének.”
Sok mindenről próbálok Vele beszélgetni.
Gősi Vali Halkuló hiány bemutató Harcsás Judittal Győri Nemzeti Színház, 2012
-
Első kérdésem szülőfaludhoz, Rábagyarmathoz kapcsolódik. Gyermekkorod bölcsőjének, a tündérmesék valóságos világának említed. A Rába közelsége, és a falu kora magyar múltja mindenkiben hasonló érzéseket kelthet. Avass be gyermekkorod titkaiba, legyél szíves!
Sohasem voltam az az álmodozós kislány, aki esténként becsukott szemei mögül egy különleges, elképzelt világba utazott. Miért is tettem volna? Egyszerűen csak megéltem az álmaimat egy szűk, de annál színesebb és varázslatosabb világ számomra természetes csodáit a vasi falucskában, ahol felnőttem. A mindennapok eseménytelennek tűnő állandóságában, ölelő biztonságában, csendes békéjében csodálkoztam rá arra a természetes ritmusra, amely naponta újra és újra elhozta a hajnal, a nappalok, a lomha délutánok és esték fényeit – árnyait. Ez a csodavilág – a völgyben megbújó, fenyőerdők övezte kis falu a folyóval, a hozzá siető patakkal, a dombok, ahonnét olyan mesés volt gyermekként egymással versengve lehemperedni, beszívni a rét, a fű, a táj, a beláthatatlan láthatár ízét-illatát – maga volt a varázslat, amely hol havas-fehér hajnalokkal, hol szikrázó nappali fények közt, vagy a szürkület sejtelmes, de sohasem félelmetes árnyaival áradt be a házunk apró ablakain. Nem álmodoztam, mert ott, akkoriban minden valóságos volt, amit egy gyermek képzelete teremthetett. Tündérmesékben éltem, igazi, hús-vér tündérekkel. Itt a csendnek is hangja volt, ritmusa, akár a versnek; andalító dallamára aludt el esténként a világ, és benne én, abban az ölelő szeretetben, amelyért egész életemben hálás leszek szüleimnek, nővéremnek, nagyszüleimnek, tanítóimnak, gyermektársaimnak. Idilli volt ebben a kis faluban, Rábagyarmaton felnőni, ahova gyökereim a nagyvárosból ma is visszahúznak.
-
Írod, hogy verssorok dallamán cseperedtél fel, életpályádat mégis pénzügyi területen kezdted el. Igaz, az utolsó 25 évben a Magyar Rádió Győri Stúdiójában dolgoztál. Mit jelentett számodra az irodalom ezekben az években? Nagy muníció lehetett, hogy később ennyire segített az alkotásod kiteljesedésében.
Végtelen szeretetük mellett, egyúttal fegyelemre és rendre tanító szüleim a szombathelyi közgazdasági szakközépiskolát javasolták továbbtanulásra, annak ellenére is, hogy a vers, az irodalom eszmélésem óta életem – de a családi életünk – meghatározója is volt. Gyermekdalok, népdalok, mesék, mondókák, a mára több, mint száz éve egyre színesebben működő helyi színjátszók – a mi csodálatos színházunk – világában nőttem fel, ahol édesapám már a legelső darabokban játszott, de a családi ünnepek is gyönyörű énekhangjával, az éjszakák édesanyám csendes altatódalaival, a nappalok versimádó nővérem szép hangjával kezdődtek, és tanítóim, tanáraim úgy az általános- mint a középiskolában hamar felismerték az én irodalom- és versimádatomat, segítettek, bátorítottak, rendszeres versmondásra biztattak. A középiskolai kollégiumban, diáktáborokban nagyszerű irodalmi estek, szavalóversenyek állandó szervezője, résztvevője voltam. Felvételim az akkori, szombathelyi tanítóképzőbe sikeres volt ugyan, de kollégiumi férőhely híján nem kezdhettem el vágyott tanulmányaimat. A tanult, szakterületen, pénzügyi területen dolgoztam egy ideig, és hamar rám talált a minden más vágyat elsöprő szerelem, amely Győrbe szólított. Ötven éven át tartó, meghitt házasságunkból két gyermek született.
