Sánta Ferencre emlékezve
Írta: Kaiser László
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 327
Sánta Ferencre emlékezve
Íróról, alkotóról vallani: valójában emlékek összegzése, a bennünk levők s rögzültek felszínre hozása, megörökítése. Író, különösen nagy író esetében három forrása lehet emlékezésnek, szólhatunk a művekről, a művek hatásáról, felidézhetünk a szerzővel és alkotásaival foglalkozó elemzéseket, dokumentumokat s végül, ha az élet és a sors így hozta, szólhatunk a személyes találkozásokról, beszélgetésekről, egyáltalán a valamilyen szintű és sűrűségű kapcsolatról.
Hogy Sánta Ferenc nem csupán jó író, hanem nagy, sőt korszakos író, ezt az 1954-es induláskor sejteni lehetett, a közel két évtizedes aktív munkássága, melynek során – Németh László szép szavával élve – fényre bábáskodta remekműveit: novelláit és három regényét, igazolta a jóslásokat: hihetetlen rövid idő alatt lett élő klasszikus. Az egyetemes magyar irodalom, a magyar prózairodalom legnagyobbjai közé került, szinte a művek megszületésétől, ezt csak az nem ismerte föl, aki vagy nem akarta, vagy egyszerűen nem volt értéke a minőséghez… S ez, ha már életében ilyen egyértelmű volt, hogyne lenne most s hogyne maradna így az idők végezetéig. A már idézett Németh László írta pályája végén, hogy olyan emlékművet szeretne, ami egy nagy gyűjtemény lenne, s benne az összes vele és munkásságával foglalkozó írás, lám, milyen közegben élt s dolgozott. Sánta Ferenc is megérdemelne egy ilyen „emlékművet”, még akkor is, ha kevésbé került kritikusi és kortársi kartácstűzbe (persze azért kapott eleget) és Németh László negyven esztendős alkotói pályájához képest neki csupán alig két évtized adatott. Adatott, vagy pontosabban adott magának, hiszen máig rejtély: miért hagyta abba az írást a hetvenes évek közepén… Mintegy tizenöt-húsz év alatt kerültek ki tolla alól a remek művek és a remekművek, felsorolásképp a kötetek: Téli virágzás (elbeszélések), Farkasok a küszöbön (elbeszélések), Az ötödik pecsét (regény), Húsz óra (regény), Az áruló (regény), Isten a szekéren (elbeszélések), Kicsik és nagyok (elbeszélések). Persze készültek műveiből filmek, színdarabok, de ez más kérdés. A nagy elhallgatás, a korábbi írások után legföljebb előadások, interjúk, kisebb elmélkedések jutottak el az érdeklődőkhöz, az olvasókhoz.
Az én korosztályomnak, tehát az ötvenes évek elején, közepén születetteknek Sánta mérce és iránytű volt, mai szóval élve: etalon. Minden érdekelt engem és minket, ami vele kapcsolatos. Életrecept után kutakodtunk a műveit olvasva. Ő maga az irodalom volt, a minőség írásban, szóban és tettben, megkockáztatom, hogy valami homályos apakeresés is kötött hozzá, az abszolút minta magasodott előttünk: talán ezért is rázott meg minket halála 2008-ban. Apával a rend, anyával a szív száll a sírba, legalábbis így érzi az emberfia a gyász pillanatában, hogy aztán a fájdalom csökkenésével (de nem múltával), újra kapaszkodó legyen a szülői kéz.
Summázzunk végre: Sánta Ferenc emberi, írói minőségének, ennek a bizonyított ténynek és tételnek taglalása és kifejtése, sőt megélése már megtörtént irodalmunkban, illetve az is kétségtelen, hogy ugyanakkor további munkákat igényel, hiszen mindig marad titok és talány a nagyság és remekmű körül, nem beszélve az új korok és új emberek új szempontjairól, amikor az örök értéket vizsgálják…
Ez az emlékezés sem nélkülözheti a méltató mondatokat az íróról és életművéről (benne az életéről!), de igazán a személyes élmények és képek villannak föl most bennem: az a néhány találkozás, beszélgetés, amelynek megörökítése kötelesség. Miként kötelesség az is, hogy az emlék ne törleszkedő, öncélú mutatványként maradjon fenn, sose szerettem az ilyet s mindig zavart, ha ezt éreztem valakinél. Azt a néhány találkozást a krónikás éppen Sántához hűen rögzítheti. Amit Sánta megfogalmazott írói munkásságával kapcsolatban, kötelező mindenkire és sok mindenre vonatkoztatható szószátyár korunkban: „ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelen sokat”.
Az a néhány emlék tehát, mely velem és bennem él, elsősorban és természetesen irodalmi vonatkozású. Ha azt a néhány, de fontos találkozást és beszélgetést jellemeznem kéne, Sánta magatartását tömören összefoglalni, nos, akkor ezt mondhatnám: egy tartásos ember kevés szavú kedvessége. Kezdve onnan, hogy megköszönte a neki dedikált könyvemet, a személyes találkozásokig. A személyes találkozások sorából egyébként hármat részleteznék, mind a három igen tanulságos.
