Panka

Panka
Panka egészen magáénak érezte már a padot, amin ült, persze csak olyan módon, ahogy övé volt a priccs, amin aludt és az asztal, ami mögé kuporodva étkezett, amikor a napirendje lehetővé tette. A hajnali vonattal érkezett a fővárosba, átkelt az aluljárón, a villamosmegállóig sétált és leült ide. Az esze azt súgta, hogy tűnjön el minél messzebb a vasútállomás közeléből, mégsem mert mozdulni. A szabadság határtalan érzésével együtt az elveszettség is megérintette. A tanya biztonságos sivársága mellett ez a hely a robusztus épületeivel és a végtelenbe vivő széles utcáival mintha felfalni készülne őt, és valahol a tudata legmélyén éledezett a remény, hogy időben felfedezték a szökését és a nyomai jól követhetően vezetnek el a padig.
A beérkező vonatokat figyelte és találgatta, vajon melyikkel érkezik a családja.
Elmélázott a szón, mit is jelent valójában. Az első életében az összetartozást, a melegséget és a kitaszíttatást, a másodikban az árvaságot, a belesimulást, a szolgálatot.
Ezután milyen minőség jöhet? Lesz egyáltalán ezután?
Lassan életre kelt a város. Egy-egy járókelő sietett el a túloldali járdán, és Panka torka összeszűkült a gondolattól, hogy idegenek szállják meg a járdaszigetet, amin eddig egyedül tartózkodott. Autók húztak el mellette és a ritkásan érkező autóbuszokat kiegészítve begördült az első villamos. Sárga volt. Tudta, hogy sárga lesz, látta a tévében. A tévé volt az egyetlen szórakozás, amit engedélyeztek a számára, ami idővel eszközből társsá lépett elő, soha ki nem kapcsolta hát, és amikor a teendői megengedték, hogy a szobájában tartózkodjon, folytonosan nézte, még munka közben is. Egy napon végérvényesen elromlott a készülék, Panka megsiratta, aztán valami addig ismeretlen sötétség gomolygott be a világába, és minden mozdulata nehézkessé vált. Akkor megjelent Dorka, a gazda mostohalánya, az egyetlen ember, aki szeretettel viseltetett iránta, huncut-kedveskedő ábrázattal tessékelte be a vőlegényét, aki az őszi hideget magával sodorva egy keskeny kartondobozt hozott magával. A nagy méretű dobozból egy kisebb televíziót emelt ki és a komódra helyezte. Teljesen idegenül hatott a kopott szobában, amitől Panka úgy érezte, a jövő ígéretét hozták el a számára.
– A mostohaapám nagyobbra cserélte én meg megmentettem neked – csivitelte Dorka.
– Okostévé.
– Hogy micsoda?
Persze, tudta, mi az, ő takarította le minden héten, látta és értette a használatát, a gépek és berendezések működtetését gyorsabban sajátította el, mint a gazdaság folyamatait. De hogy az ő képernyőhibás tévéjét egy modernebb váltja fel, egy kifogástalan készülék, aminek egyetlen hibája, hogy ráuntak, azt álmodni sem merte volna.
– Nem fogsz kapni ezért?
– Ugyan már, mikor járt itt bárki utoljára rajtam kívül?
Idővel támadt egy-két kérdése a funkcióit illetően, de Dorka tudta az összes választ.
Panka előtt kinyílt a világ, és a virtuális élet úgy fonta át az éjszakáit, ahogy a kiszolgáltatottság a nappalokat. Kialvatlanná vált, megszaporodtak a hibái, így a büntetések is, de az újfajta öröm kitüntetett helyet kapott az életében, minden alkalommal, amikor a világhálón való bolyongás jutott az eszébe, a teste megremegett, és a tanya még sárfoltosabbá vált a szemében, míg végül az utazásait élte meg valóságként és a nappalai váltak álomszerűen idegenné.
– Hozzámegyek Noelhez – jelentette be egy nap Dorka. Panka ágya szélén ült és a vele szemben vacsorázó nőt leste.
– Elmész te is – mondta ő, és örült, hogy az a pár szó nem fejezi ki a csalódottságot, amit érez. Dorka miatt maradt a tanyán, aki most ugyanúgy eltaszítja, mint az eredeti, homályba süllyedt családja.