A Magyar Rádió Győri Stúdiójába kis kitérők után egy pályázat útján kerültem, ahol huszonöt évig dolgoztam pénzügyi vezetőként, de boldogan vettem részt számtalan irodalmi műsor szerkesztésének, gyártásának előkészítésében, forgatókönyvek összeállításában, reklámszövegek írásában. Azt hiszem, ez volt az a területe – egészen a nyugdíjazásig tartó – munkámnak, amely ott tartott az irodalom közelségében is, feloldva a gyakran nehéz, sok kötöttséggel, állandóan változó törvényekre való figyeléssel járó feszültségeket, felszínen tartva, erősítve a bennem élő és egyre teljesebb lírai énemet.
-
2005-től publikálsz verseket , mint afféle szabad alkotó, sokfele adva gondolataidat, érzéseidet. Milyenek voltak az első benyomásaid az irodalom birodalmában?
Különlegesek voltak az első találkozások a publikálási lehetőségekkel. Számomra az akkoriban sorra alakuló virtuális irodalmi közösségek voltak a legmeghatározóbbak. Irodalmi pályázatok, a közös érdeklődés, elhivatottság – néha már-már megszállottság – jellemezte e közösségeket, amelyek számomra, munkámból adódóan is lehetőségeket kínáltak; hívásokat kaptam, amelyeket örömmel fogadtam. Nagyszerű műhelyek is voltak egyúttal ezek az alkotóközösségek, ahol lehetőség volt tanulni, fejlődni, megismerni a kortársakat, felidézni a verstani ismereteket, idővel elfogadni, elhinni magunkról is, hogy lírai gondolataink szárnyakat kapva verssé válhatnak. És e közösségekben szárnyakat kaptunk.
-
Nem akarok fájó sebeket felszakítani, mégis beszélnünk kell életed egyik legnagyobb traumájáról. a fiad elvesztéséről. Röviden a lassan két és fél évtized tragikus eseményéről, sajtót idézve:” Lassan 21 éve, a görögországi Korfu szigetén a magyar Gősi Zoltán kimentett a háborgó tengerből egy fuldoklót, őt viszont elnyelte a mélység. Zoltán 26 éves volt csupán.” Akarsz róla beszélni? Megértem, ha nemleges a válasz.
Beszélnem kell róla, mert értékes, szép, kiteljesedett életünk legmegrázóbb, legigazságtalanabb próbatétele volt elfogadni ezt a ma is felfoghatatlan tragédiát, amely valami ösztönös utat nyitott mégis annak felismerésére, hogy talán gyógyírként hat majd a fiunk emlékének méltó őrzése, az, hogy nem hallgatjuk – nem hallgatom – el a ma is tabuként kezelt gyászfolyamatok megélését, hiszen sajnos, számtalan sorstársunk is velünk együtt keresi a válaszokat a gyakran megválaszolatlan miértekre.
Legelső írásaim több évig a lélek dolgairól, a gyászról, emlékezésről szóltak, gyakran gyászcsoportok meghívására. Férjem egyre intenzívebben mélyült el a fotózás, a természet szépségei, a madarak világának rejtelmeiben. Egymást ösztönösen felemelve, kiemelve a fájdalomból új minőséget teremtett számukra a számtalan közös kirándulás, barátaink hívásai, és az irodalmi-művészeti közösségek hívásai, ahova az évek során mind gyakrabban mentünk együtt. Az igazi gyógyír azonban a hozzánk érkező tündéri unoka, Mira érkezése volt, akivel lányunk ajándékozott meg minket, aki az állandó mesélések, felhőtlen, örömteli együttlétek mellett mondókák, versek, mesék írására is ösztönzött. Ilyenkor ő volt a legelső, szigorú kis bírám, és bizony, ahogy cseperedett, egyre gyakran terelt a való világba, figyelmeztetve, hogy „az nem úgy volt, az nem lehet” – mert szinte észrevétlenül kinőtte a gyermekmeséket. Hiszem, hogy korai, rendkívüli szövegértése, az olvasás szeretete, kitűnő tanulmányi eredményei e korszakában gyökereztek, és eredményezték azt, hogy a hatosztályos gimnázium idén érettségiző, kitartó, következetes diákjaként jövőre megvalósulhat nagy álma, és orvosi egyetemre járhat.
