Peremutazó lábnyoma

Peremutazó lábnyoma
Nagy Gusztáv-interjú

Nagy Gusztávra és a közeljövőben megjelenő könyvére Farkas Csaba, a Szülőföld Kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet. A Kiadó által megjelentetett anyagok-talán nem véletlenül- népszerűek és minőségileg is reprezentatívak. Bevallom, az alkotó nevét tőle hallottam először, majd áttekintve megjelent műveit, nagyon örültem annak, hogy a szerző azonnal belement az interjúba.
Igazából ekkor döbbentem rá, milyen keveset is tudok (tudunk) a roma irodalom hazai helyzetéről és a roma alkotókról. Még a hetvenes évek során vasi földön Holdosi József nevétől volt hangos –méltán- az irodalmi közélet. A Kányák és a Cigánymózes valóban elsöprő sikert aratott itthon és külföldön egyaránt. További alkotásait nem is említve, meggyőzően realisztikus és őszinte sorai ma is aktuálisan. Mégis: itthon alig ismerik, olvassák (ha hozzáférnek köteteihez).
Ilyen belső motivációval készültem erre az interjúra, tudva, a téma szokatlan, kényes, mégis felemelő érzést adhat befogadónak, ismeretlennek egyaránt 1953. május 23-án születtél. Olvasom, nem lehetett könnyű gyermekkorod. A kovács édesapád a családdal együtt tavasztól őszig vándorolt. Medgyesegyházi általános iskolai évek, be nem fejezett középiskola, csavargás, alkalmi munkák majd kétéves katonai szolgálat. Hogyan emlékezel családodra és fiatal korodra.
Életedet, sorsodat hogyan határozta meg az első harminc év?

Nem volt könnyű gyerekkorom, de mégis szépnek mondanám, mert tele volt élettel. Apám kovács volt, anyám háztartásbeli, de amíg nem mentem iskolába, tavasztól őszig vándoroltunk. A lovas szekér volt az otthonunk, a ló meg a társunk. Gyerekként én ezt kalandnak éltem meg. Csak később értettem meg, hogy az a fajta szegénység, amiben éltünk, valójában a túlélésről szólt. Az iskola sem volt könnyű. A medgyesegyházi iskolába jártam, de a középiskolát akkor még nem tudtam befejezni. Sokszor éreztem, hogy máshonnan jöttem, mint a többiek. Fiatal koromban sokat csavarogtam, próbáltam megtalálni a helyemet. Dolgoztam Békéscsabán a Kner nyomdában, ott jelent meg az első versem a vállalati újságban. Dolgoztam a MÁV-nak, autó és alkatrész kereskedelemben, mint raktári részlegvezető, és voltam betanított munkás is.
De az első harminc évem adott mindent, ami később emberré tett: a munkát, az állhatatosságot, a hitet abban, hogy még a legrosszabb helyzetből is lehet felemelkedni. Később leérettségiztem, mert mindig bennem volt a vágy, hogy tanuljak, fejlődjek. Felvételt nyertem a Pécsi egyetemen, a Romológián , művelődésszervezői szakra, de a távolság miatt abba hagytam.

A nyolcvanas évek kezdetén mintha valami megváltozott volna benned és sorsod alakulásában. Tudom, Budapestre költöztél és sokan segítettek Neked. Mesélj ezekről a sorsfordító évekről!
Valóban, a nyolcvanas évek elején fordult velem a világ. Budapestre kerültem, és ez új életet jelentett. Sok jó emberrel találkoztam, akik hittek bennem, mikor én még magamban sem tudtam hinni. Segítettek elindulni, tanulni, írni, beilleszkedni.
Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni az irodalommal. Elkezdtem leírni, amit addig csak magamban hordtam. A múltam, a roma lét, az úton levés, az emberek sorsa, mind-mind ott volt bennem. A városban tanultam meg, hogy a szavak is lehetnek "kovácsolt vasak": formálni, erősíteni, de néha égetni is tudnak.