– Beszéltem a mostohaapámmal, könyörögtem neki, de nem enged el velem. Pénzt is ígértem, hiába.
– Köszönöm, hogy megpróbáltad!
– Holnap elköltözöm. Nem bírom már itt tovább. – Tömött borítékot csúsztatott Panka elé. – Olyan helyre menj, ahová nem ér el a keze. Menj fel Budapestre, ott sok karitatív szervezet van. Tudod, kikről beszélek – mutatott a tévére.
– Tudom – bólintott Panka, és nem árulta el, hogy fél ezektől a szervezetektől.
– Nem fogják keresni a pénzt, de úgy rakd el, hogy ne szerezzenek róla tudomást. Itt a régi telefonom is egy eldobható kártyával. Mutatok pár hasznos appot. Kezdetnek megteszi, aztán megoldod. Ha a lagzi napjára tervezed a szökést, nagy előnyre tehetsz szert.
Újabb villamos érkezett, modern hatvanegyes, az a nagy ablakú fajta, és néhány álmos ember szállt le róla. Panka izmai megfeszültek, talpát menekülésre készen szorította az aszfaltra, de az utasok rá sem hederítettek, átsuhant rajta a tekintetük, aztán önmagukba burkolózva folytatták az útjukat a lépcsőlejáróhoz.
A zsebébe csúsztatta a kezét és megszorította Dorka mobilját, amitől erő csordogált a szövetei közé, feloldva a görcsöt. Nincs miért megbámulni őt. A szökése előtt megfürdött a gazda kádjában, megmosta és kontyba kötötte a haját, aztán ellopott néhány ruhadarabot a gazda feleségétől, amikről úgy vélte, jól állnak neki, és amilyeneket a tévében látott nők is viseltek. Mégis ingoványosnak érezte a helyzetet, hiszen milliónyi apró rezdülés lehet, amikről neki fogalma sincs, ahogy a tanyára látogató idegenek is nevetség tárgyává váltak időről időre, és láthatóan fogalmuk sem volt, miért.
Először azt tervezte, hogy a rendőrségre megy. Mindent elmesél nekik, bosszút áll az apján, aki eladta, és a gazdán. Legfőképpen a gazdán. De mit mondana nekik? Senki sem tartotta fogva. Bármikor szabadon elsétálhatott volna, ahogy most meg is tette, és itt ül órák óta és senki sem jött utána. Még az is lehet, hogy rosszat tett azzal, hogy eljött, hiszen lopott miatta és a telefont sem tudná megmagyarázni, és a végén lecsukják vagy visszaviszik a tanyára.
Miután elhatározta, hogy megszökik, próbált ismerkedni. Dorka tanácsára kerülte a közösségi médiát, bár a hely adatokat tudta kezelni, félt, hogy felismeri valaki, ellenben a társkereső oldalak jó megoldást ígértek… mindaddig, amíg ki nem derültek a hazugságok, amiket a valódi élete elfedésére eszelt ki. Akkor megpróbálta őszintén, ami a partnerjelöltek elszivárgásához vezetett.
Maradtak a szervezetek, amiktől fél.
Tekintete a villamossíneken túlra, a park felé kalandozott. Beton közé zárt porszemnyi természet. Semmi sincs ott, ami életben tartaná.
Sok gondolatát lekötötte a hajléktalan lét, minden dokumentumfilmet megnézett a témában. Egyesek úgy nyilatkoztak róla, mint a megvalósult függetlenségről, mások számára egyet jelentett a halálos ítélettel, a lassú elmúlással. – Lassú elmúlás, na, az volt a tanyán is. És élet is volt. Remény, fájdalom és beteljesülés nélküli öröm. – Egy nyugdíjas házaspár azt nyilatkozta a tévében, hogy minden hónapban elsőként bérletről gondoskodnak maguknak, így megtűrik őket a metróban, ahol meleg van és nem bánthatja őket senki.
Közeledett egy tizenhetes. Panka szedelődzködött. Ez a járat elviszi az új metróig, ahol azt a házaspárt interjúvolták meg. Meglátva a villamos orrán a horpadást, elmosolyodott. Milyen jó, hogy ez az ő járata. Egyre világosabban érezte, hogy ez nem is lehetne másképp. Neki ezzel kell utaznia. Futott egy metróvonal is itt, a pályaudvar alatt, de ő még a felszínen akart maradni, amíg tehette.