-
Fiad tragikus halála után fordultál az írás felé és azóta több köteted is megjelent. Mennyiben segített az írás a tragédia feldolgozásában?
Ha megtörténik velünk a feldolgozhatatlannak tűnő életesemény, bezárul köröttünk a világ, bezárulnak a templomok, az imakönyvek, valószínűtlen lesz a létezés, eltűnnek a boldog, családi-baráti együttlétek. Az a világ, amely ránk nehezül, mindenki mást kivet magából, csak őket, kettejüket öleli eggyé… – az angyallá vált gyermeket és az emlékekbe kapaszkodó anyát… Ez a világ leírhatatlan. Egyszerre szűk és tágas, színes és hófehér, fényes és színtelen, zárt és végtelen… Ám néha – talán valami különös kegyelem révén – kinyílik egy másik dimenzió, amely ennek a semmihez sem fogható létállapotnak olyan, ösztönösen gyógyító kísérője lehet, amely elhozhatja, megmutathatja a határtalan béke, szeretet, fájdalom és boldogság legmélyebb megismerésén át a létezés értelmét. Ilyen az a kiteljesedés, amelyben a legegyszerűbb, értelmet adó tevékenységeken túl a legmagasztosabb alkotó tevékenységek is megélhetők, ha képesek vagyunk felismerni a hívásokat és önmagunk értékeit. Valami ilyen különös kegyelem részeseként születtek a verseim, és emeltük egymást egyre följebb a család többi tagjával, érezve, hogy a hosszú túlélés után újra tartalmas életet élünk valamennyien. Végtelenül hálás vagyok ezért, hogy ez így történhetett velünk.
-
A Halkuló HIÁNY című köteted 2012-ben jelent meg. Erről abban az időben így írtál:”A legmélyebb sorstragédiának, a gyermekem elvesztésének feldolgozhatatlan, szükségszerű, szinte véget nem érő magányában az éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy e szenvedés idővel − észrevétlenül − tollat rejtett a kezembe: írjak a titokzatos taburól, a megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben” Elolvasva a verseket, mennyire sikerült?
Lassan húsz éve, hogy első, az Aludj, kisfiam című versem megjelent, már hangos versként is. Végtelen hálát érzek, hogy a legelső hívásokra „kimerészkedtem” a világba, kinyíltam újra az emberek felé, számtalan visszajelzés vár nap mint nap, hogy helyettük szólok, verssoraimba kapaszkodva felszakadnak néha másokban is a már-már megkövesedő könnyek. Szeretek a lélek rejtelmeiben botladozni ma is, és ez így lesz talán már élethosszig, és egyszer talán választ kapok arra is, jó úton jártam-e, ahol – reményeim szerint lélekben túlnőve azon, hogy emléket állítottam életem egyik legkülönlegesebb ajándékának, a fiamnak – ösztönös önterápiámat megismerve mások is követni kezdtek, és a túlélések után számukra is újra élhetővé vált a világ, kicsit általam, versüzeneteim által.
Hálás vagyok, hogy sok év után, észrevétlenül – és talán válaszul – ért el az a kegyelem, amelyben a művészetek, a természetre való állandó rácsodálkozás, a versek, az irodalom szeretete egyre erősödő lelki épülést hozott, és valami csodálatos késztetést, amelynek ajándéka a mostanára állandó késztetés az olvasás mellett, a rendszeres írás. Visszajelzésként mondhatatlan bizalom és békesség, biztató szeretet vesz körbe és egyre nő köröttem, melyben halkulnak hiányaim, kis lírai túlzással talán megédesül, arannyá érik a szenvedés is, és élni segít számtalan túlélés után… Újra élni.
