Rejtett kincs
Írta: Bartos Anita
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 131
Rejtett kincs
Már egy hete mást sem láttam csak vizet, vizet és még több vizet. Ugyan őszintén rajongtam a tengerekért, bármit megadtam volna egy talpalatnyi földért. Nem volt könnyű utunk, bár nem is számítottam másra, az előző éjszaka tomboló vihar miatt viszont egyikünk sem aludt egy percet sem, sötét karikák húzódtak a szemünk alatt. De nem adhattuk fel. Annyira közel volt a cél. Az isten háta mögötti földrész a kalózok elrejtett kincsével.
Amikor feltűnt a láthatáron a kis sziget, alig akartam hinni a szememnek. Kitartásunk meghozta az eredményét. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy kikössünk a parton. A hajó orránál álltam, és hunyorogtam a reggeli napsütésben.
– Biztos az lesz az? – kérdezte Hailey.
A társam és a legbátrabb felfedező, akit csak ismerek.
A kezemben tartott, egérrágta, sárga papírra pillantottam, és bólintottam. Nagyapa térképe nem tévedhetett. Az egész életét annak szentelte, hogy a kincs után nyomozott, a sok kutatással töltött év nem lehetett hiábavaló. Hittem a tervében, és nem szeghettem meg a halálos ágyánál tett ígéretemet. Nem kételkedhettem.
A hajóval óvatosan haladtunk a part felé. Türelmetlen voltam ugyan, de nem ostoba, nem kockáztathattam, hogy valami bajunk essen. Kikötöttünk egy sziklás partszakaszon, majd teletömtük a táskáinkat fegyverrel, finomságokkal és mindennel, amire csak szükségünk lehetett. Nem tudhattuk, hogy mikor érünk vissza, vagy milyen akadályokba ütközünk az út során. Megszorítottam a hátizsákom pántját, hogy erőt merítsek belőle, és le sem vettem a szememet az előttünk elterülő, végtelen dzsungelről.
Hailey felé fordultam. Az arca ragyogott az izgatottságtól.
– Készen állsz? – kérdeztem tőle.
Leszedegette a szöszöket az utolsó szem málnás cukorról, amit a zsebében talált és bekapta, miközben bőszen bólogatott.
A part mentén indultunk el, és megkerestük a furcsa, szárny nélküli papagáj szobrát, ahogy a térképen szerepelt. Amikor megérkeztünk az embermagasságú kőszoborhoz, az iránytűmre pillantottam, majd a sűrű, sötét őserdő irányába mutattam. A következő százötven lépés már a rengetegbe vezetett.
– Mi van, ha megtámadnak minket odabent? – aggódott Hailey, és megremegett az ajka.
– Nem lesz semmi gond – biztosítottam mosolyogva. – Ez egy lakatlan sziget.
Elindultunk előre a lépéseket számolva, ám ahogy beértünk a fák sűrűjébe, egyre nehezebben haladtunk előre a vadul burjánzó növények miatt.
– Tigrisek azért lehetnek, nem? Vagy mérges kígyók? – faggatott Hailey.
– Mindenre felkészültünk – feleltem magabiztosan.
Hailey idegesen fészkelődött, úgy tűnt, hogy nem hisz nekem.
– Tudod, hogy mindentől megvédelek – mondtam neki.
Fontosnak tartottam, hogy ezt tisztázzuk, mielőtt továbbindulunk.
– Tudom – mosolyodott el őszintén és kinyújtotta felém kicsi kezét, én pedig megfogtam és megszorítottam.
– Mennünk kell tovább. Nincs sok időnk – figyelmeztettem.
Százötven lépés után elértük a barlangot, melynek száját a növénytakaró miatt alig lehetett észrevenni. Ismét megnéztem a térképet és az iránytűmet. Kétszáz lépés múlva találnunk kell egy függőhidat.
– Én megyek elöl! – jelentette ki Hailey váratlanul, mire a szememet forgatva felsóhajtottam.
– Én vezetem az expedíciót.
– Légyszi. – Nagy, babakék szemével könyörgőn pislogott rám, aminek persze ezúttal sem tudtam ellenállni.
– Jó, legyen – egyeztem bele kelletlenül.
Nehezen jutottunk át ezen a szakaszon, de Hailey állta a sarat, és egy percig sem panaszkodott. Sok időbe telt, de végül eljutottunk a rozoga függőhídig, amely egy mély szakadék felett húzódott.
Hailey arca elsápadt.
– Át kell mennünk rajta? – kérdezte, és nem tudta elrejteni a nyugtalanságát.
– Nincs más lehetőség.
– És ha leszakad? – akadékoskodott tovább.
– Akarod a kalózok kincsét, vagy nem? Gondolj bele, hogy mennyi mindent vehetnél belőle.