Főszerkesztője vagy a hajdan Choli Daróczi József, Kovács József Hontalan és Péli Tamás nevét is fémjelző ROM SOM folyóiratnak. Hányatott a kiadvány sorsa is, úgy tűnve, sikeres is lehet a negyedik nekifutás. Főszerkesztőként milyen célokat tűztél magad és munkatársai elé?
A Rom Som folyóirat nekem szívügyem. Olyan emberek alapították, akiket tisztelek és példaképnek tekintek: Choli Daróczi József, Kovács József Hontalan Péli Tamás, Lakatos Menyhérttel, Daróczi Ágnes, Szepesi József, Holdosi József, Rostás Farkas György, Széchi Magda, Vesho Farkas Zoltán, aki lefordította az egész bibliát. de még sorolhatnám. Ők mindannyian tettek valamit azért, hogy a cigány kultúrának legyen hangja. Amikor rám került a sor, hogy főszerkesztő legyek, úgy éreztem, egy stafétát vettem át, amit nem szabad leejteni.
A célom egyszerű: hogy láthatóvá váljanak azok a tehetségek, akik a periférián élnek, de a szívükben ott van az irodalom tüze. Hogy megmutassuk, a roma szó nem csak fájdalmat, hanem szépséget, gondolatot, értéket is jelent. A Rom Som nemcsak folyóirat, hanem közösség is volt, mert ebben az évben már megint nem kapott támogatást. Ez volt egy hely, ahol megfér egymás mellett a múlt és a jelen, a magyar és a cigány szó.

Több helyen is olvasgattam verseidet, s a Szövetirodalom illetve a Holdkatlan oldalairól egy határozott, markáns, identitását felvállaló költő arcélét látom belevillanni a magyar irodalom kissé mára kusza szövevényébe. Mikor fordultál a versek felé,mi volt a belső késztetés, ami elindított a költői életutadon?
A versek valahogy mindig bennem voltak, csak sokáig nem mertem kimondani őket. Gyerekként is szerettem figyelni az embereket, hallgatni, ahogy beszélnek, énekelnek. Az első verseim a hetvenes évek végén születtek, amikor már éreztem, hogy a szavakban ott van minden, amit másképp nem tudok elmondani.
Nem volt tudatos döntés, hogy költő leszek. Inkább szükség volt rá. A vers számomra mindig menedék és tükör is volt — kimondani a kimondhatatlant, és megérteni saját magamat.

„Engem ne határozzon meg senki” írod egyik versedben. Olvasom, sokan próbálkoztak ezzel,Te tudod mekkora sikerrel. Én arra kérlek, Te fogalmazd meg irodalmi karakteredet, s az Ars poeticádat!
„Engem ne határozzon meg senki”, ez valóban belülről jött. Én se határozok meg senkit! Sokat próbáltak rám címkéket ragasztani, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jövök. De én azt gondolom, minden ember több annál, mint amit róla mondanak.
Ha meg kellene fogalmaznom az ars poeticámat, azt mondanám: az írás számomra szabadság. Nem akarok megfelelni sem irodalmi divatoknak, sem elvárásoknak. Én a valóságból írok, abból, amit láttam és megéltem. A sorsok, a szegénység, a kitartás, az emberség érdekel. Azt szeretném, ha a szavaimban az egyszerű ember is magára ismerne.

Magyarul vagy roma, cigány (lovári) nyelven álmodsz, írsz vagy gondolkodsz a hétköznapokban , illetve az ihletek pillanataiban?
A nyelv nálam mindig keveredik. Magyarul élek, tanítok, gondolkodom, de a lelkemben ott van a cigány szó is. Sokszor észre sem veszem, mikor melyik tör elő. A cigány nyelv dallamos, érzelmes, benne van a múltunk, a fájdalmunk és a humorunk is.
Álmodni néha anyanyelvemen álmodom. Főleg, ha valami mélyen érint.
Olyankor nem is kell fordítani — a szív érti.

Ezt azért kérdeztem, mert három évtizede lefordítottad cigány nyelve Madách Imre Az ember tragédiáját, Le Manushli Tragédiacímmel. Szinte hihetetlen teljesítmény ez! Mi késztetett erre a munkára?
Az ember tragédiájának anyanyelvi fordítása életem egyik legnagyobb kihívása volt. Először magam sem hittem, hogy meg tudom csinálni. Madách műve hatalmas, nehéz és mély. De azt éreztem, hogy a cigány nyelv is méltó rá.
Akkoriban az is hajtott, hogy bebizonyítsam: romani nem csak beszélt, hanem irodalmi nyelv is lehet. Hogy tud filozófiát, drámát, humort hordozni. Ez a fordítás nemcsak munka volt, hanem küldetés is - a kultúránk önbecsüléséért.