-
Milyen változást jelentett művészeti irányzatodban a 2015-ben Hódolat a tavasznak és a 2017-ben megjelent ( és a a MEK gyűjteményéből letölthető) köteteid?
Második kötetem életem másik csodáját, a lányomat köszönti, és biztatja az értékes életörömök felismerésére, megélésére mindazokat is, akik az alkotó életben, vagy a világ, a természet szépségeire való rácsodálkozásban találják meg a létezés szépségeit, amely út elvezethet mindannyiunkat a legszebb, legmélyebb emberi érzések felismeréséhez, megéléséhez. Rendkívüli ajándékként éltem meg azokat az éveket, amikor már naponta rácsodálkozhattam Mirára, a hozzánk érkező, rendkívüli kislányra, akinél tündéribb unoka elképzelhetetlen. Igazi értékes öröm minden pillanat, amit ma, immár gyönyörű, gimnazista nagylányként vele tölthetek.
Az írás, a megtisztelő hívások publikálásra állandó szerzőként is mindennapjaim részévé vált. Innen már egyenes út vezetett a harmadik, a Misztériumok című kötetem megjelenéséhez, egyre hosszabban elmélyülve ebben a sejtelmesen szép világban, a létezés rejtelmeiben. Azt hiszem, ezekben az években már újra teljes életet élhettem, azzal együtt, hogy veszteségeim, hiányaim egyre nőttek.
-
Első prózai köteted, az Emlékkönyv 2022-nen jelent meg, s ebben tulajdonképpen az érzelmi szálak talán hasonlóan szövődnek, mégis más hatással vannak az emberekre. Tulajdonképpen önéletrajzi regényed, melyet közel hét évtized emlékeiből, érzéseiből és álmaiból szőtted. Avass be a kötet tartalmába, lényegébe bennünket
Az önéletrajzi könyv a világjárvány idején került az olvasók kezébe, és arról szól, amiről verseimben is gyakran írtam: hogy a tündérmesék világából induló út, amely során a legnagyobb veszteségeket – gyermek, szülők, rokonok, barátok elvesztésének drámáit – is megéltem, miként vezethetett el mégis a lélekölő gyász helyett lelki épüléshez, hogyan válhatott a drága gyermek neve és hőstette legendává az emberek emlékezetében és a család szívében, hogyan képes a vers, az irodalom, az alkotás öröme, a mély líraiság segíteni abban, hogy szeretteinkkel akár élethosszig –, vagy ki tudja? – talán azután is szoros lelki kapcsolatban maradjunk.
Vallom, hogy a valódi szépség belülről, a lélekből fakad, s csakis harmóniában lévő gondolataink teremthetik meg azt a belső fényt, ami tragédiákon is túlnőve, kívül is ragyogóvá válhat írásokon, alkotásainkon át. Ez a könyv – reményeim szerint – a legmélyebb fájdalmak túléléséről, és az életigenlésről szól. Élettörténetem azt üzeni, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyből ne lenne kiút, és az úton soha nem vagyunk egyedül.
A könyv fejezetekben mutatja meg célomat a megírásával, amelyek egyikében ezt így fogalmaztam meg: "Szavakká szeretném varázsolni létemet és szeretteimét is, meghaladva az emberidőt." (Emlékkönyv, Beszélgetés Istennel)
9. Legutóbbi verseid egy részét a 2020-ban kiadott Szavakkal festett képek című kép-vers albumban, és a 2022-ben Hajnali fény címmel megjelent kortárs török versek egyik fordítójaként publikáltad. Nyolcadik köteted, a Van, ami örök a legfrissebb., s talán a legfájdalmasabb. Veszteségek gyémántkönnyei a verseid. Micsoda érzelmek, micsoda tartás kellett az íráshoz!