Az első még a hetvenes évek végén volt, könyvtárosként dolgoztam, s egyéb teendők mellett író-olvasó találkozókat szerveztem. Az egyik budai gimnáziumba hívtam meg Sántát. Kicsit féltem az akkori tizenévesektől, nehogy generációm hőfokánál jóval lejjebb sikeredjen az összejövetel. Tévedtem: forró légkörű, izgalmas, szellemileg pezsdítő, perzselő emlékű lett az a délután. Sánta Ferenc alig ejtett szót az irodalomról, életről beszélt inkább, az élet dolgairól, elsősorban morális megközelítésben. Persze könyvek, az ő könyvei is fölfűződtek a témák fonalára, de Sánta ama bölcsesség birtokában említette őket, mely szerint az irodalmat az irodalomból megérteni lehetetlenség… A találkozó diákjai rögvest ráéreztek az író szavainak hitelességére, a szavak érvényességére. Nem mintha csupa új dolgot hallottak volna, de éppen hinni tudtak annak, aki beszélt. Talán rádöbbentek, hogy egy igaz gondolat gyakran elszegődik zsoldos módjára érdemtelen senkikhez, hiszen tapasztalhatták ezt eddig rövid életük során is a Kádár-korszakban. Sántánál viszont azt érezték meg: emberi fedezete van a kimondott szónak, a kényes etikai mércéknek!
Hosszú-hosszú évekkel később, a kilencvenes évek elején, amikor egy kiadó fölkérésére diákkönyvtár-sorozatot szerkesztettem, az elsők között vettem be Az ötödik pecsét című regényt, amelyet egyébként néhány novellája mellett élete fő művének tartok. Sánta készséges és kedves volt a kiadóvezetővel is, aki a várható honoráriumról faggatta az írót. Sánta mosolygott és nem volt hajlandó válaszolni, többszöri unszolásra sem. Végül a kiadóvezetőnek kellett mondani valamit. Sánta gondolkodás nélkül bólintott, majd hozzátette: bármekkora összeget hall, úgyis elfogadja, mert az a legfontosabb, hogy könyve eljusson a fiatalokhoz… Én meg a könyvhöz írt előszóban a hajdani író-olvasó találkozót idéztem föl: érjenek össze az összeillő körök…
Egy-két év múlva, egészen pontosan 1996-ban más ügyben fordultam hozzá. A méltán jó hírű Pomázi Zeneiskola zenés művet akart bemutatni, s Rózsa Pál zeneszerzővel Sánta Ferenc Bíró Juli című novellájában kezdtünk el gondolkodni. Sánta megint kedves és készséges volt, örömmel jött hozzám a XIII. kerületi Radnóti Miklós utcai lakásomba, talán azért is, mert ez egy ugrásra van az ő egykori Balzac utcai lakhelyétől. Nagy kedvvel beszélgettünk a zeneszerzővel, Rózsa Pállal együtt az elképzelésekről, részletekről, örültünk, hogy Sánta is látta a novellában egy zenés mű lehetőségeit, megerősítést kaptunk. Aztán mégsem lett az egészből semmi, s ezért senki sem hibás: a Zeneiskola szereposztási gondok miatt más darab mellett döntött. S amikor ezt Sántával bánatosan közöltem, még ő vigasztalt, teljesen megértve az iskola szempontjait.
Halála előtt jó néhány évvel beszéltem vele utoljára, telefonon. Egy antológiát szerkesztettem, XIII. kerületi antológiát, olyan szépirodalmi művek gyűjteményét, melyek témája tágan értelmezve Angyalföldhöz, Újlipótvároshoz kötődik. Tudtam jól, hogy harminc éve gyakorlatilag letette a tollat, de reménykedtem. Reménykedve fordultam a nagy íróhoz a személyes kapcsolat miatt is, de azért is, mert ő mint a kerület díszpolgára, talán ad, netán ír valamit. Kedves volt és szűkszavú. Nem tudok írni – felelt határozottan a kérésemre, s ez a mondat azóta sem hagy nyugodni. S persze sokan nem értik, úgy is megfogalmazható, igazán senki nem érti, hogy miért hagyta abba az írást a nagy művek megszületése után, valamikor a hatvanas évek második felében. Talán a minőség igézetében és holdudvarában kellett elhallgatnia úgy, hogy mégis jelen volt. Hogy jelen legyen…
S hogy 2008-ban eltávozott, legalábbis a teste Farkasrétre költözött: az emlékezés is kell, hogy erőt adjon. Mert erőt kell hogy adjon egy olyan hatalmas tehetségű alkotó, akinek az élete – életművének része, a minőség és az erkölcsi tartás jegyében. A világirodalomból Tolsztoj, a magyar irodalomból Németh László neve ötlik fel először, mint hasonló törekvésű alkotóké: a művészi tehetség és az emberi tisztesség egy tömbben állt össze bennük is. Az örökké gyarló emberiség és a mindmáig békétlen s folyamatos küzdésre képtelen magyarság okulására, netán csodálatára.
Írói pályája csúcsán mondta Sánta Ferenc: „A nép az emlékezetéből is kiírtja azokat, akik nem az igazat írják.” És tegyük hozzá, azokat is, akik nem az igazat mondják. Ma, amikor egy sokat emlegetett virtuális valóság hazugság hálója vesz körbe minket, amikor nehéz és veszélyes a dolgokat néven nevezni, s amikor a mellébeszélés az érdem: Sánta Ferenc szavai adnak reményt. Miként reményt ad műveinek olvasása és alakjának megidézése is!
Kaiser László "Áldassál emberi verejték" című kötetéről nagy Imre recenziója itt olvasható: http://ahetedik.hu/kategoriak/kritikak-es-recenziok/item/1204-ajanlo-kaiser-laszlo-konyverol.html