Ott és Itt
Írta: Szokolay Zoltán
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 193
OTT ÉS ITT
„Thanatosz athanatosz”
(Salvatore Quasimodo)
Ott
Tisztán emlékszem, állt ott valaki
az ablakmélyedésben mozdulatlanul,
csak sziluettjét mutatta a fény,
hunyorogtam, hogy felismerjem őt,
szerettem volna megszólítani,
de felörvénylő idegen erők
elvonták róla tekintetemet,
elfordították gondolataim
testvéremtől, mert ő volt, már tudom,
csak köszönteni nem maradt időm,
csak átölelni nem volt alkalom
a meg sem fogant, meg sem született,
és ennél fogva meg sem is haló
ikertestvért, ki évtizedekig
ott állt és látta lépéseimet,
a telepített akadályokat,
hívó csapdákat, éles köveket,
előre tudta tévedéseim,
s nem hallottam, ha figyelmeztetett,
mert siettem, mert senkitől se féltem,
magam alkotta szabályok szerint
szerettem Isten teremtményeit
és nem tudtam, hogy ő az én testvérem.
Igyekszem, kérem, ne lökdössenek,
már ezt a verset is csak suttogom.
Miért jöttek e fémarcú pribékek,
akik vezetnek, mint egy elítéltet
a betonszürke, üres udvaron?
Összecsengések, ritmusképletek,
hiába mondom, nem segítenek,
nem érthetem, kivel hová megyek,
sem azt, hogy honnan meddig értem,
miben hibáztam, miben voltam vétlen,
mit játszott velem ez a hatalom.
Csak néz utánam, néz a jobbik énem,
s mikor a villanófény fejemre lecsap,
ő majd akkor is köztetek marad,
szoborrá válik pillanat alatt,
ott áll egy ablakmélyedésben.
Itt
Mikor a határt végül átléphettem,
akadt, tudom, ki koccintott a hírre,
és elégedetten vigyorgott: „na végre”,
nem sejtette, hogy mindent hallok, látok,
azóta is a világhálón lógok,
de nem fájnak a gúnyos nekrológok,
mert jött az ének, napkorongig zengett,
hogy „ettől az elittől nem kérek kegyelmet”
és visszafojtott lélegzettel, ébren,
a helyzetemhez illő fegyelemmel
lakom e láthatatlan létben,
magamnak mondva: íme hát az ember,
ki nem vágyódik többé már semerre,
csak itt pihen, csak mozdulatlan fekszik,
összpontosítva, ahogy soha eddig,
bár kristálytiszta logikával értem,
hogy nem észlelhetek hangot, se mozgást,
mert nincsen itt már idő, nincsen tér sem,
nincs jel, se tett, se megváltás, se szándék,
de koncentrálnom kell nagyon erősen,
mert valamit még fölfedezni vágynék,
egy pillanatnyi rezdülést, egy apró
életjelét a teremtés rendjének,
a fölrobbanthatatlan szeretetnek,
a szét nem bontható szimmetriának,
és antropomorf, élő istenemnek,
ki volt, van, lesz, mert lennie kell mégis,
nem hagyhatott a rombolókra mindent
szabálytalanul, felelőtlenül,
valaki hátha van még ott, vagy itt lent,
a bonthatatlan, ismeretlen, néma,
a „csak az övé” másik mindenségben,
ahová hulltam én is, élni, élni, élni,
emberek nélkül, végleg egyedül.
Minden maradék erőm összeszedve
beszélnem kell még a gyilkosokról,
vegyétek észre: voltak, vannak, lesznek!
Mosolyognak, hogy imádjátok őket,
és megbocsátanak majd minden áldozatnak,
s ti önfeledt, vad ünneplésbe kezdtek,
mert játszmáikról fogalmatok sincsen.
Figyelmeztetnék mindenkit, vigyázzon,
de nem remélhetem, hogy lesz, ki hallja.
„Párbeszédünk elnémult. Most már
lehetséges a képtelenség”. Ez éltet, Salvatore.