Nagyszerű, bátorító érzés volt minden hívás ezen az úton, ahol egyre többen fordultak felém kérdéseikkel, avattak be saját fájó, vagy éppen felemelően szép érzéseikbe, szólítottak meg más művészeti ágak képviselői, hogy gondolataink, üzeneteink találkoztak, mondanivalóink, üzeneteink kiegészítik egymást. Életem részévé vált az egyre teljesebb és tartalmasabb családi élet, a nagyszülőség semmihez sem fogható megélése mellett a közösségi lét, az irodalmi – művészeti rendezvényeken való személyes találkozások, élmények értékes örömei, amelyek a hiányaimmal együtt is újabb és újabb ihletéseket adtak. Egyre több megtisztelő feladatot, felkérést kaptam, immár arra is, hogy másokat is magammal hívjak erre a szép útra, ahol egyre erősebben él a közösségek húzóereje. Ezek a megtisztelő hívások mára a város – elsősorban a győri könyvtár irodalmi-művészeti közösségeinek elkötelezett híveként – személyes, ünnepi műsorokban, irodalmi kiadványok, antológiák szerkesztésében való megtisztelő közreműködésekre is várnak. Ilyen – a teljesség igénye nélkül említve – az idén 25 éves Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség, a Mondj te is egy verset helyi irodalmi közösség, és valami felemelő szeretettel, állandó figyelemmel, hívásokkal az ország távolabbi részein, és az Interneten működő, számtalan irodalmi közösségben is otthonra találtam. Közülük – szintén a teljesség igénye nélkül – csak néhány: a Kortárs Magyar Irodalom kiadó, a Litera- Túra Művészeti Magazin és Folyóirat, az Irodalmi Epreskert, az Agria folyóirat, a poet.hu irodalmi közösség, és a közösségi médiák felületein működő irodalmi csoportok, ahol rendszeresen megjelennek verseim, és néhányuknál szerkesztő lehettem.
Nyolcadik könyvem, a Van, ami örök egy versválogatás, amely hasonlóan a legelsőhöz emlékező kötet. Szemelvények vallomásaimból, fontos emlékeimből, amelyek reményeim szerint megvillantják hitemet, hogy létezik érzés, amely értelmet ad életünknek, amely bizonyság arra, hogy van teljes élet elviselhetetlennek tűnő fájdalmakkal, hiányainkkal is, van az az út, ami a teljesség felé vezet. A kötet reményeim szerint azon túl, hogy méltó, személyes emléket állít a fél évszázadig tartó szép, közös útról idén eltávozott, örök társamnak, aki nemrégiben követte éppen negyedszázada előre ment fiunkat, kis reményt üzen mindazoknak, akik még a keresők útját járják, hogy erősödjön hitünk: van, ami örök, és egyetlen, gyönyörű szóval kifejezhető az emberlét értelme, hiszen ezért érkeztünk a világra: szeretni. Csak szeretni. És ez az út a cél maga.
https://konyvszalon.com/oldalak/programok-vasarnap.html
A Magyar Kultúra Napja, Győr, könyvtár. 2023. január 22.
10. Olvastam, csodálatosan szép és emberi az ars poeticád. Szeretném ezzel zárni a riportot, kérlek, avasd be a Hetedik olvasóit is ebbe a vallomásba!
Mint valami varázslat, úgy fakadnak fel, születnek halottnak hitt érzéseink, formálódnak szavakká, verssorokká az emlékezéssel. Különleges, kegyelmi pillanatokban érlelődtek versekké a legújabb kötetembe válogatott vallomások, melyek melankóliája óarany emlékezésekké szelídülhet az időben, felvillantva a szeretteinkkel való újbóli találkozás álomképét.
Ma már díjakról, elismerésekről is számot adhatok, amelyekért hálás vagyok, de vallom: a díjak nem fontosak, a velük járó kötelezettségek annál inkább: megtenni mindent a lehető legtartalmasabb, legértékesebb szolgálatért, amire vállalkozik az ember.