Kiegészítve és zárva az előző témát, műfordítói munkásságáért, a lovári cigány nyelv gondozásáért, fejlesztéséért, valamint pedagógiai, szépirodalmi tevékenységéért számtalan állami elismerésben részesültél a 2000-s évek elején.
Beszélj nekünk ezekről az elismerésekről, illetve a riporteri és a tanári éveidről!
Valóban, a kétezres évek elején több elismerést is kaptam, és ezek mindig jóleső visszajelzések voltak. De őszintén szólva irodalmi díjat vártam, de nem kaptam. De a legnagyobb díj számomra az, ha egy diák visszajön, és azt mondja: „tanár úr, maga miatt kezdtem el olvasni”.
A tanítás, a pedagógusi hivatás éppolyan fontos nekem, mint az írás. Mert mindkettővel embereket lehet formálni. Riporterként, tanárként, íróként ugyanazt keresem: az emberi sorsot, az őszinte történetet.

Nagyon fontos, hogy le ne maradjon a Peremutazó könyveddel kapcsolatos, az olvasókat bizonyára nagyon érdeklő kérdés. Próza a javából, kemény, meghatározó címmel. Mutasd be olvasónknak a kötet születését, rövid tartalmi utalásokkal! Engem érdekel az is, hogyan kerültél kapcsolatba Farkas Csabával, a Szülőföld Kiadó vezetőjével?
A Peremutazó az életem egy darabja. Nem kitalált történet, hanem megélt valóság. Benne van a gyerekkor, a vándorlás, a nélkülözés, a család, a közösség, és az, hogy az ember mindig keresi a helyét a világban. Farkas Csabával ha jól emlékszem, Ferkovics József festőművészen keresztül ismertem meg. Később elküldtem neki a kéziratot és nem sokára találkoztunk. Sose hittem volna, hogy egyszer valaki kiadja, amit írok. A Szülőföld Kiadó és Csaba hozzáállása rengeteget jelentett. Ő igazi társam lett ebben az utazásban.

Végezetül két téma maradt zárásként. Az egyik a családodra vonatkozik,bár tudom, két gyermeked, hét unokád és három dédunokád van. Szép család! Ők hogyan viszonyulnak irodalmi tevékenységedhez? A másik kérdés a terveidről szólna: Vers vagy próza irányába mozdulsz el?
A családom a legfontosabb. Két gyermekem, hét unokám és három dédunokám van — minden reggel értük adok hálát. Ők sokszor csodálkoznak rajta, honnan van ennyi erőm és miért írok még mindig. De azt látom rajtuk, hogy büszkék rám. És ez minden díjnál többet ér.
A terveim? A vers mindig velem marad, de most inkább a próza felé húzok. Úgy érzem, a történetekben több helye van az embernek, a hangoknak, a fájdalomnak és a reménynek is. A Peremutazó után is van még mit elmondani, mert az út,
amin járok, még nem ért véget.
Tisztában voltam már az interjú elején azzal, hogy szokatlan világban igyekszem kapaszkodókat . Emlékezet mérföldkövei segítségével lehet igazán befogadóvá válni. Erre engem a vasi Holdosi József tanított meg írásaival. Nem” kilábaló” kisebbség tagként felvállalni egy örökséget, költőként megfogalmazni a másságot és tanárként hittel bizonygatni az elfogadó gondolkodást nem könnyű .Volt, ami válaszaiból kimaradt, vagy mert szerénysége nem engedte elmondani, vagy irodalmi elismerést eddig nem kapott.
Reméljük, a PEREMUTAZÓ ezt is meghozza. Itt, a Hetedik oldalán gratulálok a műfordítói munkásságáért, a lovári cigány nyelv gondozásáért, fejlesztéséért, valamint pedagógiai, szépirodalmi tevékenységéért kapott Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszthez (2007) ,és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszthez (2013). Izgatottan várjuk a Szülőföld Kiadónál hamarosan megjelenő kötetét, melynek beharangozójában olvashatóak az alábbiak:
  „Van valami, amit nem lehet kimondani Ez a könyv mégis megteszi." Ez a történet nem kér engedélyt. Belép az olvasó lelkébe, feltép elfeledett sebeket, és szembesít azzal, amit túl sokáig próbáltunk elhallgatni. A sorok mögött ott lüktet az emberi sors, a veszteség, a remény, és az a csend, amely néha hangosabb, mint bármely kiáltás. Ebben a különleges kötetben a mindennapi élet rezdülései és a belső világ finom árnyalatai fonódnak össze . Többet nem árulhatok el!

Pődör György

Roma leltár

Semmink nincs, s talán mi sem vagyunk,
Csak azt hisszük, egyszer majd leszünk.
S valamit magunk után hagyunk,
Hogy éljen, s gyarapodjon nemzetünk,
Ha egyáltalán van még ilyenünk.
S ha van is, semmire nem halad.
Anyatej ízű álmot kergetünk,
S ha nem szoptatnak, a tej elapad.