Hailey eltűnődött egy pillanatra.
– A világ összes édességét – válaszolta ábrándozva, amitől a gyomrom összeszorult, de azért kipréseltem magamból egy mosolyt.
– Nem pont erre gondoltam, de akár azt is.
Hailey kihúzta magát, és nagyon elszántnak tűnt.
– Na rajta, vágjunk bele! – sürgetett.
A lány tett egy lépést a függőhídon, amely ugyan megingott kissé, de egészen stabil volt ahhoz képest, ahogyan kinézett. Ez reményt adott mindkettőnknek.
Óvatosan elindultam Hailey után, ügyelve rá, hogy ne mozgassam túlzottan azt a tákolmányt. Minden lépésemet gondosan megterveztem, miközben fel-fel pillantottam, és a dzsungel túloldalát figyeltem.
– Túl lehetnénk már rajta – panaszkodott Hailey.
– Fél úton vagyunk. Ne siettess! – Az égre emeltem a tekintetemet. – Jobb, ha megfontoltan haladunk, különben…
Elhallgattam. Hailey szeme ijedten tágra nyílt.
Egy üvöltés és vad morgás hangja hallatszott mögülünk.
– Még hogy nincsenek tigrisek! – kiáltott Hailey felháborodottan. – Tudtam. Én tudtam!
– Szerintem sietnünk kellene – javasoltam.
A rozoga híd nyikorgott alattunk, ahogy egyre gyorsabban szedtük a lábunkat. Minden deszka fájdalmas recsegéssel jelezte, hogy fogytán van az időnk. Hátranéztem a vállam felett, és kifutott az arcomból a vér. A híd másik oldalán egy hatalmas, csíkos fenevad állt, és ránk vicsorgott. Ekkor felkiáltottam:
– Rohanj, Hailey!
Egy pillanatig sem habozott. Már majdnem átért a túloldalra, amikor az egyik deszka kettétört alatta és a mélybe zuhant, ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és a lába becsúszott az épen maradt deszkák közé. A hatalmas állat eközben bizonytalanul rárakta az egyik mancsát a hídra, és elindult előre.
***
– Vacsora! – hallottam egy kellemetlen hangot, aminél még a tigris üvöltésének is jobban örültem volna.
Hailey elhúzta a száját, és idegesen átpillantott a válla felett.
– Ne már! – mormolta.
– Sajnálom, hugi! Abba kell hagynunk. – Megvontam a vállamat, és megpróbáltam lazának tűnni, pedig én is szívesebben maradtam volna kint. Feltápászkodtam a kiszáradt földről. Láttam az arcán a csalódottságot, és mint mindig, most is fontosnak tartottam, hogy megvigasztaljam. – Ennyi fért bele ma, de innen folytatjuk.
– Így csak holnap fogom megtudni, hogy megtaláltuk-e a kincset – szomorkodott.
– Hailey, Tyler, befelé! Ne szóljak még egyszer, mert nem kaptok enni! – ordította a leggonoszabb nőszemély a világon, miközben folyamatosan dobogott a lábával, és türelmetlenül méregdrága karórájára pillantott. Mintha bármi is múlt volna azon a két percen. Tudtam, hogy egy szép napon ellopom tőle azt az órát.
A húgom kezéért nyúltam, és felhúztam. Leporolta rongyos kis szoknyáját, bár nem sokat segített, mert így is több helyen foltos és szakadt volt. Elszorult a torkom a látványtól, és tiszta szívemből azt kívántam, hogy bárcsak létezne az a kincs. Elmennék érte a világ végére is.
– Még ma, ha kérhetem – morgott tovább a boszorkány az ajtóban, mire szaporán elindultunk a kopottas, szürke és barátságtalan épület felé, amely felett sötét felhők gyülekeztek. Jobban belegondolva, sosem sütött felette a nap, és legszívesebben a másik irányba szaladtam volna, de nem kockáztathattam, hogy a húgom miattam ne kapjon vacsorát.
– Tudod, szeretem a meséidet, de egyszer azért elmehetnénk egy igazi expedícióra – szólt hátra Hailey.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Az igazság mázsás súlyként nehezedett rám, és alig kaptam tőle levegőt.
– Elmegyünk – ígértem meg végül, mert nem akartam lelombozni.
Ugyan még nem voltam felnőtt, már rég felhagytam az álmodozással. Sejtettem, hogy milyen élet vár ránk ezután.
Hailey észrevehette, hogy milyen pocsék lett a hangulatom, mert hátrafordult teljesen, és rám mosolygott.
– Tetszett, hogy szerinted én vagyok a legbátrabb felfedező. De azért jó lenne, ha a következő mesédben nem akarna megenni egy tigris – közölte, mire hangosan felnevettem, és követtem őt az árvaházba.