Ars poeticám: Nekem a vers a lelkem is; a vers felemel, átjár a szíveken. Élni segít a legmélyebb gyászban, sorstragédiákban is, és elmenni tanít.
Egyik legfontosabb útravaló azonban éppen a napokban megjelent, Van, ami örök című kötetem ajánlásával érkezett, erőt és hitet adva, hogy a „megsebzett hajnalokon”, tört szárnyakkal való világra ébredésekben születő versek sem hiábavalók:
„A tornádó szemében szerzett tudása aranyszínű fátyolként lobog. Gősi Vali ezen a szöveten keresztül szűri át a sorsot, s tollvonásai mentén felszikráznak egy teljes és igaz élet mozzanatai. Mert azon kéz munkája, amelyet a szeretet irányít, fogjon bármilyen vállalkozásba: áldott eredményre vezet.”(Dr. Horváth Sándor Domonkos igazgató,
Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi tér)
Győri Nemzeti Színház győri antológia könyvbemutató pavilon Férjemmel Gősi Ferenccel
Nem is tudom, mit lehet vagy szabad zárógondolatként az interjúhoz leírnom, annyira szívbe markoló emberi sorsról van szó. Sokan belerokkannak ilyen tragédiákba, mert nem sikerül feldolgozni azokat. Azt hiszem, igaz az az állítás, hogy a művészetnek, különösen a verseknek különös hatásuk van a lélekre. Kiírva és nem csupán kisírva, kimondani a világnak és nem csak elmondani (valahol- valakiknek), gyönyörű-kemény gyémántversekbe vésve így talán már „szelíden fáj a hiány”! Úgy gondolom, mélyebben megismerve Gősi Vali belső világát, jóval közelebb jutottam a költőnő érzelmeihez, amelyeket verseinek prizmáján át az olvasók felé sugároz. Köszönöm az interjút, meghitt békés karácsonyt és lelki erőt kívánok a folytatáshoz.
Tündérmese a falumról
– Mirának, hálával gyermekkorom bölcsőjének,
Rábagyarmatnak, családomnak, tanítóimnak, tanáraimnak,
otthoni barátaimnak –
Azt hittem akkor én, hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén, dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj, s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja velem az egész világ,
ami nekem csupán az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán, ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán, vagy anyja, a folyó után
viháncolt pajkosan, míg dalolva csobogott.
Azt hittem akkor én, hogy esténként majd
mindig visszatér, csak éhes most szegény:
folyó-anyjához szalad, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott, ahol a csörgő
kis patakkal sok pajkos tündér is együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott sötét, fénylő hajuk
a víz alatt, ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok tisztára mosta
táncos talpukat.
A tündérek, és a patak dala keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut...
Talán a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott, előttük mesebeli,
hívó kis padok. A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol víg táncot ropott
a sok bolond-vidám tündér- és árny-manó, éjféltől
néha reggelig – de ők csak éjszakánként éltek itt,
nappal erdők, mezők, bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük mindig kicsit,
bár akkor talán még idő sem létezett –, minek?
Felesleges, hiszen a tündér-emberek varázs-szavára
mindig este lett, s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek.
Akkor még így hittem ezt, ahogy az összes,
ott élő tündér-kisgyerek.
Azóta, ha a falumban ébredek, sokkal
csendesebbek a reggelek. Halkabban kondul
a lélekharang, és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához, már nem szalad,
s amikor odaér, nem éhes már, csak szomjas –
némán inni kér, ott az erdők rejtekén bújó domb alatt,
ahol – ma is hiszem – manók és tündérek alszanak
örök álmot a suttogó, vén fenyők alatt.