Az állam a mindenkori anyánk,
S ha kell, gyakran, időben megszoptat.
Néha pelenkákat is rak alánk,
S az ürülékben jól meg forgat.
Ez az évszázadok adománya.
Íme: „…ember: küzdj, és bízva bízzál”

Csak egy cigány vagy…

Remekelhetsz, rád sem néznek
Lehetsz művelt, szép s okos
Talpraesett vagy doktorált
Olyan mindegy mire vitted
Azt terjesztik, hogy aberrált.
Hiába vagy szép s okos
Szorgalmas, ügyes, dolgos
Olyan mindegy, milyen szinted
Te nem tudsz lenni integrált.
Nagy Gusztáv
Ne határozz meg engem…
Engem ne határozzon meg senki
Én jól tudom, hogy honnan jöttem
Tudom, hogy hányszor hullott könnyem
S a bánat, amit okoztál, mennyi.
Ne, ne mond meg, hogy én ki vagyok
Emlékszik szívem és az agyam
Hétszáz év kellett, hogy bevalljam
Nem lehettünk soha a fiaitok.
Háborútokban csatázott ősöm
Elhullt vére kiáltott hozzám
Szégyellem, bele pirul orcám
Hogy azóta is csak az én hősöm.
Ne, ne Te mond meg, hogy én ki vagyok
Szívem és az agyam emlékszik
Lásd, az emlékeket feltépik
S félek, hogy ide mindent kirakok.

Pokoljárás

Láttam harcot, érdemes vitát
Láttam kígyót és csúszó csigát
Láttam ölelést és torz pofát
S megláttam a magunk poklát.
Benne égett minden, amink volt
Nem maradt semmink, csak üres folt
No meg a csúszó-mászók hada
Akit beszippantott a haza.
Látom, de már nem szólok semmit
csak nézem azt a sok-sok szelfit
amiből kilátszik a nyomor
meg az arcokra fagyott mosoly.

Nagy Gusztáv
Falusi emlékem
Kakashangot gurít a szél
Emlékemről neked beszél
Gyermekkorom falujáról
Kicsi házunk udvaráról.
Szegény anyám az udvaron

Baromfit etet gazdagon
Közöttük a legszebb kakas
Büszkeléptű, nagyon nyakas
Minden tyúknak szeretője
Nem jár fel a dombtetőre
Az udvaron jól van tartva
Nem érzi magát megcsalva
Hajnalonként kukorékol
Szárnyat csapkod, toporzékol
Körbe fogják szeretői
Nem kell neki kergetőzni
Bármelyiket megkaphatja
Nincs belőle kalamajka
Anyám kedveltebb jószága
sosem került a konyhába.

Örökbilincs

Hiába rejtőzködsz, ismerlek
gyakran előbukkansz, figyellek
a nevedet is tudom: szegénység
Tűnjél el, legyen benned merészség!
Hetven éve kullogsz itt mellettem
ellened, mindennapon edzettem
S te, mindig, kiütéssel győztél
padlóra estem, majdnem megöltél
Kaptam eleget jobbról meg balról
ütöttél keményen fejre s arcra
már esélytelen lettem a harcra
feladom s nem adok a majdra!
Tudom a majd ,olyan mint a remény
lehetne nekem talán még esély
a jobbra az élhetőbbre, de nincs!
Meddig maradsz rajtam örök bilincs?

Nincs pró és kontra

Eljutottam egy pontra,
ahol nincs pró és kontra,
magam vagyok mindkettő,
ez lesz a vég, rettentő.
Lesz e még esti vitám,
amit érvekkel megszűr,
öreg , lelki szitám?
Ó, minek is érvelni,
az életet élvezni,
játszani, szeretni kell,
napjaink így menjen el.
Eljutottam egy pontra,
ahol nincs pró és kontra,
csak mérleg van, súlytalan,
szeretni kell untalan!

Jövőkép

Korán reggel rám dudált a jövő
autóval jött, gurult a bölcső.
S mikor megállt, nem hagyta el helyét
hangosan hallgatta a rapzenét.
Messze járt már a jelen világtól
hunyorított,- nem lát a csipától,
de ritmusra dobol a kormányon
s látszik, milyen boldog a homályon.-
S Ő a jelen, talán a jövő
gondtalanul, mindenre ráköpő.
S én inkább maradok a múltban
dudálhat, nem nyitok kaput, búban.