*
Apokalipszis
lehettem volna
bátor és merész
bölcs tanok hangos szószólója is
lehettem volna
ha megtalálom Ariadne fonalát
de nem lelem ma sem az utat
ami e bűnös világ labirintusából – ahol a szelíd hang
üvöltő visszhanggá váló gyűlöletbeszéd
a mosoly vicsorgó torz vigyor – kifelé mutat
ahol a jövő sorskönyvének egyetlen tézise
az utolsó idők sötét apokalipszise
lehettem volna
szegények szószólója
fészekből kihullt madár vigasztalója is
lehettem volna
és lelkeket gyógyító orvos vagy tanár
de nem láttam meg a fényt s az alagút falán
a barlangrajzokat benőtte már a gaz
és senki sincs aki megmondaná mit jelent az "igaz"
nem létezik már ott a szó amely gyógyító és jó
ahol a jövő sorskönyvének egyetlen tézise
az utolsó idők sötét apokalipszise
lehettem volna sziklaszirt
tisztáson virító katáng
lehettem volna sas talán vagy költöző madár is
lehettem volna
és tiszta vizű tó hűs patak
sziklaszirten daliás fenyő vagy délceg ág
ha megtalálom Ariadne fonalát
de nem lelem ma sem az utat
már minden a régiben marad ott
ahol a jövő sorskönyvének egyetlen tézise
az utolsó idők sötét apokalipszise
(Megjelent az Agria Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 2020. évi, téli számában)
*
Talán a várakozás
Talán
a várakozás
teszi valóban meghitté az ünnepet
talán ha gyengéden magunkhoz öleljük
a félénken megbújó reményt
éled a hit is szívünkben és kijutunk
valaha még a mindennapok
ragacsos mocsarából
nem merülünk el többé a sárban,
nem lesz zsibvásár az ünnep a világban
ha kigyúl az égi fény a várakozás
leghosszabb éjjelén
és véresen visítva megszületik
a Szeretet
valami szent béke lángol mindenütt
a Kisdedet áldó dallam születik a szánkon
és a sok üres szó szitok és átok
elporlad végleg a szívbéli imákon
talán akkor
csak akkor lesz igazi
a karácsony...
"Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt."
*(Babits Mihály: Az előkelő tél)
Hálaének
Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.
Ha titkon mégis gazdagságra vágyom,
egyedül csak rongyos lelkemet
szeretném néha díszbe öltöztetni,
mint mikor a tavasz közelít:
a föld is, minden újjászületéskor
ünnepelni díszbe öltözik.
Virágszőnyeg, bársonyos, zöld pázsit
hív életre minden magzatát,
mintha édesanyjuk volna nékik,
s ajándéka a megújulás.
Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.
Új életet − két gyönyörűt − kaptam,
egy fiú- és egy leánygyermeket.
Jöttüket is gyémánt-ragyogással
köszöntötte ég és föld velem.
Szebben soha nem dalolt még lélek:
nem kell nagyobb boldogság nekem!
Nem törődtem többé faggyal, téllel,
minden tavasz új reményt hozott.
Lelkembe a két kis érkezővel
hálaének, öröm költözött.
Nem vagyok én sem Istennek,
sem sorsnak nagy kegyeltje,
panaszt ezért mégsem tehetek.
Kincseimből egyet elraboltak,
szívem azóta félig halott.
Bár szakadna ketté − vágyom néha −
még mielőtt összeroskadok!
Istenemnek imát mondok mégis,
hogy kincseimből egyet meghagyott.
*
Nem foghat rajtad
Ha véget ér majd a földi lét,
ha napod, órád sem marad,
a pillanat is elvetél,
emlék leszel csak,
tűnt kacat
(ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt).
Végül már senki sem sirat,
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…
Ha valamit mégis gyűjtenél,
csak néhány kincses gondolat
legyen az; bölcs és igaz,
mit szerte hordhat majd a szél,
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz, ott megtalál,
nem foghat rajtad a halál.
*
Pillangóhatás
Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted:
de meghitt hallgatásaink helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek – és én féltelek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
a tébolyult, megvadult
lepkékként verdeső,
hajdan szelíd szélkerekeket.
Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy elviseljem
e rémületet?
A Pillangó-hatásról gondolkodva – Dalí képe előtt. (The Butterfly Effect),